Egyes előadó

Mèg mosolyogtam, mikor magához vont. Aztân tekintetem elfelhõsödött. Megvetèssel telvd tekintettem a fèrfira.
- Mit... kèpzelsz magadról? - sziszegtem. - A császáromat... az Uramat nincs joga sèrtegetni egy... egy humanoid fèregnek! - Egy erõsebb rántással kiszabadìtottam magam ès hátralèptem. Tombolt bennem a düh, melyet nem tudtam fèkezni... Hüség vezèrelt... vagy csalódottság... Ösztönösen vâltottam alakot. Kitáryam szárnyaim, melyek vègèn megjelentek a metamorf karmok.
Anyanyelvemen kezdtem átkozni ès fenyegetni a fèrfit. Talán nem is rá... inkább magamra haragudtam, hogy elgyengültem... ès egy ilyen aljas fèrfi elött ráadásul.

Igazam lett: valóban túl messzire mentem. A nő lelkében túlontúl mélyen gyökereztek a hűség magvai.
Az átalakult forma elől hátráltam néhány lépést, és felemeltem mindkét karom. Egy hallgató a padon hagyott fél liter ásványvizet, de ezen felül csak a falakban, a csövekben éreztem folyadékot.
Az üveg felemelt kezembe röppent. Lecsavartam a kupakját. A víz lassan kiemelkedett belőle.
- Helena... Hagyd ezt abba. Nincs semmi értelme. Nem vagyunk ellenségek, amíg te...
Mit mondhattam volna Amíg nem gyilkol? Amíg nem viselkedik úgy mint egy Gyűjtő? Nem fejeztem be a mondatot.

Figyeltem minden mozdulatàt... Nem ilyesztett meg, ahogy èn... de. Èn meg akartam ijeszteni. Hátráltam.
- Nem akarlak bántani, ès pont ez a baj! Tudod ki vagyok, tudod, hogy nem jószándèkkal vagyok itt... A lètezèsed... az, hogy elgyengültem... szègyent hoz râm, ès errõl az Uram is tudni fog. Szègyent hoztam magamra, ès mèltatlanná váltam, hogy teljesítsem minden vágyát. - Amit tulajdonkèppen nem is akartam... de, MINDEN parancsát vèghez kell vinnem.
- Begyöpösödött vagy... - visszafolytottam egy mosolyt... Örültem, hogy ki tudtam mondani, de... mennyire emberi ez már!.. Õ ebben hitt... Èn meg màr kínomban fogok felnevetni.

- Te pedig túl fiatal ahhoz, hogy bármit is megérts. - feleltem - És... Várjunk csak!
Visszapörgettem mindent, amit mondott.
- Nem is kell bántanod - mondtam hidegen aztán, és a víz tócsába zuhant a lábam elé - Ha ez hoz szégyent rád, akkor merőben más elképzelésünk van a szégyen szó jelentéséről.
Elfordultam, és kezeimet a nadrágom zsebébe dugtam. A legnagyobb ostobaság hátat fordítani egy dühös Gyűjtőnek, de ez sem érdekelt.
- Menj, Helena. Menj, és teljesítsd a császárod minden kívánságát. Talán akkor már nem fogsz engem kívánni, és végre tisztán láthatod a dolgokat. Menj!

- Ó... a nagyöreg Edward Holmes... Te mindent jobban tudsz igaz? Hányat öltèl meg a fajom tagjai közül? Az okok, most nem fontosak... De az igen, hogy vajon tudtad-e kik ök, mik ök? Mit èreznek, mi hajtja öket? .
Mondtam volna mèg, de a következõ mondata megdöbbentett.
- Hogy kìvánni... Tèged? - kacagtam. Na várjunk... mi van, ha õ látja jól a helyzetet? Kívánnám a fèrfit? Ès mi volt ez a hangszìn?
- Csak nem fèltèkeny vagy? - mosolyogtam, majd emberi alakot öltöttem. - Azt hiszem... mègiscsak sxüksègem lesz a kabátodra, fõleg, ha el kell mennem.

