Barlang

Bólogattam. Ez egészen tetszett.
- Úgy lesz - és ha én mondom akkor valószínűleg úgy lesz. És amúgy is egyre jobban kezdett érdekelni; egy városon kívüli is elég lett volna, de ő még nem is a bolygón él. Mármint nem mintha ez nem lenne lehetséges, de azért közelről szemlélni a dolgot egészen más volt.
- Gyűjtöm őket - feleltem nemes egyszerűséggel anélkül hogy megálltam volna. Nem sokkal később elhaladtunk egy újabb nagyobb valami mellett. Levettem róla egy egészen tisztának mondható nagyobb anyagdarabot, majd úgy ahogy voltam, léptemben neki álltam átváltozni. Miután ez befejeződött magam köré csavartam már megszokásból a rongyot. A következő lépésnél pedig felvettem a megfelelő helyen lévő kapcsot, és összetűztem a ruhát.
- Ki tudja, lehet hogy valakinek kacat másnak még eladhatom. Vagy ma még kacat holnap már nem! - mosolyodtam el.

Hála a nagy Göncöl-szekérnek, nem akart tőlem semmit egyelőre, de hát mondjuk tényleg komolyan gondoltam, hogy segítenék neki, ha úgy adódna, hogy rászorul, csak most kicsit még zaklatott voltam.
Az egyszerű és tömör válasz, arról, hogy gyűjtögeti a szemetet, nem lepett meg, mert a látvány már magáért beszélt.
Aztán viszont nem is kicsit leesett az állam, ahogy elkezdett átalakulni és pár perc múlva emberként, vagyis egy formás nőként sétált előttem egy szál lepedőben.
- Khmm....khmmm - köszörülgettem a torkom, hogy visszakapjam a hangom. - Akkor te egy nélkülözhetetlen ember vagy, ha valakinek valami ősrégi gépéhez kell valami, mert itt aztán van miből válogatni. De, ha nem jön ide senki, akkor hogy adod el? - tettem fel a logikus kérdést. - És nem is tudtam, hogy metamorf vagy, igazán megleptél. - mondom neki az igazságnak megfelelően.

- Az lennék? Lehet... - gondolkoztam el a dolgon. - Valóban, itt aztán minden van, talán még az is amiről én nem tudok, de akkor az viszont nagyon elbújt. - Igazából valahol megérintett, hogy ezt mondta. A gyűjteményemet dicsérte, ennél nagyobb elismerést talán nem is mondhatott volna.
- Egyszerű - feleltem miközben lassan tovább haladtam -, nem adom el... általában - húztam végig az egyik nagyobb, kicsit kopott külsejű, de kis módosítással működővé tehető kacaton(; egy X-100-ashoz való rakétán).
- De bármit látnál ennek ellenére valószínűleg eladó...
- Valóban? De a szemed meg ne tévesszen, az nem a másik alakom. Hanem ez az alak az alternatívája az eredetinek. Már ha az egyik irányból muszáj nézni. Én, én vagyok, és ez vagyok én - tártam szét a karjaimat.

Láttam rajta, most már, hogy rendes arca volt, a rút pofázmány helyett, hogy jól esett neki amit mondtam. Azt hiszem minden ilyen gyűjtögetőnek jólesik, ha valaki értékeli a kemény munkájuk gyümölcsét, még ha az nem is sok mindenre használható, mint jelen esetünkben is.
- Hát majd igyekszem nyitva tartani a szemem. - mondom, miközben elhűlve nézem a sok limlomot. - És régóta csinálod ezt? - intek körbe. - Mert elég sok minden van itt. És miért itt élsz? Nem szereted az embereket, vagy csak szereted a magányt? - próbálom szóval tartani, de már azért mehetnékem is van.
Addig akarok elmenni, míg módom van rá, mert elég fura alakváltónak tartom, aki talán a végén meggondolja magát és mégis úgy dönt, jó leszek tápnak, hiszen ki az aki ilyen ronda alakban mászkál inkább, mint emberként.
- Igen, azt látom. - bólintok. - Csak meglepő, mert legtöbb metamorf csak ritkán használja nem emberi alakját, te meg úgy látom inkább fordítva csinálod.

