Étkező

Egy, több konyhával egybekötött terület, különálló asztalokkal, székekkel. Lehetőség nyílik az előre elkészített ételek fogyasztása és a főzés is.

- Mért a denevér nem szárnyas? * Vontam fel kérdőn a szemöldököm egy halvány mosollyal.*
- De oké… akkor majd igyekszem valami mást kitalálni. Bár így… lehet nem is kéne. * Szaladt egy gonosz mosoly az arcomra. A halk köszönésre nevetnem kellett és annyira azért nem voltam úriember, hogy ezt magamba tartsam. De nem kárörvendő nevetés volt, szimplán jó kedvű. Aztán ahogy lesütötte a szemeit finoman megemeltem az állát.*
- Ne legyél ennyire zavarban… a végén még azt hiszem, hogy Én vagyok a gonosz mumus vagy épp az első hím, akivel összeakadtál. * Kértem kedvesen, de persze felőlem a havat is nézegetheti nekem aztán mindegy.*
- És hogy szabadultál? * Kérdeztem kíváncsiskodva. Na igen, ez az aminek nem tudtam ellenállni még Én sem a kíváncsiság, persze a kihívás után volt a sorban. De akkor is. *
- Mellesleg pedig ha látom, akkor ott vagyok. Szerinted hagynám, hogy befogjanak ezek szerint megint? * Kérdeztem vigyorogva és egy pillantást vetettem a lányom felé, ugyan is eltűnt a látószögemből, de, csak azért mert egy lépést hátralépett. Szerencsére most nem próbált meg elszökni. A kérdésre csak elmosolyodtam.*
- Geológus vagyok és ügyeletes pincér. * Két nagyon messze álló foglalkozást kötöttem épp a leányzó orrára, de mit van tenni. Ez volt az igazság. A következő meglepett kérdésére csak felhorkantam.*
- Igen Nyussz… Tudok főzni, van egy szakács szakmám is. De hogy-hogy? Te nem itt élsz? Bár pont Én kérdezem… Én sem itt élek, csak néha beugrom mikor muszáj a párducom szabadjára engedni. * De aztán már élvezettel hallgattam a leányzó szó áradatát és türelmesen meg vártam, míg befejezi… végre.*
- Nem vagy nehéz és az átváltozás kimerítő. Te mondtad. Vanessza egyébként sem úgy néz ki mint aki épp cipeltetni akarja magát. * Néztem az épp pörögve haladó kicsire.*
- De hidd el, ha a húgom végig kergettem a parkban úgy, hogy a lányom a vállamra volt fektetve, akkor ez a kis táv sem lesz gond, ha mégis jönne. De hidd el… ha féltékenykedik, és azt akarja, hogy letegyelek… bocs Nyussz… de a lányom kérése szent. *Adtam a tudtára, hogy olyan gyorsan válnék meg Tőle ahogy csak engedik a mozdulataim. Aztán ahogy elértünk a folyósora letettem a lányt.*


Az étkezőbe érve a szépségemet neki álltam levetkőztetni, mikor leguggoltam elé.
- Apa csinál teát meg főzök ebédet. Mit szólsz? Elleszel addig? * Kérdeztem mosolyogva, és ha sikerült lehámoznom a kabátját, amiben már rutinos voltam, akkor azt az egyik székre fektettem és egy puszit nyomtam a homlokára.*
- Nem! Segítek… itt nincs játék. * Jött a csattanos és ellentmondást nem tűrő válasz.*
- Jaya néni biztos játszik veled, ha megkéred, és akkor majd…
- NEM! Nem vihetem haza, így ne is játsszon velem. Segítek neked… mit kell csinálni? * S már ott is hagyott és a konyhába vette az irányt, amit csak egy lemondó sóhajjal jutalmaztam és a táskából elővadásztam egy hajgumit és a lány után mentem.*
- De a hajad összefogjuk… * S ha tetszett, ha nem akkor is összefogtam. Nem szerettem a hajszálat a konyhában.*
- Mit szeretnél enni Nyussz? Van darált hús, némi comb, tészta, tojás, zöldség… *Néztem kérdőn a nőre, miután szétnéztem a konyhában. S egy fazékba tettem fel vizet forrni. *

-Hát az érdekes volt… Vagy egy hétig tartott mire átrágtam magam a ketrec rácsain… Mármint nem azért mert olyan kemény fémből készült volna, hanem mert előtte olyat karamboloztam azzal a fával, hogy rohadtul sajgott az egész orrom… aztán a szellőzőn keresztül megléptem. Igaz, ott meg úgy eltévedtem, hogy végül majdnem ugyanoda lyukadtam ki, de végül csak sikerült hazakeverednem. –magyaráztam belemélyedve, aztán Nicho megjegyzésére eltöprengve megvakartam a tarkómat.
-Hát, nagyon remélem, hogy nem hagynád… Bár ki tudja, szerintem úgy dőlnél a röhögéstől, hogy fel se tűnne ha eltűnnék.
A végzettségek listáját végighallgatva csak elismerően biccentettem egyet. Ez igen… Kapásból 3, ahhoz képest, én egyet se bírtam elvégezni… bár, úgy tűnik, most már anélkül is megvagyok.
-Ejha, az aztán szép teljesítmény. És, melyikkel sikerült elhelyezkedned? Vagy párhuzamosan mindegyiket csinálod? –faggattam tovább, a kérdésére pedig csak szélesen elmosolyodtam.
-Hááát… Az egy kissé bonyolult történet. –nevettem fel- Itt születtem New Londonban, a külvárosban a peremterületen, meg itt is nőttem fel, de különösebben sosem érdekelt a politika, hírek, meg ilyesmi, szóval… tudom, ciki, de pl. nem sokkal ezelőtt tudtam meg azt is, hogy milyen sok metamorf él a városban, meg hogy van Lordunk, Ladynk, Udvarunk, meg ilyenek… Ahol én éltem, ott más metamorffal se nagyon találkoztam… Meg miután előjött a képességem, elég sok időt töltök a városon kívül a szabadban. Szóval ne csodálkozz, ha nagyon nem vagyok képbe a dolgokkal, igyekszem felzárkózni... Na mindegy, ez van. Amúgy egy ideje meg sikerült munkát kapni az egyik űrhajón, ott tengetem napjaimat, csak most mondhatni, „szabadságon” vagyok.
A kislányra néztem. Hát, nem értek hozzá, de ha az apja úgy látja, úgy néz ki, hát én nem szállok vitába vele.
-Akkor okés! Óóó, van tesód? De jó neked… Én is akartam, de nem tudok róla, hogy lenne... Eddig más wolpertingerrel se találkoztam még, sőt olyannal, aki hasonlítana rám, szóval… Oké-oké, értem én, de azért szólj előtte, legalább esélyem legyen talpra érkezni!Ó, már ide is értünk? Köszi! –huppantam le a kőre, majd mezítláb masíroztam a többiek után az étkező felé, miközben jobbra-balra forgolódtam, nézelődtem.
Aztán csak mosolyogva néztem, ahogy Nicho a Vanesszával kezd foglalkozni. Nem tudom, de valahogy mindig olyan szívet melengető érzés látni, ahogy egy apuka a kislányát babusgatja… Mondjuk az eléggé meglepett, amikor a kiscsaj ilyen szigorúan visszaszólt apucinak, de hát úgy tűnik, nincs kecmec.
~Jaya NÉNI?!!! Banyek, olyan öreg azért még nem vagyok… néni… komolyan, mindjárt sírva fakadok…
-Ha mégis meggondolná magát a kishölgy, én állok elébe! –jegyeztem meg azért valamivel arrébb, ahogy utánuk eredtem.
A lehetőségeket hallva egy pillanatra eltöprengtem, aztán végül vállat vontam.
-A sorrend jó. –jegyeztem meg vigyorogva, aztán komolyabbra fordítva a szót- Hát figyu, én kb. hetek óta konzerv kaján élek, szóval szinte bármit megeszek… De tényleg, ilyen téren már gyerekkoromban se volt rám panasz. Te vagy a szakács, nálam a pirítós szintjén megáll a tudomány… Szóval, hagylak kibontakozni titeket. Felajánlanám, hogy segítek főzni, de hidd el, Vanival jobban jársz mint velem.

- Nézd a jó oldalát, legalább nem volt unalmas heted… * Aztán a meglátására csak a feje ingattam.*
- Ez tény… de biztos vagyok benne, hogy észre venném, ha egy ilyen nő mint Te eltűnik a közelemből. *Bók, bók hátán… lassan ideje lesz visszavennem egy kicsit. Még a végén azt hiszi, hogy akarok valamit. Báár… hmm… nem is állna messze a valóságtól, annyira.*
- Geológusként és pincérként. Bár utóbbi csak beugrós meló. Főzni meg csak otthon szoktam… Én elvagyok pizzán, de attól aligha nőne nagyra a lányom. *Aztán már ismét csendesen hallgattam és a nevetése egy őszinte mosolyt csalt az arcomra. *
- Egy hajón? *Vontam fel a jobb szemöldököm és újra végig mértem a lányt. Egyetlen helyen tudnám elképzelni… az ágyamban. DE ha már hajó… akkor a kapitány ágyasaként.*
- Van egy ikertesóm és egy húgom. Az meg, hogy nem találkoztál még hozzád hasonlóval nem jelent semmit. A húgom, Corinne egy pók, én egy párduc… az alak nem örökség. Általában egyedi. De mi van a szüleiddel? Mért nem akartak neked tesód? *Kérdeztem, hisz ha már beszélgetünk, akkor ne csak Ő tudjon meg többet rólam, hanem Én is róla.
Az ajánlatra csak elmosolyodtam, de hagytam, hogy Vani válaszoljon… Én már tudtam, hogy nem csak én kapok ma kemény válaszokat. Az első válaszára csak felvontam a szemöldököm, de a magyarázatra csak megingattam a fejem jó kedvűen.*
- Nem tudom mit követtem el… de folyton kifogom az olyan nőket, akik nem tudnak főzni. De úgy mellesleg pedig, akkor itt az ideje, hogy megtanuld. Szóval gyere csak be nyugodtan. Nem úszod meg… * Vigyorogtam rá és már dolgozott is az agyam, hogy mit is kéne… Aztán megmaradtam egy egyszerű húsos-sült tésztánál. Gyors és még a lányokkal sem lehet elrontani.*
- Vani keresd meg a lábost, amibe a tésztát szoktam főzni. Nyussz a kosárba találsz hagymát, két fejet tisztíts meg kérlek. * S hátra intve meg is mutattam a pulton lévő kosarat. Én meg kivettem a húst és bedobva a sütőt beállítottam olvasztásra, hogy az is olvadjon.*

