Sűrgősségi osztály

A súlyos sérülést szenvedett betegek fogadására.

Talán lehet valaki sajátos perverziónak mondaná, hogy néha benézek a helyi kórházakba. Csak úgy, körül nézni... Megfigyelni a betegeket, a körülöttük dolgozókat... a felszereléseket! Hiszen, az egy dolog, hogy a legtöbb pénz a fegyverekből van, de valamikor, valakinek orvosi eszközökre is lehet szüksége, és akár még fizetni is tudhat egyszer érte.
Azonban én nem mondanám magam semmilyen módon perverznek...
Ami viszont elkapta a tekintetem az egyik nővérke, aki eltipegett előttem. Nem mondanám hogy bolondulok az egyenruhás nőkért, de ennek kifejezetten jól állt úgyhogy megkörnyékeztem.
Nos, hát szó szót követett, és kiderült, hogy nem sokára végez. Néha a legmeglepőbb helyeken lehet találni a legjobb dolgokat... Szóval megvártam. Találkoztunk utána az épület előtt, én viszont nem bírtam magammal, egy kicsit játszani akartam vele.
Behúztam az egyik félre esőbb utcába, próbálva elhitetni vele, hogy ott senki nem fog úgy sem észre venni minket. Gondoltam kicsit bemelegítem előtte a kicsikét, de ahogy merészebb helyekre tévedt a kezem, kezdtek kétségei támadni, és a végén teljesen meggondoltam magát. Ó egek! Nagyot sóhajtottam, igazából így már nekem sem volt kedvem hozzá. Búcsúzóul azért még beleharaptam a szabad vállába... na nem úgy hogy eltörjön, csak úgy hogy érezze... miből is marad ki. Mire felsikoltott és elszaladt, én meg csak néztem utána magamban somolyogva és kacarászva kicsit. Ezek a mai fiatalok...
Arra mindenképpen jó volt ez az egész, hogy jó kedvem legyen.

Nm voltam valami feldobott ma, hiszen az egyik bajtársamat meglőtték és be kellett hozni a kórházba, de aztán hála az égnek időben sikerült megműteni, így úgy nézett ki, hogy nem lesz komolyabb és maradandó baja.
Miután kicsit magam és őt is megnyugtattam elindultam, hogy nézzek magamnak valami szimpatikus kocsmát, ahol kellően leihatom magam és így talán nem lesznek újabb rémálmaim.
Mivel nem akartam a többiekkel most összefutni, ezért inkább a hátsó, személyzeti kijáratot használtam és így egy kis utcára jutottam ki az épület háta mögött, amin el is indultam, hogy minél előbb a pohár fenekére nézzek. Ekkor azonban egy igen csak feldúlt lány, a ruhája alapján nővérke lehetett, rohant el mellettem, aki úgy nézett ki, mintha valami üldözte volna.
Persze nem én lennék, ha ezek után békésen tovább mentem volna, nekem muszáj mindenbe beleütnöm az orromat, így azonnal arrafelé vettem az irányt, ahonnan őt láttam szaladni. És kit láttam meg ott ácsorogni? Hát én is alig akartam hinni a jó szerencsémnek, hiszen a múltkori kocsmai találkozásunk eléggé feledhetetlen volt! Azonnal hozzá indultam.
- Hé, te féreg? Mit csináltál azzal a szegény lánnyal?

Egészen jól elkacarásztam ahogy figyeltem elfutni a lányt. Na meg utána is ahogy először a hangja után próbáltam követni képzeletben majd csak amúgy képzeletben. Egy pillanatra le is hunytam a szemem és mély levegőt vettem, teljesen átjárt a pillanat. ennél már csak akkor lehetett volna jobb, ha tényleg annyira bevállalós a csaj, mint azt képzelte magáról.
Ekkor azonban egy hang belerondított az egészbe, és összetörte a pillanatot, hogy szinte hallottam és éreztem lehullani a szilánkjait. Össze szorultak a fogaim, és az arcom egy pillanatra görcsbe torzult.
Aztán kisimult az arcom, és nyugodt tekintettel felpillantottam a pasasra.
- Először is - emeltem fel az ujjaim, majd visszaraktam a kezem magam elé, ahogy keresztbe tett kézzel álltam - meg kéne gondolnod kit hívsz féregnek... Tudod... egyesek szemében lehet hogy pont te vagy az - mondtam olyan csevegő hangon, amit talán csak a legpedigrésebb, korcs sznobok szoktak használni.
- Másodszor is, semmi különöset. Maximum marad rajta egy két zöld folt, de talán megtanulja, hogy ne vállaljon többet annál mint amire tényleg képes...

