Egyes előadó

Nagy terem lépcsőzetes padsorokkal, katedrával és multimédiás szemléltető-eszközökkel. Minden, amire egy előadáshoz szükség van.

Merő csoda volt, hogy egyáltalán az előadásra beértem, miután a reggel nagyobbik fele azzal telt, hogy az egyik Marsról elhozott gyereket kergettem, akinél beindult az átalakulás. El se lehet képzelni milyen gyors egy kölyök leopárd, amíg nem neked kell megfognod. De ide értem és még végig is hallgattam a morák konzuljának előadását. Abban már nem voltam biztos miről szólt, római hadviselés, vagy római diplomácia, de azt hiszem ez a kettő amúgy is ugyanaz. Összepakoltam a jegyzeteimet és úgy döntöttem a büfében várom ki a délutáni órám kezdését.

Már épp kezdeni akartam, mikor nyílt az ajtó, és az utolsó, majdnem késve érkezett diák is megérkezett. Mosolyogva biccentettem felé, elforsdultam, majd hitetlenkedve, a szemem sarkából mégis visszapillantottam rá. Nocsak! Ez csak nem...
A névsorba pillantottam. O'Connor, Octopus... Megeszem a kalapom, ha ez igazi név... És igen... Itt van. O'Dell. Shalimar O'Dell. Hát akkor nem tévedtem. Valóban ő az.
Megtartottam előadást. Sziporkázó voltam, mint mindig, ha szabad ilyet mondanom. Tudom, a szerénytelenség nem erény... De végre elindultak kifelé a nebulók. Én fogtam az aktatáskámat (hiába, nem szerettem a kis, egyirányú teleport-konzolokat, amik egyből hazaviszik a dolgaimat) és a Ladyhez léptem... Volna, ha nem az elsők közt hagyta volna el a termet. Na de sebaj... A Kávézónak csúfolt büfében találtam rá.
- Jó napot, kisasszony - köszöntöttem - Leülhetek esetleg?

//Kávézó//

Bosszúval tartoztam a fèrfinak, de egy közèpiskolába csaknem sètálhattam be. Így maradt az elõadása az egyetemen. Nyitott elõadás volt, csak besètáltam ès leültem hátra.
Hosszú, fekete kabátomat az ölembe fektettem. A hideg ellenère kihìvóan öltöztem fel. De ez nem a fèrfinak szólt!
Hallgattam, ahogy beszèl... a hangja ès az, ahogy beszèlt, vonzotta a figyelmet... Összerezzentem. Èrdekes humanoid... csak èrdekes, nem èrdemleges.
Az elõadás antropológiai jellegü volt. Kultúrák ès vallás.
A fèrfi pedig elkövette azt a hibát, hogy engedett kèrdezni...
- Azok, akik isteneknek kiálltották ki magukat, az idõ múlásával vajon nem váltak a nèp áldozatává, ahogy azok felvilâgosultak? - kèrdeztem fennhangon ès szèlesen mosolyogva.

Az előadás egészen jól sikerült. Mivel néhány éve írtam egy szakkönyvet, amit valamiért a szakma is elismert (nem nehéz, ha az ember tapasztalatból beszél), néha elhívtak ide-oda, hogy tartsak előadást. Nem rossz dolog vendégelőadónak lenni. Az embert professzornak szólítják, és akik itt ülnek, azokat jó eséllyel már tényleg érdekli, amit mondok.
Első magasba lendülő kéz tulajdonosát felszólítottam, mintha csak a gimnáziumban lennénk. Nem láttam az arcát az előtte ülő fejétől, de a haját igen, és abból megállapítottam, hogy nő. Aztán amikor meghallottam a hangját, már azt is tudtam, hogy kicsoda. Hiszen soha semmit nem felejtek el, így egy hangot sem...
Tudtam, hogy ni akar, de azért elgondolkodtam a kérdésén.
- Nem feltétlenül - feleltem végül - Ezek az emberek nem sokban különböztek a királyoktól... Vagy éppen a császároktól. Ha jól uralkodtak, akkor a nép elégedett volt, ha pedig nem, akkor fellázadt. Az, hogy milyen titulust viselt az adott uralkodó, nem számít különösebben. A nép szempontjából szinte mindegy, hogy az uralkodó a saját magának kitalált engesztelő áldozat miatt irtja őket, vagy csak azért, mert egy zsarnok. Ugyanígy mindegy volt, hogy a gabona a király jó rendeletei vagy az isten hatalma miatt nőtt-e meg, amíg megnőtt.