A néni válaszára mindössze csak csúnyán néz hátra, süt a kicsi arcáról, hogy nem tetszik neki a dolog, hogy játsszon vele.*
- Akkor szólj, ha haza vihetlek. * S ez volt minden amit Jayának mondott. Haragudott miatta, de mients az apja „megengedte”, hogy segítsen máris mosolygott. S kivételesen nem is ellenkezett az ellen, hogy összefogják a haját. De aztán már szemei ismét villámokat szórtak mikor apuci nem Tőle kérdezte meg, hogy mit szeretne enni, hanem az idegen nénitől. De nem szólt, inkább elkezdte keresni a lábast. Aminek következményében mindent kipakolt a földre és észre sem vette, hogy már megfogta azt az edényt így csak pakolt tovább. Mikor pedig Jaya a hagymáért indul, akkor Vani oda somfordálva nézett fel rá.*
- Ő az Én apukám… * Sziszegte neki, hogy az apukája ne is hallja, mert ezért az egyért mindig kap a fejére. Azt sosem engedte az apukája, hogy undokoskodjon.*

-Ééértem. Az jól hangzik, bár lövésem nincs, mit csinál egy geológus. Nagyokat túráztok meg kavicsokat vizsgáltok? –kérdeztem kíváncsian, majd válaszoltam a kérdésére- Nem hajón. Űrhajón. Legközelebb hozzak valami kavicsot a Marsról?
A genetika csodái kapcsán kissé elszontyolodtam. Eddig abban reménykedtem, hogy ha mást nem, akkor ez legalább kiindulási pont lehet, hogy esetleges rokonok után kutassak. Úgy tűnik, most ez a remény is fuccsba ment.
-Kár… Uhh, hogy… hogy pók? Ha átváltozva 2 cm-nél nagyobb, akkor nem szeretnék úgy találkozni a húgoddal… De az ikertesó az jó buli lehet, gondolom sokat szívattátok a tanárokat a suliban. Én tuti kihasználtam volna… A szüleim? Világ életemben anyummal éltem, apámat sose ismertem, meg a mai napig se sikerült semmit megtudnom róla. Szóval, Vanessza, megbecsülni, hogy neked van. –sandítottam a kiscsajra.
Mondjuk amit az előző kérdésemre válaszolt, azon is csak lestem egyet. Majd szóljak, ha hazavihet?
-Azt hiszem, ezt először apukáddal kéne megbeszélned… Te, Nicho, nem gondolkoztál még rajta, hogy veszel valami kutyát neki? Vagy nyulat… Amúgy én és a főzés? Hidd el, ráér az még.
Persze magyarázhattam neki, kellett nekem felajánlani, hogy segítek. Mindegy megfutamodni nem fogok, szóval besomfordáltam a konyhába. Mondjuk ahogy szóba jött a hajgumi, egy pillanatra megijedtem, hogy mindjárt én is kapok valami nagycsoportos óvodás frizurát, de aztán úgy tűnik, sikerült elkerülnöm az óvóbécsi figyelmét., .
-Értettem, chief! -szalutáltam, majd már indultam is hagymát keresni.
Miközben elhaladtam Vani mellett, aki épp kirakodóvásárt csinált a placcból, elismerően biccentettem neki. Mint ha magamat látnám, csak kicsiben… Ezt már párszor én is eljátszottam otthon, anyum repesett az örömtől. Na de a hagyma… Hát, azt sikerült azonosítani, azonban, hogy milyen kell, vörös, lila, fok, salott, mogyoró, vagy akármilyen, azt már nem tudtam… Vetettem egy kétségbeesett pillantást Nicho felé, aki úgy tűnt, épp mással volt elfoglalva, aztán végül kikaptam a két legeslegnagyobbat. A vörösből. Biztos ami biztos. Ekkor hallottam meg Vanessza üzenetét:
-Nem is állítottam, hogy az enyém… -súgtam vissza neki, majd munkához láttam.
Lecuccoltam az egyik asztalnál vele, majd megkerestem a legeslegnagyobb kést, amit a konyhában találtam (persze ehhez kb. az összes fiókot kihúztam a helyéről, mert naná, hogy utoljára találom meg azt, amelyikben a kések vannak), szóval hajrá! Fog a fene annyit szenvedni a pucolással, szépen, módszeresen, pöpec kis 6 oldalú kockákat kezdtem faragni belőlük, amiket aztán, mint építőkockák, egymásra pakolásztam. Igaz, a második elég csáléra sikerült, így szenvedtem vele egy kört, mire kockának nézett ki… Bár mire végeztem, már így is patakokban ömlött a könnyem, két szipogás közben nem győztem a szemem törölgetni a pulcsi ujjával. De ez még nem volt elég! Elvégre ma volt Valentin nap, nem? Akkor meg adjuk meg a feelingjét a dolognak, fogtam a hagymakockáimat, aztán elkezdtem szívecskéket faragni belőle...
-Azt hiszem… *szipp* …hogy… ezzel… *szipp* megvolnék. Hogyan tovább? -kérdeztem, majd beleállítottam a kést az egyikbe, jelezve, hogy elkészültem a hagymával.

- Hát majd nem… bár tény, hogy a kaland miatt választottam ezt a szakmát. De ma már csak ülünk a monitorok előtt és szólunk, ha van valami olyan változás, ami nem normális és elmondjuk, hogy mik a teendők és a következmények. Szóval ettől unalmasabb szakma már csak a programozás. * Vakartam meg a tarkómat kissé elmélázva. De Jaya szavaira elnevettem magam.*
- 1,5 méter magas Szivi, átváltozva. De tény… sokat szórakoztunk vele. De leginkább a szüleinket szívattuk vagy épp mikor meg kellett írnia helyettem a dolgozataimat. De hogyhogy nem ismerted az apukád? Anyukád sem mondott róla semmit? * Kérdeztem felvont szemöldökkel és elgondolkoztam azon, hogy vajon hány éves lehet. Sok futó kapcsolatom volt… de na… azért egy gyereket csak nem hagytam magam mögött. De ki tudja… ha még az anyja sem, akkor Én sem tudhattam. ~ Eh Nicholas…. ne járjon már sületlenségen az agyad. Neked csak egy gyereked van és soha nem is volt több. Még véletlen sem.~ Figyelmeztettem magam és elhessegettem a gondolataimat. *
- De igen… azonban a kutyáktól fél, a macskája férges lett a sok dögönyözéstől, a hörcsög étel túladagolásban hunyt el, és a tavalyi húsvéti nyúl két hétig bírta. * Vázoltam fel a helyzetet, hogy Vani nem épp, azaz állatbarát akinél hosszú távon életben maradnak a kis kedvencek.*
- De szívesen haza viszlek… rajtam ne múljék. * Kacsintottam a lányra és csak részben volt ugratás a szavaimban. De közben már fordultam is a lányomhoz, hogy hol van az a híres… OMG… ez meg mit csinál itt nekem? De csak elnézőn mosolyogva guggoltam le hozzá.*
- Kicsim, nézd… ezt kerestem. A többit pakold vissza. * Kértem szépen és az említett edényt fel is vettem és vizet tettem fel abban is. Közben a másik már felforrt és három bögrébe teát csináltam. Az egyiket kissé visszahűtöttem, hogy Vaninak ne legyen meleg s mire Nyussz végzett már vittem is a teákat. A lányom már ott volt és épp a székre mászott fel mikor megláttam a lány művét. Először kikerekedett szemekkel néztem rá, aztán meg elnevettem magam.*
- Hát öhm… ennél szebben még nem vallottak nekem szerelmet Nyussz… de hogy a fenébe fogsz ebből aprókockákat vágni? Mondanám, hogy megtartom, de elfonnyad szóval inkább aprítsd apró kockákra. S íme, a teád… * Raktam le elé a poharát, persze csak az után, hogy Vani is megkapta az övét. Aztán ahogy végeztem a kiszolgálással megálltam Jaya mögött és a haját szépen a nyakánál összefogtam a kezeimmel és beigazítottam a pulcsi alá.*
- Így nem lóg előre és nem lesz csupa hajszál minden. * Hajoltam le, hogy a fülébe mondjam még mielőtt Vani is kitalálja, hogy neki sem kell hajgumi. Egy hirtelen ötlettől vezérelve egy puszit nyomtam az arcára.*
- Ezt meg a szívecskék ért. * S már ott is hagytam, hogy pár fokhagymával térjek vissza és azt neki álltam én hámozni a hölgyekkel szemben, s egy deszkán apróra aprítani.*

A nő válaszára csak összeszaladnak a szemei, de az apukája válaszára már vigyorog is, hogy ez bizony csak a nőn múlik, hogy haza-e viheti vagy sem. Na de aztán a vigyorgós suttogás… Arra már nem volt ideje válaszolni. Pláne, hogy Nicholas épp kioktatta.*
- Pakold vissza Te… nekem nincs útban. * S felállva ott is hagyta az egész mindenséget és visszament az asztalhoz. Ahol megérkezve bizony a nő bokájába rúgott, hogy az vegye észre.*
- Akkor ne is próbáld meg elvenni, azért mert neked nincs. Engem szeret én meg Téged nem, így Ő sem szerethet Téged. * Szimplán utálja a lány, azért mert kiderült, hogy metamorf és nem kaphatja meg azt, amit akar. Ami jelenleg bizony Jaya volt… S aztán nagy nehezen igyekszik felmászni a székre a nő mellett, és míg Ő farigcsál, szimpla kedvességből és természetesen véletlen vagy megrúgja, vagy meg löki… hátha elvágja a másik a kezét vagy valami olyan sérülést szerez, ami vicces. Persze mikor hallja közeledni az apja hangját abba marad a piszkálódás és máris szélesen vigyorog, hogy ne látszódjon semmi a kis akciójából.*
- Köszönöm papa… * S apuci kap egy puszit is miközben átöleli a nyakánál és a válla felett nagyon-nagyon csúnyán igyekszik nézni Jayára.*