A múltkor már szívesen feltörölte volna a fickóval a helyiség padlóját, de akkor ott sokaknak esetleg nem tetszett volna, de most itt, ahol a madár sem jár, tényleg itt az alkalom, hiszen a tenyérbe mászó képe és stílusa, mit sem változott azóta, sőt, ha lehet még pofátlanabb lett.
Azért biztos, ami biztos még egyszer körül néztem, aztán kissé közelebb léptem hozzá.
- Azt hiszem túl nagy a pofád picinyem. Itt nincsenek biztonságiak, hogy kihúzzák a bőrödet a bajból, és anyuci szoknyája mögé sem bújhatsz, hogy megvédjen, úgy, hogy én a helyedben nagyon is megválogatnám a szavaimat. Ráadásul simán bevihetnélek zaklatásért és erőszakért, és szerintem a kicsike még lelkesen tanúskodna is ellened, ahogy elnéztem. - mutattam abba az irányba ahová a csaj szaladt. - De lásd, milyen nagylelkű vagyok, ha utána mész él letérdelve elé bocsánatot kérsz, akkor nem verlek péppé és még csak le sem tartóztatlak.
Persze olyat kértem tőle, amit nagy valószínűséggel soha nem tesz meg, így már előre dörzsöltem az öklömet, hogy most móresre tanítom ezt a hülye sznobot.

- Óó... - néztem rá kedvesen és lággyá vált a hangom. - Ugyan... az a kis hölgyike látott már ennél rosszabbakat bőven ebben biztos vagyok, hogy ilyesmiért kicsinyes bosszút álljon... Mégis mit mondana? Hogy nem jött össze az esti numera, mert a partnere kicsit jobban bele jött a dologba, és véletlenül megharapta? - nevettem. - Pár nap és már meg sem látszik neki... Mellesleg miért is tárom ki neked a magán életemet? Amúgy meg még hogy erőszakos voltam... hpmh - gesztikuláltam hozzá a kezemmel is. - Hiszen elfutott, nem?
A további szavaira csak hümmögtem egy sort.
- Igen... igen... - bizgeráltam az államat nagyban elgondolkozva. - Mi találkoztunk már? Olyan ismerősnek tűnsz... - néztem meg az arcát, majd alaposan végig mértem tetőtől talpig, úgy hogy valószínűleg kiült az arcomra, hogy mit is gondolok a látottakról.

- Azt bízd csak rám, hogy mit mondana. - mosolyogtam rá én is, csak kicsit hidegebben. - Arra elég lenne, hogy bent tölts pár éjszakát egy szűk kis hideg cellában, és ott annyiféle emberrel összefuthat az ember....- vonom meg a vállam nem törődöm módon.
Aztán csak álltam és vártam, hogy befejezze a vizsgálódást és bár a tekintetéből szinte sütött, hogy mit gondol rólam, ez valamiért engem vigyorgásra késztetett.
- Na mi lesz? Bevigyelek? Nem válaszoltál? Ha ezt választod, akkor rajtam nem múlik haver. Talán ismered is a módit, mert amilyen tenyérbe mászó képed van, biztos már lecsuktak párszor. - léptem felé még egy kicsit. - Na, akkor támaszkodj a falnak a két kacsóddal, ahogy szokás és ne várd meg, hogy erőszakot kelljen alkalmaznom, vagy megvárod? - csillogtak fel a szemeim

- Nahát, milyen kedves tőled - kuncogtam -, aggódsz a szociális életemért, hogy ilyen partikat szerveznél nekem... de tudod - csillant valami baljóslatú a szememben - ne akard, hogy én takarítsam el a szemetet helyetted.
- Úgy látom a makacs fajtából való vagy - ráztam meg a fejem. - Milyen kár... Megkönnyíthetnéd mindkettőnk életét - folytattam ismét légiesen könnyed hangon. - A helyzet az... hogy én valószínűleg jobban csinálom azt, amire te úgy büszkélkedsz. Némelyek egészen képesek lennének meg halni egy teljes éves élelemért, vagy egy tucat személyi védőpajzsért, amit magára... és esetleg a kollegiára aggathat rá...
Elfintorodtam... igazából nem túl sokszor volt ilyenben részem, vagy gyorsan kikerültem, esetleg kényelmesen otthonossá tettem a helyet addig még rövid ideig várakoznom kell.
Leengedtem a kezeimet.
- Tudod a különbség köztem és közted... legalábbis az egyik az, hogy én tudom hol a helyem, még te nem... És én nem megyek sehová, legalábbis nem terveztem...