- Nos, amióta egyedül hagytak... igen... a városban születtem, úgyhogy még talán találó is, hogy én legyek a szeme. Persze amíg meg nem unom - vontam meg a vállam.
- Azért élek itt, mert szeretek itt élni. Ebben a városban mindenkinek van egy saját odúja, akinek meg nincs az általában rosszul jár. Na persze, nem mindig csak ők. Ha ismered a várost, megérted, ha nem, talán nem is kell értened amíg nem muszáj. A magányomnak viszont csak egyetlen oka van - mutattam fel az ujjam -, ha találok valakit akivel érdemes megosztanom a társaságom valami miatt, akkor megteszem. Ennyi. De egyik sem volt elég érdemes arra, hogy ezt a helyet is megosszam vele.
- Azt az alakom használom, amelyik éppen hasznosabb és kényelmesebb. Én vagyok otthon, úgyhogy nem fogok bocsánatot kérni, azért hogy otthon érzem magam - jegyeztem meg arra, hogy most éppen az emberi alakomban lejtek végig a folyosókon, amíg egy nehezebb részhez nem érünk.

Valószínű, hogy ő is egy a sok közül, akit magára hagynak, ha torzként jön a világra, de lehet, hogy egészen más oka van, hogy magára hagyták, ahogy mondja.
Minden esetre ezek szerint ő egy túlélő, még ha ez nem is egy ideális körülmény, de még sem koldul az utcán, vagy rabolja ki az embereket.
- Hát én drukkolok neked, hogy találja magadnak valakit. - mondom neki őszintén, hiszen nem néz ki rosszul, ha női alakban van. - Egyébként nem akartam beleszólni, hogy milyen alakban vagy, csak elmondtam, hogy a többiek milyenek.
Nem tudom még mennyi kell még itt bolyonganunk, hogy eljussunk oda, ahonnan kitalálok és végre mehetek az űrhajómhoz. Hogy is mondta? Délre? NEM!! Azt mondta delelőre! És most nem a Marson, hanem a Földön vagyunk. Ááááá!
- Meg tudod mondani, most mennyi az idő? És mikor nyugszik le a nap mostanában? - kérdezem cseppet zaklatottan.

Oldalra fordítottam fejem. Majd csak néztem rá egy darabig pislogva. Próbáltam értelmezni a szavait. Eddig nem éreztem szükségét, hogy valakivel megosszam a saját területem.
- Kösz - nyögtem ki végül, kissé furán érezve magam.
- Úgy mondod, mintha bármi hasonlatosság lenne közöttem és közöttünk. Még sosem láttam egyetlen ugyan olyat mint én. Bár igazad van, senki nem ugyan olyan... És veled mi a helyzet. Rejtegetsz néhány uszonyt, csőrt vagy egyebet? A szemeid úgy tűnik nyitva vannak, csak a füleid csukod be.
- Idő? - torpantam meg, és a plafon felé sandítottam, mintha keresztül látnék a köveken. - Az idő határtalan. De a negyede felé tartunk az útnak nagyjából. Szóval napkeltétől délig a negyede telt el... nagyjából.

Nagyon úgy nézett ki, hogy még talán életében nem találkozott magához hasonlóval. Lehet, hogy azt sem tudja, hogy más fajok is élnek kint a városban, vagy más bolygókon?
- Hát, ha nem mozdulsz ki innen, akkor el is hiszem, hogy nem találkoztál még másokkal, akik hasonlók, vagy teljesen mások, mint te. - mondom neki, miközben rendületlenül követem ebben az útvesztőben. - Sok fajta képességgel megáldott metamorfok élnek odakinn. - intek a barlang teteje felé. - Mert gondolom te az vagy, ahogy láttam. És, nem, nekem nincsenek ilyen képességeim. - rázom meg a fejem, de nem merülök bele a részletekbe, hogy milyen van, az maradjon az én titkom, bár nem szándékozom használni ellene, csak ha megtámadna.
- Azt hiszem, talán még sem sietnék annyira. - izzadok le, hogy ezt majdnem kihagytam a számításból. - Megengeded nekem, hogy addig maradjak, míg le nem megy a nap? Ugyanis nem bírom nagyon a napfényt. - ismerem el kicsit döcögősen.