-Hogyazajesszusatyaég… -haraptam el a végét, lévén, hogy kiskorú is volt köztünk, nehogy már én tanítsam meg csúnyán beszélni, és nem az apja. Hogy nézne már ki, de tényleg…
-Pont úgy, ahogy mondod. Hiába faggattam, sose tudtam belőle semmit se kiszedni… Se azt, hogy ki volt, vagy milyen volt, hogy hívták, él-e még egyáltalán, vagy hogy ő honnan ismerte… semmi. Jó, mondjuk most már nem sok mindent változtatna a dolgokon, ha esetleg megtudnám, hogy ki volt, de azért valahol mégiscsak kíváncsi vagyok, hogy mégis ki lehet, vagy milyen lehet, meg hogy miért nem maradt velünk… -feleltem eltöprengve.
Ahogy pedig Nicho válaszát hallgattam a házikedvenc-project kapcsán, egyre inkább szörnyűlködővé vált a tekintetem. Ejha, ez aztán szép teljesítmény a kiscsajtól.
-Hmm… A teknőst nem próbáltad? Igaz uncsibb, de egy fokkal talán strapabíróbb jószág. Vagy… megvan! Póni! Minden kislány pónit akar… Igaz, kb. senki se kap. Mint anno én se... igaz, nem is lett volna hely hol tartani.
Lehet, hogy ugratásnak szánta a dolgot, de… ha már így játszunk…
-Komolyan mondtad?! Tényleg mehetek? Anyámat már úgy is meglátogattam, és pár napig még ráérek, mielőtt tovább indulnánk… De… biztos, hogy nem zavarok? –kérdeztem felcsillanó tekintettel, bár tény, hogy kissé ijesztő volt a tudat, hogy otthon kisebb „kedvencek temetőjét” üzemeltetnek, de hát na, csak szívósabb vagyok attól, hogy pár nap alatt kicsináljon a kiscsaj.
Az álmodozásomból a bokán rúgás segített visszazökkenni a valóságba, csak kissé morcosan néztem Vanesszára, hogy ezt meg mire fel kaptam.
-Mondták már neked, hogy milyen bájos kislány vagy? –erőltettem egy mosolyt az arcomra, miközben tovább bíbelődtem a hagymákkal... Egész belemerültem, csak ezúttal most a nevetés zavart be a nagy alkotásba…
-Mi olyan vicces? –pillantottam a műalkotásomra, majd a férfi válaszát hallva elvigyorodtam, kihúztam az asztalba-hagymaszívbe állított kést, aztán nekiálltam egyre kisebb- és kisebb szíveket faragni a meglévőkből.
-Ó, azt bízd csak rám, megoldom! Amúgy köszi, mindjárt megkóstolom, csak ezt előbb befejezem!
Ha már alkotunk, adjuk meg a módját, nem? Na jó, nem, mert ez így marha pepecs, szóval csak fogtam, aztán aprítottam ahogy sikerült. Igaz, egy szabályos kocka alakú nem volt benne, se két egyforma méretű, viszont az alig 1-2 mm-erestől a több centis méretűig mindenféle darabokat sikerült létrehoznom. Bár tegyük hozzá, hogy amikor a hajammal kezdett babrálni, egyből elkezdtem izegni-mozogni-mocorogni, szóval valószínűleg az is közrejátszhatott benne…
-Hékás! Ne csiklandozz már amikor késsel dolgozok, a végén még elvágom az ujjamat…
A puszi szintén meglepett, ráadásul sikerül annyira kizökkentenie, hogy ahogy megfordult, Vani meg meglökött, kapásból az ujjamba vágott bele a kés. A fájdalomra egyből felszisszentem és kiejtettem a kést a kezemből, majd fel is keltem a székről, részben, hogy leöblítsem a sebet és lássam, mennyire vészes, részben, hogy minél távolabb kerüljek a kis boszorkától.

- Ez most csúnyán fog hangzani és ne rágj be… de nem lehet, hogy anyud sem tudja, hogy ki az? Mellesleg egy valamire való férfi nem hagyná ott a gyerekét… feltéve, hogy van tudomása róla. * Szaladt fel a szemöldököm a homlokomig. Nem tudtam volna elképzelni azt, hogy Én otthagyjam a lányom. Így másról sem feltételeztem. Persze tudtam, hogy vannak mocsok férfiak és Én is közéjük tartozom, de ennyire azért még se. A pónis megjegyzésre csak a szemeim kerekedtek ki és hirtelen keresni kezdtem, hogy hol a lányom és mennyire fog kapni az alkalmon.*
- Ha ezek után a lányom benyögi, hogy neki kell egy póni én felakasztalak és Te fogsz utána takarítani az udvaron. * Figyelmeztettem a lányt, hogy nem kéne ilyen „jó” ötleteket adnia egy gyereknek. Hisz még védekezni sem tudok, mert épp volna hol tárolnom. Álmaimba sem gondoltam volna, hogy kap az ajánlatod de azért széles vigyorral fogadtam.*
- Ketten vagyunk… és nem zavarsz. Ha csak nem az ágyamban óhajtasz aludni… a kisasszonynak ahhoz valószínűleg lenne egy-két szava. * Billentettem oldalra a fejem. Tudtam, hogy a lányom sosem hagyná, hogy valaki elfoglalja az anyukája helyét. Csak is Ő aludhat ott, hogy melegen tartsa, „Mert ha haza jön a mami az űrangyalkáktól, akkor fázni fog”. Ahogy ez eszembe jutott a reményteli hangja és csillogó szemei… halvány fájdalom suhant át a szemeimen, amit el is fordítottam a nőtől, hogy ne lássa. S hogy ne legyen feltűnő visszapakoltam az edényeket a szekrénybe.
Aztán már csak érdeklődve néztem, hogy mit alkot megint. Rosszabb ez a lány, mint egy gyerek.*
- Ha kell bele valami… remélem azért a cukrot és a citromot megismered. * Intettem a tálca felé, hogy ott meg is találja. *
- Ha szeretnéd, megkaphatod a csipkés rózsaszín hajgumit a táskából… biztos jól állna. * Feleltem a csikizésre, de a fokhagymákig már nem jutottam el. Hisz, ahogy a kés a földre hullt csilingelve máris megfordultam, hogy mi történt. Jaya vérző ujját meglátva meg azonnal elkaptam a kezét.*
- Mi a frászt csinálsz? * Csattantam fel szinte már majdnem rá kiabálva a lányra, mintha csak egy rossz gyerek lenne. Amit persze az ijedelem váltott ki belőlem, ahogy megláttam, hogy vérzik. Nyomban magam után vontam a konyhába, hogy nagy csapkodás közepette elővegyem az elsősegély dobozt. Ha pedig hagyta, akkor egy tisztakonyharuhával megtöröltem az ujját és megnéztem.*
- Bocsánat… csak megijedtem. De nem vészes… nem kell amputálni az ujjad. * Mosolyogtam a lányra bocsánat kérőn, egy viccel elütve a korábbi kirohanásom. S az összehúzó habból egy vékony csíkot nyomtam a sebre, majd azt egy vékony anyaggal le is fedtem.*
- Pár perc és összehúzza… de addig csak idd a teád. Lehetőleg a másik kezeddel és ne forrázd le a nyelved… arra másféle orvosságot tudok csak adni. Ami nem hatásos, de élvezetesebb…* Kacsintottam rá.*

Jaya megjegyzésére csak szélesen elvigyorodott és a kicsi buksijában ezt dicséretnek könyvelte el.*
- Igen, mindenki azt mondja. Aranyos vagyok, szép és okos. Szóval el a kezekkel az apukámtól… * Persze ott volt ám a figyelmeztetés, ami csak gyerekes féltékenység volt. Nem sűrűn lát az apja közelében néniket. Így neki újdonság, hogy az apja ennyire oda figyel valakire rajta kívül. Persze leszámítva Corinne nénit. De rá nem tudott haragudni. Azonban a féltékenység csak nőt, ahogy Nicholas elkezdte Jaya haját piszkálni és ezért kissé erőszakosabban lökte meg mikro elfordult. Ami persze siker volt és ezt egy öntelt vigyorral jutalmazta. Amolyan „Én megmondtam, hogy hagyd az apukám vagy megbánod.” tekintettel. De mikor felcsattant az apukája nyomban le is hervadt a vigyora és összerezzent. Sosem hallotta még kiabálni vagy indulatosan beszélni. S már csak könyörgő szemekkel nézet a nőre, hogy ne árulja el, hogy Ő volt a ludas. Mert bizony Ő egy ilyen hangvételre azt is bevallotta volna, hogy tavaly megleste az űrapót mikor az ajándékokat hozta és mikor elment meg is kukkolta, hogy mit kapok. Pedig erről mélyen hallgatott eddig. ~ Kérlek, kérlek ne mond el… ígérem nem bántalak többet csak ne mond el apunak.~ Könyörgött gondolatban is… hisz letagadni nem tagadná. Sosem hazudik, mert nem szabad. Így a nőn múlt, hogy most ki kap vagy sem…*