Hát annyira vártam, de annyira, hogy ezt mondja! Igazándiból tényleg elég kevés dolog volt az amiért lecsukathattam volna, de azért nem esett volna nehezemre kitalálni valamit a kedvéért, de most, hogy még a letartóztatásnak is ellenáll, így persze már egészen más a helyzet. Így nem fogja senki számon kérni, hogy miért is van cseppet összeverve az őrizetes, na meg a többi kolléga is eléggé rühelli az ilyen "ki ha én nem" stílusú fickókat.
- Szóval azt mondod, hogy nem teszed meg, amire ilyen szépen kértelek? Hmm! Akkor azt hiszem kénytelen leszek erőszakot alkalmazni! - vigyorodtam el vidáman, majd előhívva a pikkelyből képességemet, hogy még esélye se legyen megütni, már meg is indítottam egy alattomos alsó ütést, nem téve semmilyen különösebb előkészületet, hogy ne számítson rá. Ha sikerrel jártam akkor a gyomrába mélyedt az öklöm és ő szépen összecsuklott, mint egy zsák.

Felismertem azt a vigyort amit megvillantott. Elég csak néha tükörbe néznem hogy hasonlót lássak. Egy részben olyan volt mint én, és így még azzal sem igazolhatta a tetteit, hogy jobb nálam.
Arra számítottam hogy támadni fog... de erre nem, így legalábbis nem. Úgyhogy inkább az utolsó pillanatban még arrébb ugrottam, mint sem vissza üssek. Pedig annyira szívesen a bőrébe nyomtam volna a nyugtatópisztoly fejét... legközelebb előbb kell cselekedjek...
Az ökle keményen csattant mellettem a falon. Túl éltem volna, de bizony nagy helyzeti előnyhöz jutott volna.
Nagy volt és tohonya, legalábbis annak tűnt, és erősnek. Még jó hogy én voltam a gyorsabb legalább biztosan. Legalábbis jelenlegi tudásom szerint.
Arrébb léptem párat, és közben a másik fegyveremért nyúltam, a fejére tartottam és kétszer meghúztam a ravaszt.
Egy pillanatra felvetődött bennem, hogy elvetettem a sulykot, hiszen a fejleolvasztást nem szokták túlélni... de csak egy pillanatra.

Meglepődtem, pedig azért számíthattam volna rá, hogy nem ember. Kicsit elszámítottam magam és biztosra vettem a sikert, így most meg is bűnhődtem érte azonnal, hiszen egyrészt el sem találtam, úgy suhant el mellette az öklöm, mintha szellem lett volna, pedig valószínűleg csak egy nagyképű morába szaladtam bele. Ezek mind ilyenek! Úgy fenn hordják az orrukat, hogy néha le kell verni onnan! Minden esetre most marhára fájlalhattam volna a kezem, ha nem vagyok annyira előrelátó, hogy használjam a pikkelybőrt, így csak jó nagyot csattant a falon, de különösebben nem éreztem meg. Gondolom pedig erre számított, de viszont úgy nézett ki, nem bíz semmit e véletlenre, mert a következő pillanatban két csattanást hallottam és éles fájdalom hasított a tarkómba. Neki estem a falnak és a kezemmel önkéntelenül odakaptam, majd elhúzva azt véresen láttam viszont.
- Azt a büdös.... - horkantam fel, majd hirtelen lehajoltam és nagyot rúgtam hátrafelé. Mindegy hol találom el, csak eltaláljam, majd én is a fegyveremért kaptam.
~ Ez már nem tréfa dolog! Én csak egy jó kis bunyót akartam, erre ez meg le akar lőni! ~
Nem tudtam mivel lőtt meg, de nem is érdekelt, éreztem, ahogy a regenerálódás miatt húzódik a bőr a fejem hátulján.