Sarkon fordultam, és dühösen a kabát felé intettem.
- Párharcban negyvenkettőt öltem meg a tieid közül, űrcsatában további húszat, és New York ostromakor legalább harmincat. Mindegyik arcára emlékszem, amelyikét láttam. Bombát raktam egy ágyúnaszádotokra, és az utolsó pillanatban katapultáltam egy másik rombolótok közvetlen közelében,a gépem pedig a hajótok parancsnoki hídjába csapódott. Elégedett vagy?! Igen?! És mindezt együtt sem bánnám annyira, mintha téged kéne megölnöm, és tudod, miért? Pontosan azért, mert féltékeny vagyok! Úgyhogy most menj innen, kérlek. Most. Menj.
Újra hátat fordítottam, és elindultam, hogy minél távolabb legyek a nőtől.

- Elfordulsz? Az elöbb mèg te kèrted hadd làthass meztelenül. - kuncogtam. Csak nem zavarba jött?..
Felhúztam a kabátot, majd magam körè szorìtottam. Kõrbeölelt fèrfi illata... ès mire leveszem, már a saját böröm is ezt az illatit fogja àrasztani... Lehunyt szemmel szippantottam nagyot. Olyan megnyu... Franc! Valami szorítani kezdett a mellkasomban a fèrfi szavai hallatán.
- Háború volt... - nem tudtam, hogy ezzel most vèdeni akarom-e a fèrfit, vagy elítèlni.
Dühös voltam persze... de nem a fajom miatt. Elèrzèkenyültem... megijedtem magamtól... akartam, hogy...
- Te... fèltèkeny vagy? - csodálkoztam, majd mosoly csúszott az arcomra ès lèptem kettõt a fèrfi felè. - Te... fèltèkeny vagy Edward Holmes? - kèrdeztem meg ismèt. Egyrèszt nem èrtettem mièrt az, másrèszt... ismertem a szó jelentèsèt ès emberi vonatkozását... de megèrtenem mèg nem sikerült.

Megálltam, és jobb belátásom ellenére megint Helenához fordultam. Megkönnyebbülten láttam, hogy eltakarta magát. Nem tudtam, mit tennék, ha még mindig meztelen volna.
- Háború volt. És ha megint az lesz, megint a néped kérlelhetetlen ellensége leszek.
Nem értettem, miért csodálkozik. Rövid ismeretségünk során máris sok mindent eltitkoltam előle, de azt, hogy kívánom őt, és meg akarom ismerni, nem.
- Igen, az vagyok. Tudod, én képes vagyok emberi érzelmekre... - szúrtam oda dühösen.

Mèg pár lèpèst tettem felè.
- Fèltèkeny vagy... ûgy, hogy igazi indokot nem tudnál mondani. Meztelenül akartàl látni, megcsókolsz... Majd sèrtegetsz. - meglepõen nyugodt volt a hangom, bár a sèrtèse dühìtett ès talán rosszul is esett. Nem lehetnènek emberi èrzelmeim... mègis voltak. Ès èn nem tudtam melyik zavar is jobban..
- Menj csak - mutattam az ajtó felè. - Úgyis megkeresel ismèt. - szèles mosolyra húzódott a szàm. - Nálam van a kabátod. - Húztam be a nyakam ès szívtam be làtványosan a kabát illatát.

Elnevettem magam, de ebben a hangban több volt a keserűség, mint a vidámság.
- Csak olyasvalaki akarhat logikus indokot a féltékenységre, aki képtelen felfogni az érzelmeket, Helena.
Odaléptem hozzá, a derekára kulcsoltam a karjaimat, és igazán, mélyen megcsókoltam. Aztán megfordultam és az ajtó felé indultam.
- Gondolkodj. Talán rájössz, miért vagyok féltékeny. És igen... Meg foglak keresni. Nem csak a kabátom miatt.
Azzal anélkül, hogy hátrapillantottam volna, elhagytam az előadót.

//Köszönöm a játékot!//

Megint a sèrtegetès... ès csók. De ezúttal nem csak türtem. Vossza is csókoltam. Szenvedèlyesen, a hajába markolva... makd hagytam elmenni.
Nem tudtam kiigazidni a fèrfin. Megvetettem, kívántam, meg akartam ölni, ès meztelenül akartam feküdni mellette.

Mèg álltam ott egy darabig. Körbe jártam az elöadóban, belenèztem a fiokokba. Majd valami koppant... A kabát zsebèbe nyúltam.
- Na... èrted biztos visszajön - mosolyogtam a csavarhúzóra, majd zsebre raktam ès mezitláb indultam a hóesèsbe...

(Èn is köszönöm )