-De, lehet… de akkor meg miért nem mondja azt? –válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
-Ha felakasztasz, akkor neked maradt a takarítás, csak szólok… -jegyeztem meg, csak így mellesleg… egy széles vigyorral a képemen.
-Ó, szuper! –bokszoltam a levegőbe- És ugyan, hova képzelsz… eszem ágában nincs kitúrni senkit a helyéről. Amúgy se foglalok valami sok helyet…
A teás megjegyzésre csak bólintottam. Most nem értek rá… Most alkotok… De azért köszi, hogy szólt, mert hogy nekem tuti nem lett volna eszemben, az tuti ziher…
-Nem könnyű, nagyon nem… rózsaszín, hmm… Á, inkább kihagyom, a végén még Vanessza megsértődne… -motyogtam válaszul, amikor bekövetkezett a baj.
Az csak a kisebb baj, hogy elvágtam az ujjam, de hogy erre Nicho milyen hévvel kapta el a kezem… még jó, hogy nem kaptam itt helyben szívrohamot. Ami utána jött, attól meg egyenesen megfagyott a vér az ereimben. Csak szótlanul botladoztam utána, úgy betojva, hogy egy szó sem jött ki a számon. Atyaég, bele se merek gondolni mi történt volna, ha esetleg levágom az ujjam…
Hagytam én mindent, törlést, elsősegélyt, az előzőek után aztán ellenkezni, na, azt tutira nem mertem. Max. néha nyelni egyet, meg levegőt venni… Bár ahogy nézem, Vanesszát is eléggé meglepte ez a hangnem.
-Hát… -kezdtem bele nagy bátran a bocsánatkérését hallva- Semmi baj, én voltam a béna… És köszönöm! –böktem ki, miután túl voltunk az elsősegélyen.
A kislányt eszem ágában nem volt beárulni, bár tény, hogy részben az ő érdeme volt a sérülés, de szegény így is milyen ijedtnek tűnik, gondolom nem hiányzik még neki egy veszekedés Nicholasszal is. Meg amúgy is, kinőttem már az ilyen ovis szintű árulkodásokból…
Felemeltem az ujjam és közelebbről is szemügyre vettem, óvatosan megmozgattam, hogy mennyire vészes, de nem tűnt annak. Talán pár óra, és nyoma sem marad. Viszont, még mázli, hogy a teám az asztalnál maradt, mert ha épp azt iszogattam volna amikor meghallottam Nicho megjegyzését, most tuti beterítettem volna vele a fél konyhát…
-Ezt marhára szeretem a metamorf létben… mármint, hogy sokkal gyorsabban gyógyul minden sérülés, mint egyébként… Jut eszembe, azt nem tudod véletlenül, ha valami testrészünket elveszítjük, az visszanő? Például az ujjak, vagy a végtagok… azt még valahogy nem volt bátorságom kipróbálni, meg nem is nagyon akarom…

- Ezt Te sem gondolhattad komolyan Szárnyas… „Anyu, ki az apukám és hol van?” „ Bocs kicsim, de gőzöm sincs. Van 10 tippem és mind egyéjszakás volt, itt a lista derítsd ki.”? Komolyan gondolod, hogy egy ilyen választ kéne adni egy gyereknek? Még ha így is van… egy anya nem mondana ilyet, pláne ha egyedül nevelt. Milyen példát mutatna így?
- Ó nem… meg nem ölek, csak egy kicsit fellógatlak. Elég hosszú a farkam és elbírja a súlyod. *Hívtam fel a figyelmét, hogy állatalakban bizony az nem csak egy kinövés, hanem erős is.*
- Nos, akkor ha kajáltunk akár mehetünk is. *Vontam meg a vállaimat, van vendégszoba, gyerek szoba, kutya ól, hörcsög ketrec… de ezt most felesleges a nő orrára kötni. Az elsősegély után csak összevont szemöldökkel hallgattam a kérdését. S ez bennem bizony úgy fogalmazódott meg, hogy valamelyik testrészem akarja épp levágni a beszólásom miatt. Ami nem beszólás volt, csak a tény, de akkor is.*
- Ezért kértem bocsánatot… pár perc múlva semmi bajod nem lesz, de Vani miatt belém ivódott a féltés. Még nem tudni, hogy ember vagy olyan mint mi. * Vontam meg a vállaim de aztán már jött a pofátlan vigyor.*
- Senki nem próbálkozott még vele. De nem hiszem, hogy visszanő. Azonban Én a helyedben nem kísérleteznék… talán még szükséged lehet rá. * Búgtam neki melyben benne volt az ígéret is, hogy abban hiba nem volna. Na de ezt megszakította az éles csipogás ami jelezte, hogy a hús kiolvadt és már ott is hagytam a lányt. Hús a pultra, tészta a forrásban lévő vízbe és már mentem is a hagymáért, amit azért még átaprítottam gyakorlott mozdulatokkal és ennek köszönhetően gyorsan is. Azt egy fazékba, kis olaj és már mehet is a gázra. Közben pedig a fokhagymát is elintéztem és mellé szórtam. DE nincs mese… ezt már nem lehet itt hagyni így mint egy háziasszony álltam felette és kevergettem, hogy ne égjen le.*

Nagy kő esik le a válláról mikor a nő nem szól egy szót sem, arról, hogy mit tett. S ennek köszönhetően ki fújja a levegőt amit eddig visszatartott. Hálásan pislog a nőnek, ám még mindig nem tetszik neki, hogy Nicholas ennyire odafigyel rá. De nem árulta be, ezért már megérdemel egy kis figyelmességet aputól. HA esetleg Jaya visszatér az asztalhoz és még le is ül, akkor a csöppség csak lecsúszik a székről és az ölébe igyekszik mászni. Ha pedig sikerült akkor egy puszit nyom az arcára.*
- Köszönöm… apa nagyon kiakadt volna mert gonosz vagyok. * Suttogja a lány fülébe, ahogy a következő mondatait is.*
- De ezt egy filmben láttam… de igaz Te nem akarsz az anyukám lenni? Ő majd visszajön ám, az űrangyalkáktól én tudom… apa hiába mondja, hogy nem. Neki tartogatom… de igaz nincs harag? * Csillannak fel a szemei reménykedve, hogy nem haragszik rá a másik. *
- És mit szólnál hozzá ha helyetted aput bosszantanám és Te segítenél? Ahogy látom Te is elég béna vagy, nagyon rájátszani sem kell. De ha megteszed, akkor tuti siker. Láttam, hogy a kislány kihisztizte magának a sütit és mikor az anyukája sütött akkor mindent szanaszét borogatott. Nekem nem kell hisztizni, elég csak kérni és apu megcsinálja. Mi meg segíthetnénk neki egy liszt csatával… Na-na-na? Mit szólsz? * Még ezeket is suttogja, hogy az apukája meg ne hallja. Ám szemeiben ott villogok a cselszövés okozta öröm és remény, hogy cinkos társra talál a lányban.

-Rendicsek! –feleltem, aztán az elsősegély után én is visszabattyogtam a korábbi helyemre, a hagyma mellé.
Amikor Vanira terelődött a szó, csak ránéztem a kislányra, aztán felvettem a kést a földről, mielőtt még ő is megsebesítené magát vele.
-Eh… ennyire azért nem vagyok zizis, azért kérdeztem, hátha tájékozottabb vagy csodálatos fajunkat illetően, vagy hallottál, olvastál, tanultál ilyesmiről… de akkor mindegy, vedd úgy, hogy nem szóltam.
Amikor csak belekontárkodott a munkámba, egy csúnya nézést küldtem felé, de aztán hagytam érvényesülni a kis konyhatündért, inkább nekiálltam szürcsölni a teámat. Ja igen, előbb cukor meg tej bele… El is caplatok a hűtőig, aztán löttyintek bele egy kicsit, aztán vissza is totyogok a helyemre. Megint. Vanesszára nézek, hogy ő ugyan mihez kezd nagy unalmában, hogy nincs több aprításra váró hagyma, ám amikor odajön hozzám és megpróbál az ölembe mászni, kis híján kiejtem a bögrét a döbbenettől. Inkább le is tettem, aztán segítettem neki. Az előző húzása után szinte már vártam, hogy mikor harap meg, vagy rúg belém megint, netalántán állítja belém a konyhakést, ha már úgy is metamorf vagyok és hamar felépülök belőle… ehelyett? Kaptam egy puszit…
Csodálkozva néztem rá, ám ahogy a fülembe súgta a magyarázatot, lassan mosolyra húzódott a szám.
-Szívesen… -válaszoltam, mire már folytatta is, amitől nekem megint felkúszott az egyik szemöldököm.
Kissé eddig is furcsállottam, hogy Vanessza anyukája eddig nem került szóba, ám szimplán azt hittem, hogy őket is csak úgy elhagyta… valaki másért, vagy nem tudom. De most, a kislány szavait hallgatva kezdett körvonalazódni bennem, hogy itt voltaképpen egészen másról van szó. Így már egészen más megvilágításba került Nicholas viselkedése is, no meg a kislány ellenséges viselkedése.
-Hogy micsoda? Neeem, dehogy, eszembe se jutott… De tényleg! Fiatal vagyok én ahhoz, hogy bárkinek az anyukája legyen, meg most komolyan, szerinted úgy nézek én ki, mint aki jó anyuka lenne? Segítek, nem, úgyhogy ettől nem kell félned. Meg egyébként is, néhány nap, és én is repülök vissza az űrbe, az űrhajóra, ahonnan jöttem… És nem, nem akarom elrabolni az apukádat. -súgtam vissza neki, lehetőleg olyan hangerőn, hogy apucihoz már ne jusson el.
~Na jó, ez most kissé hülyén jött ki, de… mindegy most már.
-De, részemről nincs harag! –mosolyodtam el, majd megsimogattam a picur buksiját.
Ám, ahogy ő belelkesedett és magyarázni kezdte a legújabb tervét, én csak egyre kétségbeesettebben pislogtam Nicholas felé. Na jó, most mi a túrót kezdjek? Amúgy meg banyek, de őszinte ez a kölyök… Ez most jól esett… Kikérem magamnak, annyira nem is vagyok béna. Na jó, talán néha… De akkor is!!!
-Tudod… -kezdtem bele óvatosan- Lehet, hogy ez nem olyan jó ötlet… Mármint, részemről benne lennék, de nem hiszem, hogy apukád díjazná, ha én rosszalkodnék. Vagyis, már túl öreg vagyok az ilyenekhez, aztán tudod, a felnőttek ilyenkor azt akarják, hogy én is felnőtt módjára viselkedjek, ne úgy, mint egy kisgyerek… Mármint bocsi, de… a felnőtteknek sajna nem szabad lisztcsatázni… és három hónapja volt a szülinapom és már én is felnőttnek számítok… Meg… téged szeret, úgyhogy rád biztos nem haragudna, de engem meg úgy kivágna innen, hogy a lábam se érné a földet, azt hiszem… Meg… miért is kéne felbosszantani? Ha már olyan kedves, és mindent megtesz, amit kérsz tőle? –sutyorogtunk még mindig a helyünkön, miközben néha-néha belekortyoltam a tejes teámba.