Nos igen... így már mindjárt más az íze mindennek, igaz?
Kapálózott az már biztos, de hülye lettem volna egy helyben maradni. Egyszer mintha éreztem volna, hogy valami súrolja a lábamat, de nem volt nekem időm ilyenekkel foglalkozni!
Azért megpróbáltam a hát mögött maradni. Próbáltam mindenre készen lenni, és minden egyes részletre figyelni, hogy megtaláljam a megfelelő pillanatot, és a hátára tudjak ugorni. Addigra viszont a tarkóján lévő seb majdnem bezárult. Belenyomtam az ujjamat, és feszíteni kezdtem a sebet, hogy még egy akkora felület legyen, hogy a nyugtatót be tudjam neki adni, és abban biztos voltam hogy nem egy adagot fogok neki beadni ha sikerül, hanem legalább kettőt, sőt talán hármat kéne, bár az a hozzám hasonló morákon kívül a biztos halál másnak. Talán nem volt nekem erre időm, hogy ebben a helyzetben ezen gondolkozzak.
A másik kezemmel amivel átkaroltam és szorítottam a nyakát, pedig készen álltam, hogy bármikor egy újabb lövést adjak le vele, elterelésképpen.

Míg nem voltam benne biztos, hogy eltalálom a lábammal, vagy. hogy elég messze van, nem akartam vaktában megfordulni, hiszen az arcom sebezhetőbb volt, mint bárhol máshol a testem. Végszükség esetén akár még át is változhatok, hiszen itt nincs a világon senki, de annyira azért rühellem ezt a valómat, hogy ne csak úgy fittyre-füttyre használjam és még nem tartottam ott, hogy feladjam.
Viszont így ugyan előhalásztam a fegyverem, de akkorra már elkapta a nyakamat és azzal próbált mozdulatlanságra kárhoztatni, míg valamit kotorászott a fejemen hátul, ahol a seb volt és megint csak fájdalom áradt végig rajtam.
- Mi az istennyilát művelsz te állat? - hörögtem egyrészt mert fogytán volt a levegőm, másrészt mert azért mindenkibe belé állt volna a frász, ha valaki csak úgy nyúlkál a fejsebébe.
Megpróbáltam hátrairányítani a fegyverem csövét és lőttem is, de abban nem lehettem biztos, hogy el is találtam, mert nem is kiáltott és nem is engedett el egyelőre, sőt valamit megint belém lőtt, de most az elől lévő kezével.
Ez is fájd, de közel sem annyira, mint a fejem.
Persze mindent megpróbáltam, hogy lerázzam magamról. Mivel most a hátam mögött állt megpróbáltam erősen a lábára taposni, vagy sípcsonton rúgni, hogy eleresszen és én meg tudjak fordulni.

Nos nem mondanám, hogy nem volt egy rodeó, még így is, hogy azért vagyok aki vagyok... Toporzékolt, rúgkapált. Így már nem volt annyira szórakoztató a dolog, nem igaz?
Annyi szerencsém volt, hogy arra már nem volt esze, hogy a kezével az enyémbe marjon, vagy azzal próbáljon elérni... azzal több esélye lett volna. De ebben a korban annyira hajlamosak vagyunk elfelejteni az alapokat.
- Igen! - talán még egy kicsit halkan sziszegve ki is mondtam, mikor sikerült a nyugtató pisztoly csövét oda nyomnom a sebhez. Ezzel sem haboztam, ahogy előbb a fegyverrel sem. Be adtam az első adagot, majd egy kisebb nehézséggel a másodikat, és rögtön a harmadikat. Majd megvártam hogy hatni kezd. És csak akkor eresztettem el, mikor már bizonytalanná váltak a mozdulatai.
- Ha én állat vagyok, akkor te is! - vetettem fel a fejem szinte diadalmasan, és jó hangosan mondtam, a kábulaton keresztül talán még így hallotta. Ez az adag engem is megfektetett volna, úgyhogy ezt is vártam el tőle legalább.
- Mindannyian azok vagyunk... - tettem hozzá végül.