- Tudom... mint mondtam, én vagyok a város szeme. Vannak mások is akik átváltoznak persze, de egyikőjük sem hasonlít rám. Általában mind különböznek, mintha egyikünk sem lenne ugyan az a fajta. Megint hallottad amit mondtam, de nem figyeltél; ha sosem hagynám el a barlangjaimat, mégis honnan lenne mind ez? - mutattam a gyűjteményem egy részére.
Megtorpantam, majd egyetlen kicsi ugrással megfordultam, hogy szemben legyek vele.
- Óó? Magamtól nem tippeltem volna... - lehet nem figyeltem eléggé? Mindig arról papolok neki, hogy nem figyel, erre tessék! Jól megdorgáltam magam érte gondolatban. - Te egy vagy közülük, nem igaz? - mosolyodtam el kicsit számítóan. - A sötétség démonai közül. Ők elég ritkák erre felé... - gondolkoztam el. Ismét szinte minden idegszálam megfeszült az érdeklődéstől. Még sosem beszéltem eggyel sem.
- Nos a szabály még él. Mondjuk nem évekig, de nem kényszerítelek, hogy sétálj végig a felszínen a legszebb napsütésben vissza a városig.

Igaz! Tényleg igaza van, hiszen ahhoz, hogy ezt a sok lomot összeszedje ki kell innen mozdulnia, még, ha csak az első szeméttelepig is.
- Igen, bocsáss meg, igazad van. – bólintok a szavaira. – És, igen az is igaz, hogy rengeteg féle változata van a fajodnak.
Azonnal rájövök, hogy hibát követtem el, hiszen ebből azt is tudja, hogy én is valamelyik másikhoz tartozom és meglepő módon a logikája és az esze, most kiválóan működik, ahogy összerakja az általam elejtett információkat.
- Sötétség démonai? – nézek rá meglepődve, mert még így sosem hallottam jellemezni magunkat, vagy lehet, hogy a Gyűjtőkkel kever össze, de hát azokkal tényleg nem találkozhatott. – Nem tudom, hogy az vagyok-e. – ingatom meg a fejem. – Démon biztosan nem, de a napfény igen halálos lehet rám. – ismerem el részben a dolgot. – És köszönöm, hogy továbbra is vendégül látsz az otthonodban. – mondom neki komolyan, hiszen ezzel megmenti az életem, de legalábbis nem kell harcolnom érte. – Honnan hallottad ezt a megnevezést? Hallottál már a Gyűjtőkről?

A fajomnak... hm... próbáltam helyére tenni ezt a kifejezést, de nem nagyon ment. Növényekre, vagy állatokra még érthető volt számomra. És ha azokra gondolok még akinek egy alakjuk van... Sosem gondoltam, hogy párhuzamot vonjak köztem, és mások között akiknek nem csak egy alakja van. Vagy akár két különböző között. Én mindig is úgy gondoltam, hogy egyedi vagyok. Ha csak azt nem vesszük közös vonásnak az egyes egyedek között, hogy egyediek. Hm...
Nagyban bólogatni kezdtem ismét.
- Igen. Mindig ragaszkodnak a sötéthez, és csak akkor látni őket, sosem nappal. Igaz nagyon ritkán látni erre bármelyiket is. De ha mégis látok egyet erre, általában érdeklődve figyelem őket.
- Általában én gyűjtök - feleltem. - Gyűjtök... gyűjtők... de azt hiszem valami plusz értelmet rejtegetsz emögött a szó mögött - néztem rá kérdően kicsit oldalra billentve a fejem.

Bár bólogatott a szavaimra, azért nem voltam meggyőződve róla, hogy mindent fel is fogott belőle. Néha nagyon nehéz volt rajta eligazodni. Volt, hogy egy öt éves gyerek szintjén kommunikált, hol meg olyan logikával lepett meg, hogy nem ártott jobban oda figyelnem.
Ahogy magyarázni kezdett már tudtam, hogy tényleg a morákról beszél. Ezek szerint már valóban látott hozzám hasonlókat, ha nem is sokat, hiszen a Föld nem a legoptimálisabb világ a számunkra. Én is csak akkor jövök ide, ha nagyon muszáj, nem szeretem, ha éjszakai létre vagyok kárhoztatva.
- És miért érdeklődsz irántunk? Egyébként nem démonok vagyunk, a fajunk neve mora. – igyekszem eloszlatni a félreértést. – És a Gyűjtők egy gyilkos népség, akik végig söpörték az univerzumot és mindenhol halált és pusztítást hagytak maguk mögött, ahogy itt is. Ennek köszönhető ez a lepusztult város is itt körülötted. – intettem körbe, hogy értse mire akarok kilyukadni.