*Megkönnyebbülve hallgatja a denevér nyúl válaszát és igazi öröm járja át a kislányt, hogy nem kell féltenie az apukáját ettől a nénitől. De a magyarázatára már csak egyre csúnyábban néz. S bizony észrevette az ellentmondást a lány szavaiba.*
- Azt mondtad túl fiatal vagy anyukának, szóval gyerek vagy. Most meg azt mondod, hogy felnőtt vagy. Ha felnőtt vagy akkor anyukának való, ha gyerek, akkor meg nyugodtan játszhatsz velem. apa különben sem bánná… hidd el… Cori nénivel már dobáltuk tojással is és akkor sem haragudott meg. * Újságolja büszkén, hogy neki bizony jó fej apukája van. Jelentsen ez bármit is, de a lényeg, hogy sosem haragszik semmiért két percnél tovább.*
- Bár tény… hogy utána nekünk kellett kitakarítani. * Húzza el a száját, ám szemeiben látszik, hogy még ezt sem bánja. Pláne, hogy a java részét Corinne csinálta mert Ő még kicsi. De azért segített ám… hátráltatni. *
- Azért mert jó móka… és olyankor mindig nevet. Még akkor is mikor épp leszid miatta. Szeretem hallani apa nevetését. Na de Jaya néni… jössz magadtól vagy csak azután, hogy a nyakadba borítottam a lisztet, hogy inspi… inszpirá… inspiri… szóval azt csináljam, hogy végre csatlakozz? Így vagy úgy, de játszani fogsz velem… * Fenyegette meg játékosan, ám szavaiba ott volt az ígéret, hogy ha nem jön, akkor nem apuci lesz lisztes, hanem Ő. Pedig eddig csak az apuka irányába voltak ilyen kedves szándékai. Persze végig suttogott.

A hagyma közben felpirult és már a darált hús is a fazékba került, hogy az is hasonló sorsra jusson. De ezt már nem kellett folyton kavarni, így közben kipakoltam a fűszereket a pultra és ha megfőtt a tészta akkor le is szűrtem, hogy az öblítés után egy tálban várjon tovább a sorára. A nagy sutyorgás fel kelltette az érdeklődésem, de hát biztos Vani elmeséli még a tavaly előtti nyarat is a lánynak. Ami jó… Legalább tudok főzni. S ehhez tartva magam fütyörészve folytattam a tenni valómat.

-Hát izé… tudod, ez egy kicsit bonyolultabb azért… -jöttem zavarba a kislány visszavágását hallva.
Végiggondolva, na igen, ebbe jól belekevertem magam, de hogy hogy a búbánatban fogom kihozni a helyzetet, hát kettőt és könnyebbet.
Pár ötlet azért eszembe jutott és már épp belekezdtem volna, amikor rájöttem, nem mégse… Ez sem az igazi… Valahogy sem az én-majd-másnak-akarok-az-anyukája-lenni, sem a más-apuka-mellett-szeretnék-majd-anyuka-lenni, sem az előbb-meg-kéne-tanulnom-hogy-kell-úgy-viselkedni-mint-egy-anyuka nem tűnt az igazinak, így aztán csak megadóan sóhajtottam egyet.
-Feladom… te győztél, tökmag. Azt viszont ne próbáld meg bemesélni, hogy apukád örült, amikor tojással dobáltátok… Mint a mosóporreklámok, amikor a kölykök direkt hemperegnek a sárban aztán még anyuka örül, hogy moshat, nem? Aha, persze… -bólogattam neki, ezt azért én se fogom bekajálni.
-Tudod, az a helyzet, hogy én nem szeretek takarítani… Meg lehet, apukád se örülne, ha megpróbálnám, a konyhai produkcióm után. A Lord bácsi meg gondolom, egyenesen repesne az örömtől, ha kupit hagynék itt neki… Mi lenne, ha valami rendes játékot találnál ki? Tudomisén, fogócska, bújócska, vagy hasonló… -próbálkoztam tovább a lebeszéléssel, ám ahogy meghallottam Vani ajánlatát, csöppet szólva elkerekedett a szemem.
Aztahétszentségit, azt hiszem, ezt vehetem fenyegetésnek…
-Attól tartok, a második. Tudod, nyuszi vagyok, kell az inspiráció. De ha tényleg a nyakamba mered borítani a lisztet, én végigkergetlek az udvaron, úgy készülj… -fenyegettem meg játékosan a kislányt.
Persze továbbra is küldtem néhány segélykérő tekintetet Nicho felé, persze csak szépen szolidan, nehogy a kiscsaj észrevegye, de valahogy az istenért se akarta észrevenni őket az érintett. Na mindegy… Bár… akkor hirtelen eszembe jutott valami.
~Liszt? Tojás? –kaptam fel a fejem, majd miután a konyha felé néztem, diadalittasan elmosolyodtam.
~Ugyan, gondolom itt is a felső szekrénysorban tárolják ezeket, azt meg a töpszli úgy sem éri fel, szóvaaal, megmenekültem!
-Mondd, Nicho, nem kell segíteni valamit? Vagy elég volt a hagymás?

- Nem szoktam füllenteni. Ha apa haragudott volna szerinted nem verte volna el a seggem? * Csapja karba durcásain a karjait és a kifejezése is azt tükrözi, hogy a lány megbántotta, mert nem hitt neki. Aztán már nem is foglalkozik a lány szavaival, hisz nagyon elvan foglalva azzal, hogy duzzogjon.*
- Azok unalmasak… olyanok mint Te.* Próbálkozik provokációval ha már a duzzogás nem volt elég. De aztán szemeibe játékos fény dúl, ahogy meghallja a lány fenyegetését.*
- Apa úgy is meg véd. * S ki is nyújtja, a nyelvét miközben lecsúszik a Jaya öléből, hogy betámadja az apukáját.*
- Apa… még ez készül, nem csinálunk sütit? Tudod… olyat amit a múltkor… az nagyon finom volt. * Szólal meg mézes mázos hangon, s át is öleli a combját, hogy úgy bújjon hozzá.*

Nem foglalkoztam a susmogással továbbra sem. Ha valami gond van, akkor valamelyik csak sikít és ezt hamarabb tudtam elképzelni a lányomról, mint Jayáról. Jaya kérdése rángatott ki a nagy és elmerült ténykedésemből.*
- Hát igazából ez mindjárt kész… * Adtam a lány tudtára mikor megéreztem a bújó kisördögöt. Lefedtem a húst és leguggolva megöleltem.*
- Oké… de itt nincs lekvár. Biztos, hogy szeretnéd? Najó… akkor gyere. * S felemelve felültettem a pultra és a cipőjét levettem. A pult fölött helyezkedtek el a szekrények. Így mikor megszabadult a topántól fel is állítottam. *
- Liszt, cukor, kakaó… Szedd elő, a többit majd Én hozom. * S elsétáltam a hűtőhöz ahonnan kivettem a tejet és a tojást. *
- Jaya, a sütőben van egy keskeny és magas falú tepsi azt vett ki, itt a vaj és kend ki vele. * A vajat oda passzoltam a lánynak. Ez nem a sütihez kellett, hanem a tésztához. De ez majd kiderül idejében. *

Ahogy az apukája beleegyezett egy diadalittas mosolyt engedett meg a lány felé és ahogy felkerült a pultra, már apró tappancsaival haladt is óvatosan a szekrényekhez, hogy elővegye amit az apja kért. Igaz, cukor helyet a sót fogta meg, de a lisztet teljesen felismerte és ezeket oda is vitte majd igyekezett letenni őket a pultra. Óvatosan, nehogy leessen… s már kereste, is hogy hol van a nő… mikor meghallotta, hogy apja feladatot adott neki és azt kénytelen a pultnál csinálni már vigyorgott is.

-Hát… Nem tudom. –feleltem a kislány válaszára- Nem hiszem, akkor se bántana téged, ha megérdemelnéd… Vagy tévedek? –böktem oldalba játékosan a kislányt a nagy duzzogása közepette, de persze már kapom is az újabb oltást.
Hát banyek… Már nem is vagyok olyan biztos benne, hogy ki tanulta kitől ezeket a nagy visszavágásokat a családban…
-Na szép, köszönöm… -csóválom a fejem a beszólására, aztán komoly tekintettel hozzáteszem- Miből gondolod, hogy nem kergetném meg őt is? Képzeld csak el, milyen vagány lenne, a denevérnyúl elől menekülő feketepárduc… -fantáziálgatok hangosan, mire faképnél hagynak.
Egy kicsit fellélegzek, hogy na, ezt is túléltem, ám amikor meghallom Vanessza szavait, egyből elkerekednek a szemeim.
~Hogyazajóédes… Ez eszembe se jutott! –csapok a homlokomra, miközben azok ott ketten lezsírozzák a sütisütést is, mint délutáni program.
-Mindjárt kész? Szuper, úgy is kezdek megéhezni… -keltem fel a helyemről, hogy én is odatipegjek a kis duóhoz.
Ezalatt pedig aggódva figyeltem, hogy vajon hogyan tudnám elkerülni a végzetemet, vagy legalábbis azt, hogy nyakig lisztes legyek. A pultnak dőlve figyeltem, ahogy Vanessza berohamozza a készleteket, majd amikor a főszakács kiadta a parancsot, a sütő felé vettem az irányt. Igaz, kellett egy kis kitérőt tennem, ugyanis amit Nicho nekem passzolt, vajat, én nem vettem észre, így az már valahova a konyha túlsó fele felé vette a padlón csúszva…
Na jó, a vaj megvan, a tepsi… Abból meg csak azért sikerült elsőre megtalálni a jót, mert csak az az egy volt a sütőben. Egy darabig csak álltam a konyha közepén, egyik kezemben a vajjal, másikban a tepsivel, majd ha Nicho visszajött, csak akkor dőltem megint a konyhapultnak. Lehetőleg minél közelebb hozzá, meg úgy, hogy a tündér kislánya az apja túloldalán legyen… Akkor aztán nekiláttam tepsit vajazni.
Kibontottam, belemarkoltam, majd a majd’ fél kilós rúd vajjal nekiálltam tepsit fényezni, persze úgy, hogy közben le nem vettem volna a szemem a másik kettőről. Hogy én paranoiás? Áh, ugyan… De amikor Vani rám vigyorgott, szinte reflexszerűen markoltam bele a vajba, még inkább széttrancsírozva azt.
-És Nicho, mondd csak, milyen süti is lesz ez tulajdonképpen?