Mosolyogva hallgattam a fèrfit. Szenvedèly, dac ès kihívás csengett a hangjában. Bárcsak gyüjtõ volna... Nem! Miket gondolok már!
- Isten, vagy uralkodó... nem mindig ugyanazt takarja. Ahogy a tiszteletbõl, esetleg szeretetböl eredõ hüsèg ès a fèlelem se... De legyen bármelyik az erõ nem elèg. Tettek bizonyítják az igazi hatalmat. Ès hogy ki szolgál egy vezetõt. - Elkalandoztam... Gyorsan megköszörültem a torkom. - Kevès vallás isteni maradt fenn. De azok mind csak szellemiek. A földön járó istenek halottak.

A válasza kifinomult volt, mégis érezhető volt benne a neveltetése, az, hogy mennyire lenézi az embereket. Szomorú...
- Senki, aki uralkodni akar, nem érdemli meg, hogy uralkodó lehessen. Akiben a hatalom szeretete felüti a fejét, az valamilyen szándékkal akar uralkodni. És ez a szándék a legritkább esetben az, hogy a népe életét jobbá tegye. Vegyük például a Gyűjtőket... Ők kihaltak, így már nem sértünk meg senkit egy kis gondolatjátékkal. A Gyűjtők császára a zsákmány, a győzelem, a gyengébb fajok leigázásának ígéretével vezette az űr mélyére a népét. Jó volt ez nekik? Nos, talán eleinte igen. De végül meghaltak, mind egy szálig, és miért? Mert a császár azt akarta, hogy a neve örökre fennmaradhasson. Vagy, hogy ő maga soha ne haljon meg. Ugyanez igaz minden nagy hódítóra: ostoba módon kiharcolják maguknak a hatalmat, hogy aztán pusztulásba vezessék a népüket. Mert minden hódító zsarnok, és egyszer minden zsarnokot levernek.
Mély levegőt vettem. több diák tátott szájjal nézett rám, mások a nyakukat tekergetve keresték a kérdezőt.
- Az istenek soha nem jártak a földön, kisasszony. Az isten egy eszme, amiben hinni lehet és ami vigaszt nyújt.
Legalábbis az egyszerű embereknek az, gondoltam. Hogy mi különböztetett meg engem és a többi leviatánt az istenektől? Mi nem akartunk azzá válni. Legalábbis egy részünk nem.

Õszinte döbbenet jelent meg az arcomon, majd ez mosollyá alakult. Az, hogy felhozta a gyüjtõket... Aljas ès ötletes. Csupa kellemes meglepetès ez az Edward Holmes...
- Zsarnok... Ez azèrt èrdekes, mert gyakran ezek a zsarnokok tesxik jobbá mások èletèt. De ugye a mai ember már csak a számára elõgyártott ítèletet ès elveket vallhatja. Vagy Ön Holmes professzor tán megkèrdezte akár a gyüjtõket szándèkaikról? Az angol telepesek kiìrtották az indiánokat, a spanyolok a majákat... Hódìtók... de az öslakosok már nem nyilatkozhatnak. - mi ez? Sèrtettsèg?
- Az isten hit kèrdèse. Addig èl, mìg hisznek benne. Aki magáról állìtja, hogy isten csak magabiztos ès bolond.

- Pontosan - bólintottam - Ahogy azt eddig is próbáltam megmagyarázni Önnek, kisasszony. Halandó istenek nem léteznek, csak rossz emberek, akik istent játszanak, és úgy hiszik, joguk van eldönteni, háborúba szálljon-e egy nép.
Mosolyogva ráztam meg a fejem.
- Vannak, akik megkérdezhették a Gyűjtőket a szándékaikról, kisasszony, de én nem tartozom közéjük. Nem éltem négyszáz évvel ezelőtt. Mindazonáltal abból kiindulva, hogy a Gyűjtők ide jöttek, mindenfajta diplomáciai kapcsolat kísérlete nélkül az űrből elkezdték bombázni a marsi Kupolavárost, aztán megszállták és több százezer embert gyilkoltak meg, méghozzá igencsak brutális módon, én arra következtetek, hogy nem egy kozmikus teadélutánra érkeztek.
Páran felkuncogtak, én pedig folytattam.
- A Gyűjtőkkel nem lehetett tárgyalni. Ahogy a telepesekkel sem, és a konkvisztádorokkal sem.
Legalábbis én hiába próbáltam, gondoltam.
- Ha volt nép, ami megérdemelte, ami vele történt, akkor azok a Gyűjtők, kisasszony. Remélem, megérti ezt.