- Mora... mora démon... - próbálgattam a szó hangzását. - A démon az démon, Mathias. Egy szó... - néztem rá kedvesen. - Azt jelenti, amilyen jelentést adsz neki. És hogy miért? mindig van egy miért, még ha csak annyi is hogy csak. És talán azért mert ritkák vagytok. Viszont legtöbbször sok minden érdekel.
- Úúú... - nyíltak tágra a szemeim, de ezúttal nem úgy, ahogy eddig. - Hát az nem valami jó. - Elcsendesedtem egy kicsit. Nagyon gondolkodóba estem. Valószínűleg őket én sem fogadnám szívesen, még ha természetükből is ered milyenek.
- Én nem tudom milyen volt ez a hely azelőtt - ismertem el a nem tudásomat. Nem tudtam eldönteni, vajon érdekelne-e milyen is lehetett. - Mindig is ez a város volt az otthonom. Ilyen amilyen most.

- Ez igaz…..tényleg, én hogyan szólítsalak téged? – vetem közbe, hiszen még nem mondta meg a nevét, aztán, ha megtudtam, ha nem folytattam. – Szóval a démonnak, olyan negatív jelentése van és csak szerettem volna tudni, hogy van e valami oka, hogy így hívsz minket. – vontam meg a vállam, habár azért voltak sejtéseim, hogy miért ez a ragadványnév.
Az, hogy ritkák vagyunk a Földön, hát ez érthető és lassan az is, hogy ez a metamorf itt a magányában, olyan megfigyelőként éli az életét, de valahogy ennél tovább nem jut, pedig elég kíváncsinak tűnik.
Látszott, hogy a Gyűjtőkről fogalma sem volt, de meglepte őt, amit mondtam róluk, így már biztos, hogy soha nem látott ilyen fajt, de még csak nem is hallott róluk.
- Persze, hiszen nem valószínű, hogy olyan idős lennél, hogy emlékezz rá. – bólintottam mosolyogva. – De, ha érdekel, vannak olyan múzeumok, ahol megnézheted, hogy a háború előtt milyen volt ez a város. – emlékeztem vissza én is a látványra. – Szép és csillogó! Valószínűleg tetszett volna neked.

- A legtöbb emberszerűség általában ,,Úristen mi az ott?", ,,Vagy atyaég egy szörnyeteg!"-nek szólít - vigyorogtam szinte földöntúlian. Ezt a legtöbb esetben ugyan is én személy szerint szórakoztatónak találtam. - De a barátaimnak Gina a nevem... annak a kevésnek. De érezd magad felhatalmazva rá, hogy így szólíts, nyugodtan.
- Ha te mondod, akkor úgy is lesz, legalábbis neked. Míg én nem tulajdonítok neki értéket. Egy démon lehet jó vagy rossz. Ki tudja, egy nap talán engem is annak láthat valaki, amit jelenleg eredendően nem látok igaznak. De nem lennék megsértve miatta.
- Tényleg? - néztem rá kérdőn, majd sarkon fordultam és ismét elindultam. - Úgy érzed sikerült kitapasztalnod az ízlésemet? Mellesleg tudnék róla, ha lenne ilyen hely a városban. Azonban még eggyel sem találkoztam.

- Gina. - forgatom a szót a számban. - Nekem ez jobban tetszik, mint amiket előtte felsoroltál. - mosolyogtam a lányra. - És én nem hiszem, hogy téged démonnak nézne bárki is, bár nekem is jobban tetszel ebben az alakodban. - nézek rá kicsit félszegen, hiszen tudom, hogy a másik alakjával sincs semmi baja, de hát azért ez az általánosan elfogadottabb.
- Nem, eszembe sem jutna, hogy már kiismertelek, csak azt tudom, hogy kíváncsi és érdeklődő természet vagy, így ott sok mindent láthatnál. És nem itt a Romvárosban gondoltam, hanem New London-ban. Vagy arra még nem jártál?
Közben azért megnézem a karomra csatolt számítógép kijelzőjén, hogy vajon mennyi lehet az idő és már elindulhatnék-e, hiszen tényleg mennem kéne. A rakomány nem várhat, epedve várják már a Marson.