Azt hiszem előbb kellett volna mégis csak átváltoznom, mart mostanra egyrészt kezdtem kimerülni, hiszen már levegőt is alig kaptam, másrészt, az istennek sem szállt le a hátamról, mert közben rájöttem hogy ott volt, ezért voltam képtelen elérni és megrúgni, és a tekintélyes súlya sem könnyítette meg a dolgomat.
Aztán mikor már úgy éreztem, talán mégis sikerül levetnem magamról, akkor valami hideg ért a fejemhez és a csattanással együtt, újabb és újabb kín robbant az agyamba. A fejem előrelendült és még jól be is vertem. Bár most már éreztem, ahogy leszáll rólam és akartam is felállni, de valahogy nem tudtam összehangolni a kezemet és a lábamat, hogy úgy mozogjon, ahogy szerettem volna, aztán már sötétülni kezdett a periféria és olyan volt, mintha hirtelen lement volna a nap.
- Mi....Mit.....csinál........vele....- igyekeztem volna kimondani a szavakat, de egyre nehezebben ment, majd teljesen elvesztettem a képet, majd a hangot is és aztán már csak a sötétségbe zuhanás volt az utolsó emlékem.

Hmmm... hát igen. Csak álltam és vártam ott, készen arra, hogy azért elugorjak, ha kell.
Őszintén... kíváncsi voltam arra, hogy belehal-e. Nem is tudom melyik tette volna könnyebbé a dolgomat...
Végül aztán oda libegtem hozzá, elvettem tőle a bilincsét miközben figyeltem ahogy visszaalakul. Igazán érdekfeszítő!
Megfordítottam a hátára, majd össze bilincseltem a kezét. Leguggoltam mellé, és közben újra töltöttem a a savpisztolyt, hogy ha kell ismét teli tárral induljak. Megnéztem a pulzusát, még volt, bár kicsit gyenge. Ez viszont arra utaló jel, hogy még túl is élheti.

Az első mozdulatainál már tudtam, hogy előbb utóbb fel fog kelni. De még nem olyan gyorsan. Ha ilyen ütemben regenerálódik, hamar túl lesz a nyöszörgős, világot alig felfogós szakaszon, de nem fog egyből felpattanni.
- Áh... úgy látom visszajöttél csodaországból... üdv - köszöntöttem, bár az arcomon az átlagosnál egy moderáltam mosoly ült.
- Á-á-á... ne kelj fel - mondtam figyelmeztetően, de mégis azzal a negédes kedvességgel, ami talán még nagyobb hangsúlyt tett rá. Főleg, hogy ettől a pillanattól kezdve a nyakán érezhette a nyugtató pisztoly végét.
- Nos... nem is tudom... talán adakozó kedvemben vagyok, vagy hogy is mondjam, de ha figyelsz talán olyan dolgot tudhatsz meg, ami egyszer megmentheti az irhádat.
- Állatnak hívsz, meg féregnek, és ilyen nyalánkságoknak, de eléd kell tárjak egy nagy titkot, igen valószínűleg egy szörnyeteg vagyok, de ha mind azok vagyunk. Igen, te is... valamiféle páncélos lovagnak hiszed talán magad, mint rendfenntartó aki védi az elesetteket. De nem vagy az, nem vagy jobb nálam, láttam rajtad a jeleket. És mi sem bizonyítja ezt jobban mint hogy nekem támadtál... miért? Szórakozásért? Vagy mert nem tetszett a képem? Nem kell hangosan meg mondanod, csak magadnak válaszolj...

Fokozatosan tért vissza minden. Először a hangok, bár fogalmam sem volt, hogy mit hallok, aztán a szagok és legvégül a fény is elérte a szempillámat, amelyek erre megrebbentek és bár nagyon óvatosan, de megpróbáltam kinyitni őket. Elsőre gyorsan visszacsuktam. És nem, nem azért mert egy cseppet sem kívánatos arc hajolt fölém, hanem mert olyan fájdalom hasított a fejembe a fény miatt, hogy nem bírtam visszafojtani egy halk nyögést.
Reménykedtem benne, hogy ez csak egy rossz álom, de mikor a hangját is meghallottam, kénytelen voltam rájönni, hogy még sem, és lassan az is eszembe jutott, hogy miért fekszem a földön. A kezem önkéntelenül a tarkómhoz akartam emelni, mikor éreztem, hogy valami megakaszt benne.
~ Bilincs? Áááá, ez valószínűleg az enyém! Ez a rohadék! ~ dühöngtem és ez a maradék szer hatását is kiűzte a fejemből.
Azért megpróbálkoztam azzal, hogy felállok, de egyrészt kicsit még gyenge voltam, másrészt megéreztem a pisztoly csövét a nyakamnál és ez igen csak hatásos érv volt, hogy maradjak a seggemen. Így aztán kénytelen voltam végig hallgatni a fellengzős dumáját, amivel kihasználva helyzeti fölényét ki akart oktatni.
Ha azt hitte, hogy most itt magamba zuhanok a mondókájától, akkor nagyon tévedett, hiszen már réges régen leszámoltam az illúzióimmal.
- Ne papolj annyit, - szólaltam meg rekedten, de nem mozdultam, - azt mond, hogy mi a fenét akarsz tőlem most.