- Nem tudom, még sosem érdemeltem ki. Én jó kislány vagyok. * Mosolygott szélesen, hogy erre még korábban nem volt példa. Mert Ő bizony jó gyerek. Csak épp értelmezés és nézőpont kérdése az egész.*
- Aput? * S már kacagott is a feltételezésen, hogy az apukáját elkapja bárki. Ő a leggyorsabb és a legbátrabb apuka.

*Mosolyogva néztem ahogy a Szárnyas nem bírta röptében elkapni a vajat. ~hmm… ~ Hümmentettem mikor a lány lehajolt a vajért. Formás darab volt az fix és ezt a kaján mosolyom is mutathatta, hogy bizony tetszett a látvány.*
- Te Jaya… ha ledobok még egy vajat, akkor azt is felveszed? * Kérdeztem gonoszkodva a másikkal. Nagyon úgy tűnt, mint aki elfejtette, hogy egy férfivel van egy helyen. Egy egészséges férfivel. Visszavittem a tojást és a tejet is a pultra raktam. Aztán míg Jaya vajazott én meg kavartam a húst és beízesítettem. *

*A kislányt nem dobta fel, hogy a nő ennyire távol van Tőle amit az apukája takar. De nem is keserítette el… ennyi ugyan őt nem akadályozza. Megvárta, míg az apukája visszafedi az ételt, és mint aki épp le akar esni lendült arra. Tudta, hogy az apukája megfogja és nem lesz baja… Azonban a válla fölött a lányra tudja szórni a lisztet aki az apukája mögött volt.*
- Ááá… * Kiállt is fel esés közben a hatás kedvéért. Azonban mikor meglátja, hogy liszt helyett kakaót öntött a másikra és így az apukája hátára is. Igyekszik visszatartani a nevetését és átölelni az apukája nyakát.*
- Jól áll a barna… * Jegyzi meg a kislány gonoszan miközben végig vigyorog.*
- Apa kiömlött a kakaó…

- Egy egyszerű bögrés kavart tészta… sütéssel együtt 20 perc. * Feleltem a Nyussznak. Mikor észrevettem, hogy a lányom megbillen még a vér is kihűlt bennem. Reflexből kaptam érte és szorítottam magamhoz. Ahogy sikerült elkapnom megkönnyebbülve szorítottam magamhoz és simogattam meg a haját.*
- Semmi baj… * Még mindig volt ijedelem a hangomban. Ó de a lányom arcát nem láttam.

-Aha persze, nekem meg hupilila a téli bundám, szivárvány lesz az égen amerre repülök, meg a rajongók üdvrivalgása kísér… -mosolyogtam én is ugyanolyan szélesen, a következő kérdésére pedig csak magabiztosan bólintottam- Még szép, nem ő a kengyelfutó gyalogkakukk…
-Ja, hogy ez is direkt volt? Peeeeersze! –húztam el a szótagot, ahogy Nicho vajas kérdésére válaszoltam- De csak azért, hogy utána a képedbe nyomhassam az egészet… -feleltem a legnagyobb természetességgel.
-Ééértem, oké! –füllentettem a süti nevét hallva, mint ha tudnám, hogy az hogy készül.
Bögrés süti? Egy bögrét is belesüt? Vagy egy bögrényi lesz az egész? Na mindegy, majd elválik.
Elégedetten vigyorogva pillantottam néha a kislányra. Na nesze! Így lisztezz össze, ha tudsz, majd kapsz az apádtól érte… Miután azt hiszem, végeztem a tepsivajazással (=azaz az egész tepsi össze-vissza volt kenve vele, tele kisebb-nagyobb darabokkal…), már épp letettem volna a konyhapultra, amikor a Vani hangjára kaptam fel a fejem.
Hát, nem kellett volna.
Miközben ezek nagyban ölelgették egymást, én azon voltam, hogy legalább a szememből kitöröljem a kakaóport. Igaz, már azóta megint patakokban folyt a könnyem tőle, meg miután majdnem könyökig vajas voltam, most nem csak az arcom, de a karom meg a pulcsi is barnállott a cucctól. Tüsszentettem vagy kettőt, aztán megráztam a fejem, mire ami eddig tiszta maradt körülöttem, az is csupa kakaó lett, aztán még köhögtem egy darabig, de… túléltem. Igaz, csak majdnem, de sikerült. Viszont hogy én tükörbe most nem akarok nézni, az is biztos.
-Kösssssssz. –sziszegem a fogaim között, miközben Vanesszára sandítok, majd vártam. Na, ha eddig nem kapott szívrohamot, akkor majd most, csak forduljon meg.
-Khm, khm… Nicho? –szólaltam meg valamivel később, majd ha megfordult, akkor a két vajas-kakaós kezemmel végigsimítottam az arcán, ha a tojásdobálás bejön neki, akkor hátha ez is- Ezt Vaninak küldöm, add tovább. –kacsintottam rá, majd kicsit arrébb léptem, hogy lássam, az emlegetett mit szól hozzá- Vagy tudod mit? Inkább majd én… Hol is van?!
Aztán gondoltam egyet, és inkább én indultam meg a kislány felé, a két kezemet felemelve és az ujjaimat mozgatva, mint ha valami karmok lennének.
-Gyere csak ide! Most nem menekülsz!

- Nem… de egy ilyen pucsitásért a következőt szándékosan mellé dobom. * Bólintottam a lány szavaira még mindig vigyorogva.*
- Ó szivi… ha, utána le is nyalod, még le is hajolok, hogy könnyebb dolgod legyen és megmutatom hova érdemes igazán kenni. * Ütöttem le a labdáját, bár lehet, hogy Ő nem szándékosan labdázott ilyen bátran. S talán fogalma sem volt, hogy milyen vonzatai lehetnek a szavainak. De akárhogy is, Én imádtam észrevenni az ilyeneket. A nagy nyugtatásból azonban Jaya szavai ébresztettek és megfordultam a lány felé, hogy mit akar. NA de a támadása… először megdöbbentett és csak pislogtam rá. Aztán már egy gonosz mosolyra húzódtak az ajkaim, ahogy közeledett Vani felé elkaptam a csuklóját és egy fordulással, miközben a kezét fogva húztam magam elé a pultnak nyomtam. De csak finoman, közben a karomban ülő lányom közben hátra lendítettem, hogy az a hátamon kössön ki, és a nyakamba kapaszkodva a testem védelmét élvezze. Persze a szabad kezem továbbra is fogta Vani lábát.*
- Ahhoz előbb velem kell nyalakodnod Szárnyas… Vagy legalábbis kárpotólnod.* Néztem a lány szemeibe, aztán már a kezére, amit épp fogtam.*
- Hmm… vaj és kakaó… * S ezzel a végszóval a tartott kezét a számhoz emelve bekaptam az ujját, hogy a kikeveretlen krémet leszopogassam róla. Határozott, de mégis gyengéd mozdulatokkal. De aztán csak elengedtem, azonban nem hátráltam előle.*
- Keserű és sok a vaj… legközelebb egy kis cukrot is keverj bele. Vani… idehoznád? * Kértem vigyorogva, de még mindig a lányt néztem. Érdekelt a reakciója… Ám csak játszottam, szemeim csillogása elárulhatta. Ahogy sok minden mást is, ami ilyenkor végig pereg egy férfi agyában.*

- Neee… * Kiáltott fel játékosan mikor a kezek felé közeledtek, de persze csak miután Nicholast jól kiröhögte. Az apja lendítésére már meg is kapaszkodott a nyakában és lábait is köré fonta. Innen nézte a nyuszit kárörvendő vigyorral és a nyelvét öltögetve. Azt persze nem látta, hogy az apja már is instant édességet majszol. Na de a kérésére már el is kezdtem evickélni lefelé a hátáról. A vállára kapaszkodva lelógattam a lábaim és már mentem is a cukorért mikor földet értem. Persze néztem a lányt… de nem számítottam rá, hogy elmer mozdulni aputól.*

A szavaira csak egy szemforgatással válaszoltam. Attól tartok, bármit is mondanék, ebből már úgy se jövök ki jól, akkor meg inkább nem vágom tovább magam alatt a fát. Így is rozoga volt már… Inkább csak kissé elvörösödve folytattam a munkát. Mármint, nem zavaromban elvörösödve, hanem „mérgemben”, hogy megint övé lett az utolsó szó.
Nicho megdöbbenését látva diadalittas mosolyra húzódott a szám, végre sikerült őt is meglepni valamivel amitől eláll a szava, bár ahogy az ő arcán is kezdett megjelenni az a bizonyos baljóslatú mosoly, kezdtem elbizonytalanodni magamban. Utána, már csak csodálkozva pislogva követtem az eseményeket, ahogy már megint a pultnál kötöttem ki, Vani meg az apja hátán.
-Bocs, de ezt most nem vágom… Miért is? –kérdeztem vissza.
Ahogy betámadta az ujjaimat, először nem is nagyon bírtam mit reagálni a dologra. Ez. Most. MI?! Eltereli a figyelmemet, hogy aztán Vanessza a hátamba állítsa a konyhakést? Vagy nyakon öntsön a liszttel is, ahogy beígérte? A kislányra néztem, de nem úgy nézett ki, mint akit nagyon zavar a dolog. Aztán leesett, hogy talán azért, mert nem is látja… És akkor megvilágosodtam!
~Hát basszus, macskaféle, mit vártam, azoknál ez a módi… -csaptam a homlokomra a szabad kezemmel, aztán pedig csak elnézően vártam, hogy mikor végez.
Már majdnem megpaskoltam a buksiját is közben, de aztán sikerült erőt venni magamon és visszafogni magam. Mondjuk, azt reméltem, hogy annyira nem hajlékony ilyen alakban, mint egy macska, meg hogy fürödni azt kádban szokott és nem így, mert ha mégis………..
-Na, jóllakott a cica? Vagy egy bögre tejet hozzá? De ha megkajálod az összes hozzávalót, akkor sose lesz kész a süti… -jegyeztem meg, amikor pedig a cukrot említette meg, csak vállat vontam- Említette eddig bárki egy szóval is, hogy az is kell bele? Ugye, hogy nem… De miért, tényleg olyan keserű? –kérdeztem csalódottan.
Aztán ahogy kiszabadult a kezem, felültem a pultra, hogy jobban felérjem, és közelebb hajolva elkezdtem az arcát puszilgatva „letakarítani” a vaj-kakaó kombót, amivel nem sokkal korábban én kentem össze. Igaz, közben fél kézzel nekitámaszkodtam a mellkasának, nehogy előre essek, meg fogtam az állát, ne mocorogjon annyit.
-Hmm… szerintem nem vészes. –jegyeztem meg- Bár a cukor az tényleg jöhet, az édeset jobban csípem. Vani?
A kislány felé fordultam, neki van-e valami hozzászólni valója a témához, vagy szó nélkül akarja hozzám vágni a cukros dobozt az előző húzásom után. De, ha közel merészkedik, akkor az egyik kezemen még mindig volt annyi vajas-kakaós katyvasz, hogy az ő arcára is kenjek belőle, szóval azt nem úszta meg.