- Tégy úgy ahogy jónak látod - feleltem a nevemet illetően. - Hát, ha úgy gondolod, nem fogok ellenkezni vele - vontam meg kicsit a vállamat, arra hogy melyik alakban talál szebbnek. Azt nem mondhattam meg mit gondoljon. Ezt az alakomat esetlenebbnek találtam, de ha ez tetszik neki akkor ez tetszik.
Meglepett. Igaza volt. Úgy éreztem, mintha most erre a kis pillanatra mögé látott volna annak amit a szemei néznek.
- Ez igaz - mosolyodtam el egy picit csak magamnak. Az eddigiekhez képest, szinte ez a mosoly alig látszott. - Ü-üm - ráztam meg lassan a fejem. - Addig magamtól nem tudok elrepülni. Működő röp-gépem meg nincs... vagy ha van, darabokban és nem tudok róla, mert egy olyat még nem tudok összeszerelni.
Még egy darabig mentem, majd egy újabb járaton fordultam be. Újabb halvány derengés világított ki valahol ennek a folyosónak a közepén türkizes színnel. Az egyik kisebb teremből világított ki a világító gomba amit odatelepítettem.
- Nagyjából a ki vezető út felénél járunk. Visszafelé majdnem ugyanennyit kell majd megtenned csak a felszínen. Nem naplementekor fogunk tovább indulni, hanem előtte, hogy addigra odaérjünk a kijárathoz. Ha gondolod itt addig leteheted magad - mutattam a terem felé. Pár összetákolt ülőalkalmatosság volt a terem szélén, a közepén pedig a világító gombák terpeszkedtek. - Ha így neked jó - néztem a férfira. Vártam, hogy van-e valami megjegyzése, óhajsóhaj ilyenek...

Már mikor kimondtam, hogy New Londonban vannak múzeumok már tudtam, hogy ez nem volt egy egetverő javaslat tőlem, hiszen valószínűleg azért odáig nem mászkál el, még ha vannak is szárnyai. Ebben aztán meg is erősített rögtön és abban is, hogy más közlekedési eszköze sincs ahhoz, hogy nagyobb távolságot megtegyen.
- Hát akkor elég helyhez kötött vagy tényleg. – ismerem el és valahol azért sajnálom őt, pedig láthatóan nem kéne, hiszen jól meg van itt a saját kis birodalmában, ahol nagy valószínűséggel nem nagyon zargatja senki.
Érdekes világító teremhez érkeztünk, amiben valami növényféle árasztott fényt és ahol megálltunk egy kicsit, majd választ kaptam az útvonalra vonatkozó kérdésemre is.
- Az remek lesz, hiszen akkor biztosan sötétben jutok el a kikötőbe a hajómhoz. – mondom neki hálásan, majd élek az alkalommal és leülök egy szabad helyre. – De legközelebb, ha szeretnéd gépjárművel jövök és elviszlek egy múzeumba hálából, hogy segítettél nekem. Mi szólsz? – néztem rá kérdőn.

- Még így sem annyira mint mások - sok minden nézőpont kérdése. Én már csak tudom. Lentről az ég kék, míg fölülről a föld barna. Itt meg van mindenem, és másnak ennyi sincs.
Kicsit szinte reflex szerűen elmosolyodtam válaszként az ő örömére, hogy kényelmesebb túrája lesz. Sokan vannak aki más arcot hordanak, míg az eredetit rejtegetik, ezt jól tudtam. De tőle eddig semmi fenyegetőt nem tapasztaltam és ez biztató volt.
- Ó - nyíltak nagyra a szemeim, összetettem a kezeim, és az ujjaimmal csendesen doboltam egymáson. - Ez egész érdekesen hangzik - jutottam következtetésre végül és kicsit felderült az arcom. - Igen, azt hiszem érdekelne.
Aztán hátrébb léptem az ajtóban, de aztán megtorpantam. Visszafordultam Mathias felé.
- Én most elmegyek vízért. Tekintettel a vendég státuszodra, hajlandó vagyok megadni az esélyt hogy szólj ha valami ilyesmire szükséged van. De csak addig amíg most el nem tűnök! - néztem rá jelentőségteljes tekintettel, és vártam a válaszát.