- Hmph - rándult meg a szám. A szavai egy pár pillanatra kétségeket ébresztettek bennem.
- Szóval a rövid változatot akarod? - vontam fel a szemöldökömet. - Nem is tudom... - mosolyodtam el kicsit, ami már inkább hasonlított arra ami tőlem megszokott. - Talán azzal kínozlak majd végig, hogy már csak azért is hosszabb módon mondom! - pár pillanatig még elvigyorogtam a gondolaton, aztán az arcom ismét komorabbá vált.
- Egyszerű... szállj le rólam. Téged irritál az én pofám, engem meg ilyen attitűddel a tiéd.
És legközelebb már talán nem leszek ilyen kegyelmes hangulatomban, és egyszerűen kinyírom a fazont. De ezt már nem akartam szóvá tenni.
- Tudod én egyike vagyok azoknak akiknek jobb a jó oldalán lenni mint a rosszon... gondolom sokan mondták már ezt, de nekem nem azért mert megkeseríteném az életed különben, vagy hasonló... - Elég ha nem adok el neki valamit ami megmenthetné valamelyik számára kedves valaki életét... de ezt már nem mondtam így hozzá.
- Itt a kórház például pont emögött, a ház mögött, amit mondjuk most pont nem láthatsz. Hányszor raktak már össze téged benne? Vagy valamelyik hozzátartozódat, szerettedet, kollégádat... Néha elgondolkozom azon, hogy vajon hány személy menekült meg csak amiatt a stimulánsok miatt amiket eredetileg én készítettem. Vagy az orvosi eszközök miatt, aminek a prototípusát én készítettem, vagy az elvét amin működik... még mindig nem érdekel amit mondok?

Persze az ilyen fickóknak, mint ez itt, mondhat az ember, amit akar, akkor is elmondják a véleményüket és a meggyőző dumájukat. Persze azt már sejtette, hogy nem vagyok ember, sőt valószínűleg azt hiszi, hogy olyan vagyok, mint ő, a regenerálódás miatt, és valószínűleg csak ezért hagyott még életben. Azért hülye nem vagyok, nem akarok én meghalni, és igaza van hős lovag sem vagyok, így nem ártott végig hallgatni, ha már minden áron lyukat akart beszélni a hasamba.
Mivel a pisztolyt nem vette el a nyakamtól, azért én nem vettem volna rá mérget, hogy el is akar engedni, ahogy a szavaiból kivettem.
- Ki a fene vagy te: - kérdeztem meg végül, hiszen agyon tömjénezte magát és ettől már kezdett hányingerem lenni.
Biztos valami nagy kutya gyereke, vagy valakinek a valakije és most ezt fogja a fejemhez vágni és nekem végig kell hallgatnom. Tényleg ezzel akar kínozni?
Persze az is igaz, hogy most már kezdte fúrni az oldalamat a kíváncsiság, hogy tényleg ki ez a mora, de ha mégis veszélyeztetné az életemet, akkor úgy is végeznem kell vele, már persze, ha tudok, hiszen tapasztalhattam, hogy azért nem kispályás a fickó.
- De, hogyne érdekelne. De még mindig nem tudom, ki a frász vagy te. És ha annyira el akarsz engedni, miért bilincseltél meg? – emelem fel a kezem. _ ez nem éppen a bizalmat erősíti bennem. – húzom el a szám el fanyarul. – A foglyod vagyok egyelőre.

