Fogda

Szökésbiztos, modern cellák.

Néhányszor szabályosan a sírás kerülgetett már, amikor lepergett előttem a közeli, meg a távolabbi jövő is. Behoznak ide női ruhában, hát az már eleve egy rossz kezdte szokott lenni... aztán életfogytiglanra ítélnek, mert megdézsmáltam egy doboz zabpelyhet, néhány süteményt és mert magamra vettem olyan ruhákat, amiket előtte nem vettem meg. Az összes keményfiú cellatársam életem végéig ezért fog engem piszkálni, ami az ő esetükben azt jelenti, hogy naponta háromszor megerőszakolnak majd. De esküszöm, az első adandó lehetőségnél fel fogom vágni az ereimet!
A folyosókon sétálva hangos röhögésben tört ki mindenki, aki meglátott minket... és főleg engem. Ettől már annyira ideges voltam, hogy mindenem remegett, de főleg a kezem, ami nem mellesleg bilincsbe volt verve. Egy cella előtt megállva aztán levették rólunk a bilincseket. Még gondoltam, hogy most történhetne valami csoda, hátha tud teleportálni a lány és köddé válnánk, de semmi nem történt, a következő pillanatokban már hangos kattanással csukódott ránk a cella ajtaja. Magam elé kaptam a remegő öklömet és beleharaptam, hátha így jobb lesz. A lány úgy tűnt, egyáltalán nem tart a helyzettől, amiért máris csodálni kezdtem.
~Szégyent hoztál ránk, te lúzer! Lúzer! Lúúúzeeer!~ óbégattak körülöttem a porontyok. Mire én semmi frappánssal nem tudtam magam kivágni előttük. Elsétáltam az egyik sarokba és lekuporodtam a földre.
- Mi lesz most velünk?! A peték hamarosan kikelnek... pokoli dühösek lesznek, ha itt jönnek majd világra! Elevenen meg fognak nyúzni! - rimánkodtam, miközben a lányra meredve vártam, hogy valaki megválaszolja a kérdésem. Leginkább ő.

Amikor bevittek minket igazából örültem, hogy egy kis jókedvet csaltunk a zord falak közé. De aztán felfigyeltem Kasper arckifejezésére, és hirtelen b@romi sz@rul éreztem magam. Láttam, hogy remeg szerencsétlen és ez egészen mélyen érintett. Hogy lehettem ilyen érzéketlen?! Ezen aztán teljesen felhúztam magam. A dühömet pedig önmagamról lassan a nevetgélő bagázs felé fordítottam. Aztán mikor egy halk beszólásra nekivetettem volna magam a cellaajtónak, hogy elkapjak egy alakot, rádöbbentem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Senkinek sem. Meg kellett nyugodjak, vagy durva dolgok fognak ma még itt történni.
Miközben ránk zárták a zárkánkat megpróbáltam lecsillapítani magam és közben bátorítólag Kasperre mosolyogtam. Aki máris bevette magát az egyik sarokba és összekuporodott. Eléggé be lehetett rezelve szegénykém. Elég fura dolgokat hordott össze, de látszott rajta, hogy tőlem vár valamit. Leültem mellé és megfogtam az egyik kezét.
- Nem lesz semmi baj. Majd én vigyázok rád, oké? - mosolyogtam rá újfent határozottan és megszorítottam a kezét, hátha öntök belé egy kis lelket. - Mesélsz róluk valamit? Mármint a petékről... - hoztam fel a témát, amit egyelőre nem tudtam hová tenni.

Nem is olyan rég kerültem egy ennél sokkal romosabb cellába, de akkor sikerült elszöknöm valahogy. De itt minden sokkal masszívabbnak tűnik... ilyen masszív cellák az elmegyógyintézetben voltak és nem is sikerült onnan egykönnyen megszöknöm. Ettől a gondolattól máris kivert a víz, szédültem és hányingerem is lett.
Egy pillanatra megfeledkeztem ezekről, amikor mellém ült a fura lány. Még csak most vettem észre, hogy még mindig rajtam van az a női napszemüveg, amit elloptam, de úgy döntöttem, hogy nem veszem le. Könnyebb volt így mások szemébe nézni, hogy az enyémet nem láthatták.
- Jó... az jó lesz... - válaszoltam a szavaira, hangom még mindig remegett az idegességtől, de nyeltem egy nagyot. Így, hogy fogta a kezem, el is hittem, hogy tudna rám vigyázni.
- A peték... - kezdtem bele. - Azok a Gyűjtők petéi. Még réges-régen egy Gyűjtő, akit én a feleségemnek hittem, szóval ő... - vesztettem el máris a fonalat a mondatban. Sosem szoktam erről beszélni, miért pont most akarok? De aztán összeszedtem magam és folytattam. - Tehát ő a testembe rakta le az undorító űrlénypetéit, amik egy napon mind ki is keltek! - arcom eltorzult a kíntól, ahogy felidéztem magamban azt a pokoli napot. Nem, a pokol nem lehet olyan borzalmas mint az az érzés, amikor űrlények kelnek ki egy élő testből! - És ők azóta is velem tartanak, bárhova is megyek. És nem tudom hol és mikor, de megint belém petéztek. - folytattam tovább a szörnyű történetet, miközben az érzéseimmel hadakozva a vért is kiszorongattam a lány kezéből.
- Ki kell jutnunk innen, itt nem maradhatunk! Te... lány vagy, a lányoknak nem lenne szabad itt lenniük! - néztem újra a szemeibe, amikor nem várt módon kinyílt a cellaajtó. Már egészen megörültem, de azonnal le is konyultam. Egy nagyon nem jó arcú férfit löktek be, aki legalább háromszor lehetett nehezebb nálam. Rögtön ki is szúrt és lendületből le is köpött. Ha nem lettem volna női ruhában, felpattantam volna és nekiesek, de most úgy éreztem, megérdemeltem ezt a köpetet...