*Nem tudtam, hogy a dühe jót jelent vagy sem. De azt igen, hogy szórakoztatott és ezt halk kuncogás formájában a tudtára is adtam. Hiába néztem a lányt, de egy apró rezdülést sem éreztem az irányából. Ami azért bántotta a férfiúi hiúságom, de ennek egy halvány jelét sem adtam. Na persze azt már is megmutatta, hogy milyen éles a nyelve. Ha épp akarja… *
- Csak akkor Szárnyas, ha a hasadról lefetyelhetem fel… *Ennyi volt az össz válaszom a megjegyzésére. Lehet, hogy más megsértődött volna a szavaira, de engem csak szórakoztatott. *
- Különben meg minden sütibe kell cukor… * Osztottam meg vele némi infót a konyha rejtelmeiről. Különben mitől volna édes, ha nincs benne valamilyen formában cukor? Tiszta logikus. Így az utolsó kérdésére már csak bólintottam. Aztán csak felvont szemöldökkel néztem ahogy felhúzza magát. Tekintetemből pedig sugárzott a kérdés, hogy mit is szeretne. Ó de mikor leesett ám, készségesen segítettem neki. Egyet előre léptem, hogy teljesen a pultnál álljak és kezeim megfogták kétoldalt a csípőjét. Ugyan… a fejem eszembe sem jutott forgatni. Csak finoman rámarkoltam és közelebb húztam magamhoz.*
- A tűzzel játszol Szárnyas… vigyázz mert megperzseled a szárnyaid. *Tartottam meg egy pillanatra magamhoz szorítva, de aztán a fogásom csak lazult még ha nem is vettem el a kezem. Aztán a füléhez hajoltam mikor elengedte az állam.*
- Vagy csak azért vagy bátor, mert Vani itt van? Csak szolok, hogy az udvaron belül üzemel egy gyerek megőrző. Hasonló mint az ovi. * Suttogtam lágyan, hogy azért ne bízza el magát, csak azért mert itt van a lányom. Na de aztán meghallottam Vanit és már tettem is hátra egy lépést… Hülye nadrág… most bizony kezdet kényelmet lenni. De ideje lehűlni és a kajára összpontosítani.

*Kicsit tovább tartott mint gondolta volna, de végül csak meg találta a cukrot… s ezúttal már a jót. Ezt ugyanis onnan tudta, hogy mikor az apja elküldte érte bele evett abba, amit először idehozott. Cukrot akart enni és meg is bűnhődött a sóval. Amit a pólójával igyekezet letörölni a nyelvéről. NA mikor megfordul egy pillanatra elhallgat aztán egy őszinte undorral fakad fel belőle egyetlen hang.*
- Fúúúúúúj… Te megnyaltad az apukámat. * Még a látványa is, hogy nyálas izés lett már undorral tölti el. De azért a cukrot az apukájának adja, ahogy beáll kettejük közé. Na ekkor ragadja meg a nő és kezdi el maszatolni mi ellen csak hevesen védekezik és az első olyan dolgot legyinti a lány a felé ami a kezébe akadsz. Hupsz… ez a tej volt. De aztán gyorsan le is teszi a konyha túloldalára, nem szeret vizes lenni. Ettől pedig a tej sem jobb. Na de aztán igyekszik megszerezni a lisztet is…

Az ajánlatán csak eltöprengtem egy pillanatig, majd végül megráztam a fejem.
-Inkább hagyjuk, így kezdésnek bőven elég volt a vaj meg a kakaó. –sóhajtottam egyet, aztán a sütis megjegyzésére csak kíváncsian oldalra billentettem a fejem.
-Ééés mi van a sajtos sütikkel? Például a sajtos croissant? Vagy… a pizzásokkal? Spenótos? Zsömle? –vágtam vissza arra, hogy minden sütibe kell cukor- Perec? Pogácsa? Húsos piték? Sós aprósütemények? Vagy ezekben is van? Mert akkor nem szóltam. Ahh, basszuskulcs, kár volt emlegetni őket, egyből megéheztem…
A szavaira csak elmosolyodtam. Csak nekem tűnt úgy, mint valami „fenyegetés”? Vagy inkább figyelmeztetés… Na és? Mikor foglalkoztam én azokkal? Majd pont most fogom elkezdeni…
- Ugyan már… metamorf vagyok, hamar helyrejön. Ha meg nem, hát istenem, még mindig ott van a nyúlcipő meg az agancsok… -vontam vállam.
Hm, tudtam én, hogy le kell fogni, különben egyből mocorogni kezd!
-Most mit tagadjam, az is benne van a pakliban valahol. –válaszoltam neki suttogva, majd aztán kis színészkedéssel rákezdtem- Jajj neee, ugye nem akarsz ott hagyni az oviban? Ígérem, jól fogok viselkedni… Vagy… várjunk csak, itt van az Udvarban? Csak nem a Lordék lakosztálya az? –kérdeztem vissza.
Aztán ahogy meghallottam Vanit, nem bírtam megállni nevetés nélkül. Egyszerűen az a kijelentése… kész. Már csak ezért is jár neki az a bizonyos összemaszatolás. Aminek persze megint én láttam a kárát, most már nem elég, hogy ragadtam, még tejjel is nyakon öntött a kis drága. Na, egyből elhallgattam, amíg kitöröltem az arcomból amennyire tudtam. Aztán, már újra nevetve mutattam az időközben eltávolodó Nicho felé.
-De ő kezdte! –magyarázkodtam a kislánynak, aztán lecsusszantam a konyhapultról és odasétáltam az apukájához.
-Lásd, kivel van dolgod, na gyere ideee! –álltam lábujjhegyre, hogy felérjem, azzal a pulcsi tejes ujjával jól átdörgöltem a férfi arcát- Így ni! Jó lesz? Most már nem csak én mondhatom, hogy az Udvarban tejben-vajban fürdettek…
Azt azért nem mondanám, hogy tisztább, mint valaha, de hát na… Hozzám képest határozottan, legalább nem úgy néz ki mint aki most élt túl egy kajacsatát. Közben nekiláttam csavarni 1-2-t a pulcsin, legalább esélyt adjak neki, hogy valaha megszáradjon. Így most szép kis tej-tócsát is hagytam magam után a konyhakövön… Visszanéztem rá, aztán úgy voltam vele, hogy áh, majd kaja után eltakarítjuk… Addig úgy is ki tudja, mi jöhet még. Vagy ki… Bár, a „ki”-t inkább hanyagoljuk, nem hiányzik, hogy a Lord vagy a Lady pont most kapjon kedvet leruccanni a konyhába…

*Arra, hogy kezdésnek elég volt, csak kérdőn szaladt fel a szemöldököm. De hát ha kezdésnek csak… nos… abból általában folytatás is szokott lenni. Ami nekem csak jó… s így neki is. Legalábbis panaszkodni még nem panaszkodtak. A kérdés áradata teljesen jogos volt.*
- Ezek alkohol felszívó sütemények… azért sósak. De végeredményben igazad van… bár az a süti, ami nem édes, az nem is igazi süti. * Vontam meg a vállaim, az éhségére bocsánat kérőn mosolyogtam. *
- Mindjárt kész… * Léptem is volna el, mikor a suttogása megakasztott. Aztán meg a kérdésére nevetésbe törtem ki.*
- Nem, nem a Lordék lakosztálya… még csak nincs is a közelébe. * S ott hagyva a lányt a fazékban lévő húsos szószt neki álltam összekeverni a tésztával, kerestem egy másik tepsit, hisz az előző kakaós lett és kikentem rendesen. Ezt a tésztás-húsos bigyót meg beleöntöttem és bedobtam a sütőbe.*
- 20 perc és kész… * Jelentettem be és beállítottam az időzítőt, hogy az bizony csipogjon. Közben a lányok akciójára csak felnevettem.*
- Hát Kicsim, így nem lesz süti… nincs több tej itt. * Néztem a lányomra. Nem halmoztam fel egy egész készletet, hisz ahhoz keveset voltam itt, hogy szükség legyen ilyesmire. Nyussz közeledésére csak felvontam a szemöldököm és mosolyogva tűrtem, a tettét. Aztán a szavaira már el is nevettem magam…*
- Igazán kedves, hogy figyelmet fordítasz az élvezeteimre és ezt te magad teszed meg… * Feleltem neki egy sejtelmes mosollyal. De mikor távolodott utána léptem, Vani elől elkapva a lisztet.*
- Jaya… * Szólítottam meg olyan hangon, mintha valami sürgős lenne… aztán ha megfordult már a hajára is borítottam a lisztet.*
- Csak azért, hogy otthon viszonozni tudjam a tejben való fürdetésed azzal, hogy megmosom a hajad. * Vigyorogtam rá gonoszan. Aztán már el is fordultam és elkezdtem előszedni a tányérokat és az asztalon megteríteni, miközben a lányom nevetése zene volt a füleimnek.*