Ez a pasas nem csinált mást csak kérdéseket ébresztett bennem.
- Hmm... elmondjam-e neked egyáltalán... - igazából nem vagyok olyan titoktartó, mint az apám. Meg aztán ha van egy kis sütni valója magától is rájöhetne.
- Vincent Waterloo, és talán neked senki, talán egyszer valaki, nem tudom. Az idő majd meg mondja...
- És hogy mit akarok tőled? Ez egy jó kérdés... - gondolkoztam el rajta. - Viszont te támadtál rám, szóval talán nekem kéne ezt kérdeznem tőled - mondtam majd szinte egyből utána a szabad kezemmel a feje felé nyúltam. Belemarkoltam a hajába, majd kitéptem néhány.... vagy talán annál kicsit több hajszálat. Majd zsebre tettem. Nem valami szakszerű, de most csak ez volt.
Aztán elő vettem a másik fegyverem és rátartottam. Méghozzá egyenesen a fejére.
- Ha még most nyugton maradsz, és leszállsz rólam, akkor talán semmit - közben benyúltam a zsebembe, és egy kézzel fiolát próbáltam cserélni a nyugtató pisztolyban. Hogy aztán a nyakához nyomhassam ismét és vért vegyek tőle.

~ Vincent Waterloo? Hmm! ~
Ismerős a név, és már biztos voltam benne, hogy hallottam valahol, de most az volt a lényeg, hogy megtudtam, amit akartam és, mostantól biztosan nem fog levakarni magáról. Úgy fogok rá vadászni, mint ahogy a Gyűjtőkre és addig nem nyugszom, míg rá nem húzok valamit és azt a mai világban, egy ilyen gennyládára nem nehéz.
- Én Rendfenntartó vagyok és le akartalak tartóztatni! Te meg ellenszegültél és nem rád támadtam. - helyesbítettem a szavait.
Aztán ahogy felém nyúlt igyekeztem elhúzódni, mert nem tudtam mit tervez már megint, de ebben a helyzetben nem tudtam elhúzódni, így kénytelen voltam tűrni, hogy a hajamba markoljon, majd csak egy arcrándulással fogadtam, ahogy megszabadított pár tincstől.
- Mit akarsz azokkal? - néztem rá gyanakodva, ahogy zsebre rakta őket, hiszen először csak azt hittem, hogy egy újabb kínzásra tért át.
Aztán, ahogy a másik pisztolyt vette elő és azt, ami a nyakamnál volt eltüntette, majd lázasan keresett valamit, majd újból a nyakamhoz akarta nyomni, na ekkor már nem vártam meg mit akar, hanem ahogy felém hajolt meglendítettem a lábam, hogy egy jókorát rúgjak bele, és ha elveszti az egyensúlyát, akkor elkapjam a nyakát és a bilincs segítségével fojtogassam.
- Nem tudom miben sántikálsz, de felejtsd el! - lihegtem a fülébe.

- Na látod ez a baj veletek! Azt hiszitek magatokról, hogy ti vagytok itt az isten... és akkor még velem van bajotok, ha! Kimagyarázni azt mindig lehet... és bemocskolni mindenkit... az megy. - Még motyogtam hozzá valami olyasmit hogy ,,Rendfenntartó vagyok!..." - Nem hogy felcsapnál akkor már nyíltan bűnözőnek. - Még akkor is több tisztelet lett volna bennem iránta... már ha én képes vagyok olyanra...
Na ez így nem ér! Ez az én ötletem volt, ha valami turpisságra kerülne a sor. Na ezzel már rendesen felbosszantott. A kezeim viszont bőven szabadon maradtak, meg is lendítettem az egyiket, hogy rendesen fejbe vágjam, hogy csak úgy csilingeljenek az idegsejtjei odabent egymáson. Talán inkább be kellett volna szaggatnom a fejét. Hiszen a múltkor épp magamban őt róttam meg, hogy nem veszi komolyan.
Mellesleg ha ez nem lett volna elég arra hogy teljesen letakarodjon rólam, ráfogtam kezére, és szívni kezdtem az erejét.
Meg fordult a fejemben, hogy valami hasonló helyzetet kéne elérnem ahhoz, hogy vért vegyek tőle, de a fecskendőt sikerült elejtenem. Sebaj nem volt az olyan messze majd megoldom.