Gyűjtők?! De hát ők már nincsenek, nem? Már az első szavaival teljesen összezavart. A felesége?! És... Úristen! Akkor mi van Antonnal? Hirtelen egészen rosszul lettem a hallottaktól, hogy egyáltalán létezik ilyen. Elfogott a hányinger, miközben a sokk feldolgozásával is küzdöttem. Önkéntelenül is végignéztem a hasán undorodva, mintha tényleg ott lennének azok az emlegetett férgek. Ő pedig csak szorította és szorította a kezem. Teljesen erőt vett rajtam a szörnyülködés.
- Kasper, ez borzalmas! Kértél már segítséget? És mi van a fiaddal?! Vele mi történt? - nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá. Hirtelen érte is aggódni kezdtem.
Amint a kijutásról kezdett el beszélni felpattantam, legalábbis megtettem volna, ha nem szorítja úgy a kezem.
- Valaki segítsen! Ennek az embernek orvosi segítségre lenne szüksége! Hallja?! - kiabáltam az őrnek, aki épp belökdösött egy férfit a cellaajtón. De mintha a falnak beszéltem volna, átsiklott rajtunk a tekintete és továbbállt.
- Ne menjen már el ember! - és ekkor az új cellatársunk egy jókorát köpött Kasper felé. - Mégis mit képzelsz magadról, te vadb@rom?! - eléggé ki lehettem idegileg, nem nagyon mértem fel az erőviszonyokat, csak robbantam. Felháborított a viselkedése szerencsétlen újdonsült barátommal szemben, akire így is kegyetlen csapásokat mért a sors.

Most először láttam azt, hogy valakit érdekelt a sorsom! Mindenki csak röhög rajtam, mintha mindez olyan élvezetes lenne! Egészen megkedveltem ezt a lányt, bár lehet, hogy már régebb óta kedvelem, erre már nem emlékeztem pontosan. És bár a fiamról még a kalózoknak sem beszélek, most valamiért mégis megnyíltam előtte.
- Azt hiszem a fiam nem Gyűjtő. Ha az én génjeim örökölte, akkor nem! Ezt már sosem tudtam meg, mert elvették őt tőlem, amíg én kórházban voltam. - fellángolt bennem a harag, ha a ringyó feleségemre gondoltam, aki képes volt elválni tőlem és elvitte a fiamat! Azóta is egy szörny neveli a fiamat! - Talán fel kellett volna keresnem és le kellett volna mészárolnom azt a szörnyeteget. A fiamnak nem lenne szabad vele élnie! - mondtam mindezt teljesen komolyan és láttam, hogy a lány is egyet érthet velem. Vagy nem ez volt az arcára írva? Már magam sem tudtam.
Még sokáig ezek a gondolatok voltak a fejemben, akkor is, amikor belém kötött az új cellatárs.
'- Kussojjá' nigger! - ordított a férfi Nakatanira, majd odalépett hozzám. - Te mocskos hímringyó, hogy folyt volna ki az embriód anyád hasából! - kiabált rám, azzal kegyetlenül oldalba rúgott. Védekezőn az oldalamhoz kaptam a kezem, a következő pillanatokban repült rólam a szalmakalap, a napszemüveg, még a blúzt is letépte rólam. Attól tartottam, hogy addig meg sem áll, amíg nem heverek előtte pucéran!
- Én nem az vagyok, akinek te gondolsz! - kiabáltam és ütöttem, már amennyi erőm volt, ami meg nem volt soknak nevezhető. Egyszer csak teljes erőből a cella falának vágott háttal, a fejem csak úgy koppant rajta, de az még jobban fájt, hogy rá nem sokkal beletérdelt az ágyékomba. Erre már csak összecsuklottam magam alatt és nyöszörögve a férfiasságomra tettem a kezeim.
- Se...gít...ség... - hörögtem erőtlenül.