Oldalra döntöttem a fejem.
- Elitèltèk-e a nèmeteket vezèrük tetteièrt? Vessünk meg minden nèpet, aminek tagjai hadba szálltak? Kevesen maradnak, akiket nem vetnènk meg. Hit... hüsèg... a neveltetès tisztelete. Ezek èrtèkek. Mègis elitèlendõvè válnak, ha egy harcost határoznak meg. - Halkan beszéltem, de tisztán lehetett èrteni minden szavamat.
- Maga nem èlt nègyszáz ève, a gyüjtõk pedig kihaltak. Ezèrt felelõs itt bárki? - kèrdeztem hangosan, miközben körbe nèztem. - Ès vègzõdött már teadèlután is rosszul... - kacsintottam Edward felè. - De ne untassunkbitt mindenkit az ideológiánkkal... Vacsora? - nèztem az órâmra.

- Elítélték - bólintottam - Sok évtizedes háborús kártérítés fizetésére kötelezték őket. Persze ki is irthatták volna őket... De akkor a győztesek sem lettek volna semmivel sem jobbak a vesztes náciknál.
Mint ahogy nem is voltak, gondoltam. A oroszok megszállták a felszabadított országokat, a britek elpusztították Drezda több százezres civil lakosságát egy bombázásban, az amerikaiak pedig atombombát dobták Japánra. A háború mindenkit bűnössé tesz, és az apák bűneit a fiaik fizetik meg.
- Van különbség harcos és egyszerű gyilkos között, kisasszony - feleltem.
Vacsora? Nos... Talán nem fog megmérgezni. Talán...
- Az előadásnak vége, mindenkinek köszönöm a részvételt. A jövő hónapban a második világháború erkölcsi vonatkozásait fogom boncolgatni, ha valakit érdekel...
A hallgatók zajosan kivonultak, én pedig a katedrán maradtam, kíváncsian, hogy Helena vajon idejön-e, vagy pedig inkább kioson a többiekkel.

- "Persze ki is irthatták volna őket... De akkor a győztesek sem lettek volna semmivel sem jobbak a vesztes náciknál." - ismèteltem meg a fèrfi szavait. - A gyüjtõket kiirtották... - mondtam mèg, de vàlaszt már nem vártam.
Nem siettem a fèrfihoz... mièrt js tettem volna. A helyemen maradva vártam, míg csak ketten maradunk a tetemben, majd mikor az utolsó hallgató is távozott, felálltsm ès a fèrfi felè indultam.
- A második világháború erkölcsi vonatkozásai... èrdekes tèma. - Álltam meg elötte. - Gondoltam, most èn zaklatlak munka közben.

A nő válasza éppen még helytálló is lehetett volna, de a helyzet egészen más volt a két esetben. A Gyűjtők nem álltak volna le addig, amíg el nem pusztítjuk őket...
- Igen... Érdekes előadás lesz. Azon gondolkodom, talán zártkörűvé kéne tennem... Az erkölcs nem való mindenkinek.
Mélyen belül örültem, hogy láthatom őt. Emlékeztetnem kellett magam, hogy ami olyan nagy hatással van rám, az nem más, mint egy egyszerű álca. Láttam már Gyűjtőket a valódi alakjukban. Amit Helena magából mutat, legyen az bármilyen vonzó is, nem igazi.
- Nem emlékszem, hogy én megvagdostam volna az asztalon a hullát, Helena. Tehát én nem zavartalak téged a munkádban. Árulj el valamit: mégis miért akarnál te velem vacsorázni? Van nálad talán valamilyen méreg? Vagy a tegnapi hullában találtál egy érdekes pestistörzset, amit rajtam keresztül szeretnél elterjeszteni?

Felszisszentem ès az arcomhoz kaptam.
- Ez most fájt... Vannak erkölcsi normáim... csak mások, mint neked. - Egy kicsit rosszul esett a ridegsège... de persze... Nem. Ilyen èrzelmek nincsenek bennem!
- Nem azèrt jöttem, hogy harcoljunk. Legyen az verbális vagy fizikai. Csak egy vacsora... - nèztem a szemèbe. - Mèreg? Vìrus? - kacagtam vidáman. - Biztos megbolondítaná a húsgombócot, de... nincs nálam semmi ilyesmi. De megmotozhatsz, ha nem hiszel nekem. - szèlesedett ki a mosolyom, ahogy szèttáryam karjaimat ès mèg kõzelebb lèptem, ezzel twljesen láthatóvá tève ruházatomat, ami egy diszkrèten dekoltált, fekete kisestèlyi volt, ami a combom közepèig èrt.