Nem érdekeltek a becsmérlő szavai, hiszen már megszoktam, hogy a magamfajta rend őrzőjét nem nagyon kedvelik azok, akiknek vaj van a fején, de hát ez valahol érthető is, mert ki vonul szívesen a rács mögé. Gondolom ez most hatványozottan igaz erre a vörös loboncú kriptaszökevényre itt előttem, aki, valami nagyon nem szép dologra akarja kihasználni, hogy pillanatnyilag ő került fölénybe.
De ha rajtam múlik ez pillanatokon belül megváltozik. Reménykedtem, hogy nem kerüli el a rúgásomat, de tévedtem. Habár fogalmam sincs, hogy hogyan csinálta, de köbvetkező percben akkorát ütött a fejemre, hogy egy pillanatra el is sötétült előttem a világ és a tarkóm az úttest burkolatán koppant. Mondhatni a fal adta a másikat, vagyis az én esetemben az út.
Meg kell vallanom rohadt kemény ütése van, csak nagy nehezen tudtam újra rá fókuszálni, mert még sokáig kettőt láttam belőle.
De, ha ez nem lett volna elég éreztem, ahogy megragadja a kezem és mivel egyre jobban gyengülni kezdtem, rájöttem, hogy bevetette a másik rohadt mora képességét és az életerőmet szívja.
- Neee! – kiáltottam rá és megpróbáltam elrántani a kezem, majd végső kétségbeesésemben átváltozni eredeti alakomba, hogy szétszaggassam.
Már nem érdekelt, hogy meglát valaki, csak meg akartam ölni, teljesen elvesztettem a kontrollt, de sajnos már ehhez sem volt elég erőm. Nem tudom, hogy a változásban mennyire tudtam átalakulni, hogy ez mennyire látszódott meg rajtam, de végül csak egy nehéz sóhajjal lehunytam a szemem.
~ Ennyi volt! Most biztosan megöl. ~
Csak azt sajnáltam, hogy nem tudtam sokkal több Gyűjtőt magammal vinni a pokolba.

Nem értettem igazán, hogy mért próbálkozik. Hiszen eddig meghagytam az életét, nem? Nem hogy lett volna hálás vagy valami! Bár igaz, az ilyenektől nem kérhetek magasabb rendű gondolkozást, vagy hogy ilyen apró szociális jeleket észre vegyenek.
Ami azt illeti nem mondanám hogy nem lepett meg ami közben bekövetkezett. Újra alakot akart váltani végső elkeseredettségében, de ez másfajta jellemzőket mutatott. Kikerekedtek a szemeim, és valójában érdekelt volna, hogy mi lett volna belőle, de hát ilyesmit nem engedhettem meg magamnak. Minden esetre, próbáltam magamban fotóként megtartani a látott képet, és annak minden jellemzőét.
Közben a fecskendőért nyúltam, és végre vért vettem tőle. A kezét még mindig nem engedtem el, és igyekeztem ilyen, majdhogynem élet és halál közötti állapotban tartani. Hát ez van, azt hiszem kicsit el szaladt velem a ló, telhetetlenné váltam. Szóval kis ügyeskedéssel levettem még egy fiola vért tőle. Elraktam a cuccaimat, és csak utána engedtem el.
- Meghagytam az életedet, úgyhogy nekem tartozol vele, erre jobb ha emlékezel... - mondtam, már ha egyáltalán sikerült ezt felfognia ebben a állapotban. És ezúttal nem vártam meg még rendbe jön, és összeszedi magát, utána eltűntem a helyszínről.

(Köszönöm a játékot ^^ Izgi volt )

Azért sajnáltam, hogy így kell meghalnom, egy ilyen szarházi keze által, egy eldugott kis sikátorban. Ha már el kell menni azért jobban örültem volna, ha egy Gyűjtő elleni harcban esem el, de hát nem válogathatja meg az ember, hogy mikor jön el a vég. Még éreztem valami halvány szúrást, meg a férfi szavait is hallottam, bár nem sokat fogtam fel belőle, abban a súly nélküli lebegésben, ami most körülvett és szabályosan vonzott, hogy adjam át magam neki, és akkor végre megnyugodhatok, minden fájdalom és szenvedés elmúlik.....
De nem! NEM! Nem adhatom fel ilyen könnyen!
Éreztem, ahogy fokozatosan visszatér belém az élet, és vele együtt fejem lüktető fájdalma. Iszonyúan hasogatott a fejem, azt hittem szétesik, de éltem!
Nem ölt meg, de ez nagy hiba volt. Ott feküdtem a hideg földön, a bilincs még mindig a kezemen volt, de már egyre jobban voltam.
A szavai is kezdtek visszatérni valamelyest: élet....tartozol....emlékezz...
~ Szerencsétlen! Tartozok, az biztos, csak várd meg, hogy megháláljam! ~ sziszegtem magamban elsötétült tekintettel, majd nagy nehezen kihalásztam a bilincs nyitógombját és megszabadítva magam tőle haza mentem.

//Köszönöm én is - nagyon szuper volt //