Úgy látszik az ajánlatom felkeltette az érdeklődését, aminek valahol örültem, hiszen tényleg talán az életemmel tartoztam neki, még ha nem is indult túl jól a találkozásunk.
- Nagyszerű! Csak akkor majd a másik kijáratodat használom, ha nem bánod, azokból a növényekből egy életre elegem volt. – bólintok mosolyogva.
Mikor megemlíti a vizet, akkor döbbenek rá, hogy milyen szomjas is vagyok, hiszen már elég régen nem jutottam folyadékhoz. Bár azért voltak kétségeim, hogy itt milyen minőségű lehet a víz, így azt hiszem nem árt megvizsgálni, mielőtt túl sokat iszom belőle.
- Hát, ha nem okoz túl nagy gondot, akkor kérek vizet, mert a hajómhoz eljutni is szép kis túra lesz és már most szomjas vagyok. – néztem rá hálásan. – De, mond mennyire iható errefelé a víz? Vagy van valami forrásod, ahol tiszta, iható vizet tudsz nyerni? Vagy palackos vized van?

- Ha úgy látod jónak - hagytam rá, hogy melyik bejáratot használja.
Én egy igen, vagy egy nem válaszra vártam, és már álltam is volna tovább, de a kérdéseivel feltartott. Azt viszont nem tudtam eldönteni, bosszankodjak-e miatta, avagy nem...
- Ha bárhol máshol innál a városban vizet, azt tanácsolnám, hogy óvatosan tedd. A barlangban van a város egyik legtisztább forrása, mellesleg egy részét víztisztítón is átvezetem. Palackom meg biztos van valahol... - tűnődtem el.
- Ne mássz el! - mutattam rá Mathiasra hirtelen minden előzetes nélkül. - Lehetőleg el se hagyd a termet, különben nem kereslek meg - figyelmeztettem, azzal meg is fordultam és eltűntem a barlangban.

Nem mondanám hogy hamar visszatértem. Megöntöztem a növényeket, mertem vizet, megkajáltam, meg hasonlók és csak az után indultam vissza a vendégemhez. Előtte újra felöltöttem a ruhám meg ilyenek.
Elé nyújtottam egy tálat, benne a barlangi növényekből készült egyik saját fejlesztésű ételemmel.
- Először csak keveset egyél belőle, és ha kicsit is rosszul lennél tőle, ne edd meg! Nem mindenki gyomra bírja. - Aztán felé nyújtottam egy üvegben vizet is, és végül a meglepetésként az ülőhelye mellé raktam, a fegyverét amit ,,elvesztett".

Mindenesetre Gina megnyugtatott, hogy a víz, amit hozni szándékozott tiszta és nem fertőzött, így nem kell vele óvatoskodnom és én valamiért minden további nélkül hittem neki.
- Eszemben sincs elmenni innen sehová nélküled. – ráztam meg a fejem, hiszen nem szerettem volna hasonló élményben részesülni, mint bejövetelemkor.
Mikor elment, fáradtan dőltem hátra és átkoztam magam, hogy voltam annyira kalandvágyó, hogy belementem ebbe az őrültségbe. Sosem szerettem túlzottan a Földet, de ezek után még annyira sem fogom, azt hiszem.
Már majdnem elaludtam, mikor meghallottam, hogy közeledik. Az órámra néztem és láttam, hogy igen csak sok idő eltelt, mióta magamra hagyott. Nem kapkodta el a visszajövetelt, de a vízen kívül még valami sokszínű salátafélét is hozott étel gyanánt, amit a kezembe véve gyanakodva szemléltem, főleg miután még figyelmeztetett is, hogy nem biztos, hogy a gyomrom is beveszi.
- Kösz! – biccentettem azért felé, mert azért ez kedves és vendégszerető gesztus volt tőle és óvatosan a számba vettem egy falatot, bár még bőven bírtam volna kaja nélkül, de hajtott a kíváncsiság.
Az íze fura volt, de végül is meg lehetett enni, azonban a pisztolyom látványa igen csak felvillanyozott, hiszen a városba vezető úton azért érhet még meglepetés és nem szerettem volna fegyvertelen lenni, mármint látszólag.
- Ez nagyon kedves tőled Gina! Tényleg sokkal tartozom neked. – veszem a kezembe a fegyvert és teszem el a tokjába. – És azt hiszem, lassan mehetnénk is. – teszem le a tálat. – Nem volt rossz és egészen táplálónak tűnik. – intek felé és felállok, indulásra készen.