*Arra, hogy az apukája kezdte csak vigyorog.*
- Biztos maszatos voltál és nem törölted meg rendesen. Engem mindig ezzel büntet, hogy megtanuljam mindenhol megtörölni az arcomat. * Dorgálja meg a lányt, hogy oké… Ő még kicsi. De Jayának már tudnia kéne rendesen megtörölnie magát. Aztán még az apukáját törölgeti, Vani meggondolja magát és odaszaladva rá csap a lány fenekére.*
- Apa volt… * Kenné már is a másikra, ha esetleg a nő hátra nézne. Vigyora azonban elárulja, hogy ki is a ludas. Mikor az apukája Jayára önti a lisztet, hangosan nevetni kezd és már a hasát is fogja annyira kacag. Szemeibe pedig ez a nevetés könnyeket hoz.*
- A fehér nem áll jól… kérsz helyette… még egy kis… kakaót? *Kérdezi nevetése között szaggatottan. De aztán csak oda meg a nőhöz és segít neki leporolni, ha hagyja persze. S kis mancsaival néha-néha igyekszik megcsikizni. *

Csak néztem, ahogy a séf folytatja a főzőcskézést, persze a tepsit, amivel ennyit vesződtem, csak lazán félredobja. Fain. Hát ezért adtam bele anyait-apait?
A „20 perc” varázsigét meghallva egyből a faliórára siklott a tekintetem, miközben már azt számoltam, hogy mikorra is lesz kész pontosan. 20 perc… az még sok idő… Hát, a sütiért kár… De legalább ennek a tésztás katyvasznak finom az illata. Viszont, ahogy fél füllel Vanessza magyarázatát hallgattam, egyből jó kedvre derültem, újból.
-Jaaaaa, hogy nálatok ez büntinek számít? Maszatos, hát igen, az lehetséges… Tudod, valaki rám borított egy csomó kakaót pár perccel ezelőtt, és azóta még nem volt időm tükörbe nézni. Bár őszintén, nem is biztos, hogy mernék...
Nicho bókjára csak elmosolyodtam, „ugyan, szóra sem érdemes”, ám valakinek megint sikerült lehervasztani a képemről a vigyort, ma már sokadszor. Naná, hogy egyből hátra nézek a tettesre, majd, ahogy apuci szóba kerül, összeszűkült szemmel, gyilkos tekintettel néztem pár pillanatig farkasszemet vele, hogy aztán lassan megforduljak, és Vanit keressem meg ezzel a tekintettel.
-Igen? –kaptam vissza a fejem, ahogy a nevemet hallottam Nicho szájából.
Bár minek tettem… Ahogy a liszt is rám borult… Hogy is mondjam, ha még Vani borogatott rám majdnem minden ehetőt, azon valahogy túltettem magam, mert ugyebár még kisgyerek, azok meg ilyen kis neveletlen átokfajzatok, aztán játéknak veszik a dolgot. De hogy az APJA is kezdje?! Az már kicsit sok volt, mint valami árulás... Mi rosszat tettem, hogy már őt is magamra haragítottam? Csak megszeppenve néztem rá, miközben a szemembe lassan könnyek gyűltek.
-Szuper. –sóhajtottam „lelkesen”, majd a pulcsi ujján egy kisebb csoda folytán tisztán maradt kis foltba megtöröltem a szemem, arcom, aztán, ha már senki nem akar semmit rám borítani, akkor kimenekítettem a hajam a pulcsi alól.
Kissé oldalra hajoltam, majd a többiekről tudomást sem véve beletúrtam párszor a hajamba, hogy amennyire lehet, kirázzam belőle a lisztet. Legalábbis azt hiszem, elleszek a maradék időben vele, meg hogy valamivel tisztábbá varázsoljam magam. Ekkor talált meg a még mindig hahotázó Vanessza is, akinek a kérdésére csak megráztam a fejem.
-Ha csak nem az ihatóra gondolsz, akkor nem kérek, köszönöm. Bár, az előbb mondta apukád, hogy elfogyott a tej, úgyhogy… Hékás, várj csak? Mi az, hogy nem áll jól a fehér? Denevérnyúlnak is fehér vagyok, vagy már elfelejtetted? Na jó, csak ilyenkor, télen, nyárra majd olyasmi színem lesz, mint most a hajam… Ilyen lisztes-barnás-fehéres. Ó, ott is lisztes lettem? Köszi! Majd adok én még ezért apádnak, cöhh… -morgolódtam magamban, amikor a porolás helyett a kislány átváltott csikizésre, én meg egyből felegyenesedtem ijedtemben, hogy aztán védekezően magam elé kapjam a kezem.
-Hé-hé-hé-hééé! Erről azért nem volt szó! Vanessza! Jössz ide de rögtön? Teee… Vigyázz, ez ne csússz a tócsán, hallod?
Ezt már nem hagytam annyiban, én is visszatámadtam a csikizéssel, sőt… Ha menekülni próbált volna, akkor követem, vagy fel is kapom, hacsak nem kezd el úgy hadonászni, mint valami agybajos. Mert akkor inkább marad a földön, nem akarok még fogorvoshoz is menni…

Ahogy megláttam Jaya arcát, egyből lehervadt a vigyor az arcomról. Ki akartam nyújtani felé a kezem, de az fél utón visszahullott magam mellé és csak tátogtam. Nem tudtam mit mondja és eszembe sem jutott, hogy esetleg ilyen rosszul érinti majd, hogy ha Én is becsatlakozom a játékba.*
- Sajnálom… * Motyogtam kedvtelenül és lesütött szemmel fordultam meg. Nos, ha már ennyire elvettem a másik kedvét, talán jobb, ha távol maradok. Mit is kéne tennem hát? Na persze, hogy takarítani. A kakaós, vajas tepsit meleg vízzel kiöblítettem majd a mosogatógépbe raktam. S elkezdtem a pultról minden nyomot eltüntetni.*

- Igen, az. Mert olyan undortó… s inkább letörlöm magamnak, minthogy állandóan végig nyalogasson… fúúúj… * Borzong meg a kicsi, persze a szemei nevetnek. Hisz ez a büntetés mindig egy fogócskával kezdődik. Nem hagyja ám magát olyan könnyen nyalogatni. Már kezdte azt hinni, hogy tényleg elhiszi, hogy Nich volt, de aztán mikor hirtelen megfordul, már nyomban sprintel is el onnan. Az apukája tettére meg csak röhög, észre sem véve a hangulatváltozást. A morgolódásra csak a szemeit forgatja.*
- Csak játszott… na hadd segítsek. * Kér engedélyt de aztán hamar megunja a tisztogatás és a csikizés megtorlására már szaladni is a kezd. A tejtócsában természetesen megcsúszik de szerencsére még nem huppan a fenekén.*
- Neeee…. hallod…. ne csináld…. * Kiabálja, röhögve mikor a néni elkapja és viszonozza a kedvességét. Felemelni azonban csak akkor tudja, hogy ha a kapálózása mellett is megteszi és nem fél, hogy elejti.*
- Jóóóó…. bocsááááááánaat… * Kér röhögéstől könnyáztatta arccal bocsánatot a másiktól, csak hagyja már abba… *
- Jajj… fáj a hasam a röhögéstől… * Szipogja lelkesen és meg is dörzsölgeti a pocakját. *
- Mikor lesz már kész? * Kérdezi a lánytól mintha Ő azt tudhatná.*

Most rajtam a sor, hogy Vanin nevessek. Az, hogy ennyire jó kedve van, valahogy rám is hatással van… Sőt, amikor maga a kislány közli, hogy csaj játék volt az egész, már komolyan kezdek azon agyalni, hogy lehet, hogy kissé túlreagáltam a dolgot… de nincs sok időm ezen rágódnom, mert már le is támadtak, én meg pár pillanat alatt meg is feledkezek a korábbi kis incidensről.
Viszont, fogadni mernék rá, hogy ha Vanessza is metamorf lesz, akkor nem ezt a macska-vonalat erősíti tovább. A fogócska közben egy pillanatra Nicho helyett is megijedek, amikor a kislány megcsúszik, hogy nézne már ki, ha pont akkor sérül le, amikor velem játszik… Hát, nem venné ki magát túl jól, azt hiszem. De mindegy is, hagytunk pár lábnyomot magunk után, aztán már megy is a fogócska.
~Jesszus, de fura ezt ilyen alakban játszani… Négylábúként mennyivel könnyebb!
Persze szívtelen dög vagyok, és nincs kegyelem, hiába potyognak a könnyek a csikizés közben. Bizony, ami jár, az jár… Amúgy is élvezet úgy hallani ezeket a szavakat, hogy nem téged csikiznek épp halálra... Sőt! A kapálózás se hat meg, egy kis négyéves nem fog kifogni rajtam! Már épp úgy folytatnám a csikizést, ám amikor meghallom Vani kérdését, hirtelen abbamarad a dolog, csak fogom a kezemben a lurkót.
-Micsoda mikor lesz kész? –nézek rá értetlenül, amikor leesik, hogy miről van szó-Jaaa, hogy az... Azt nem tudom.
Nichora nézek, majd vállat vonok, aztán kezemben a kölyökkel elindulok felé. Na jó, félúton inkább lerakom, tud ő járni, meg én se akarok izomlázat estére. De… ahogy közelítettünk, valahogy mégis kezdett egy kis lelkiismeret furdalásom lenni.
-Hé, Bagira, minden rendben? –sétáltam oda mellé, hogy aztán a szemébe nézhessek- Kérlek, ne haragudj az előbbiért, egy kissé talán túlreagáltam a dolgot… -vakargattam a tarkómat zavaromban- Szóval… felejtsük el az egészet, mármint nem a hajmosást, azt behajtom rajtad, hanem a többit… Meeeg, ott tartottunk, hogy ha kell segíteni valamiben, akkor csak szólj! És egyetlen szemedfénye érdeklődött, hogy mikor lesz kész… Vagyis… tényleg, ő az egyetlen gyerkőcöd, ugye? Vagy van tesója is?