A köszönő szavaira csak kedves, talán félig üres tekintettel néztem rá. Úgy éreztem nincs mit mondanom rá.
Na azért elismerően láttam, drága sötétben bujkáló barátomnak van rendes gyomra, és nem egy anyám asszony katonája.
- Saját recept, saját növényekből - feleltem. Mi után felállt ismét csak elindultam szó nélkül. Természetesen azért nem olyan gyorsan, hogy ne tudott volna követni.
Egy darabig meglepően csöndes voltam magamhoz képest, természetesen csak ha Mathias nem szólt hozzám.
- Azért majd ha a pusztán mész végig... jobb ha nem lépsz rá semmire ami mozog - tanácsoltam. - Amúgy azt hiszem rendben leszel... talán. - Tudtommal nem sokan járkálnak ki csak úgy a városon kívülre. Ha csak valaki ma reggel, úgy nem gondolt, hogy most így tesz, és majd pont este felé.

Miközben a lány mögött ballagtam, aki a körülményekhez képest még jó házigazdának is bizonyult, akkor is alig vártam, hogy kikerüljek ebből a barlangrendszerből és végre a hajómon legyek már.
Mivel én a saját gondolataimba temetkeztem, Gina meg már hozzászokhatott, hogy általában egyedül van, így az utat jóformán egy hang nélkül tettük meg.
Arra eszméltem, mikor megszólalt és figyelmeztetett a fent veszélyekre, amire komoran bólintottam.
- Igen, sejtettem, hogy nem lesz egy sétagalopp odafenn sem, de majd vigyázok, köszönöm. Ha meg van olyan botor valaki, hogy megtámadjon egy morát, hát az magára vessen, legalább több erőm lesz eljutni az űrhajómig.
Aztán mikor vége lett a járatnak és kibukkantunk a szabadba és felnéztem a csillagos égre, határozottan megkönnyebbültem.
- Tényleg hálás vagyok a segítségedért Gina. – néztem rá mosolyra húzva a szám. – És nem felejtettem el, hogy mit ígértem érte neked. Ha legközelebb erre járok, itt foglak várni, hogy elvigyelek a másik városba, hogy megnézhess egy múzeumot. – mondom neki elkomolyodva és nagyot szippantok az esté levegőből. – Csak azt mond meg, hogy hogyan értesítselek, ha már itt vagyok, hiszen megértheted, hogy nincs kedvem még egyszer bemászni oda. – mutatok kis iróniával a barlangnyílásra.

Csak bólintottam, aztán próbáltam értelmezni az utána következő szavait. Ha megtámadja valaki erősebb lehet... Összevetettem a saját ismereteimmel, majd következtetést vontam le. A végeredményt azonban megtartottam magamnak.
- Nos én sem... Ha bent vagyok a barlangomban, akkor ezen a járaton, ha bekiáltasz a hangot elviszi majdnem a barlang közepéig. De minél nagyobb zajt csapsz annál jobb. Ha pedig nem, általában figyelem az eget. - Azt pedig egyből megismerem, ha egy repülő a barlang bejáratai körül szál le messziről.
- Legyen nyugodt eged a kölcsönvett szárnyaidhoz Mathias - köszöntem el tőle, majd elindultam vissza a barlang mélye felé. Nem sokkal később újból lekanyarítottam magamról a ruhát, és átváltoztam. A ruhát összecsavartam, majd a farkammal körül csavartam, és már száguldottam vissza a járatokban.


//Köszönöm a játékot //