Azt tudtam, hogy semmi víz alapú dolog nincs nála. Ám mivel a legutóbb felfedtem neki a képességeim egy részét, nem is valószínű, hogy ilyesmivel próbálna rám támadni.
- Én pedig megmondtam, hogy csak harcolni vagyok hajlandó veled és a fajtáddal, ha már muszáj érintkeznünk - vetettem oda hidegen.
Szerettem volna, ha a nő ember. Szerettem volna, ha nem kell gyűlölnöm... És szerettem volna hozzáérni, ahogy közelebb lépett. A kezem el is indult felé, de végül csak a vállát fogtam meg, hogy megfordítsam, és finoman az ajtó felé taszítsam.
- Jobb, ha most mész. Legalábbis akkor, ha nem mondod el, mit akarsz.

Hogy èrezhetek így? Mièrt... mièrt olyan, mintha mellkason vágtak volna? A visszautasítás...
Hagytam, hogy megfordìtson ès az ajtó felè lökjön. De mègis visszafordítottam.
- De én nem akarok harcolni... - csúszott ki a számon. - Most. - javítottam. Vagy csak tompítottam?
- Azèrt jöttem, mert unatkoztam ès vacsorázni támadt kedvem. De... - vontam meg a vállam. - egyedül is megy. - a hangomban kiütközöttva csalódottság. Elèggè megszègyenültem már, hogy távozzak.
- Nagyon jó elõadó vagy... - szegeztem tekintetem a padlóra, majd èszrevève gyengesègem, döjfõsrn nèztem a fèrfi a szemèbe.
- Viszlát Edward Holmes. - robogtam az ajtó felè.

Meglepve néztem a nőre. Vajon most is csak színészkedik? Vagy talán őszinte? Nem, az nem lehet. Egy Gyűjtő nem lehet őszinte. Egy Gyűjtő nem lehet olyan, amilyennek őt látom. Egy Gyűjtőnek nem... Nem lehetnek... Nem lehetnek emberi érzelmei. De ki és mikor mondta ezt? Hiszen Jimmy O'Connor is emberi, még ha soha nem is volt az...
Gyengének és sebezhetőnek tűnt. De... Még ha ez álca volt is csak, akkor is el akart érni valamit vele. Ha pedig valamit akar, akkor ki kell nyomoznom, hogy mi az, aztán pedig meg kell akadályoznom, nem igaz?
Miközben utána lendültem, és elkaptam a karját, átfutott az agyamon, hogy vajon ez indok-e, vagy csak ürügy, és magamat győzködöm?
- Várj! Elmegyek veled vacsorázni. És... Köszönöm.

Valami... mintha a szívem lódult volna meg, ahogy a fèrfi megragadta a karom. Megálltam,dde nem fordultam felè.
- Nem Edward Holmes... Nem vacsorázunk együtt. Világosan beszèltèl... megèrtettem, hogy taszít a társaságom. Ès mivel nem fogok ölni a közeljövõben, nem is kell találkoznunk. - Nem rántottam ki a karom a szorításábôl. Nem is mozdultam. Vártam, hogy elengedjen... Bárki legyek is, mert nem önmagam,aaz biztos. Sebezhetõnek èreztem magam, csalódott voltam.
- A császáromat szolgálom.Ez az èletcèlom... Az õ igènyeit kielègíteni,pparancsait teljesíteni. Nincsenek èrzèseim, elveim az uralkodômeelvei. Megvetem a humanoid lètet ès dicsõítem fajom dicsõsègèt.- szavaltam. Eröt akartam merìteni a szabakból ès elüldözni a fèrfit...

A karjánál fogva magamhoz húztam, és közvetlen közelről a szemébe néztem. Még elmosolyodom is sikerült.
- Remek. Nagyon szép propagandabeszéd volt. És most szeretném hallani azt is, hogy valójában hogy érzel. Tényleg hűséges vagy a Császárodhoz, aki arra kér, hogy a kedvéért életeket olts ki? Vagy jobban szeretnél egy egyszerű nő lenni, akinek nem kell állandóan színlelnie? Akinek ezt -csókoltam meg gyorsan, de nem felszínesen - Nem kell szégyellnie?
Elengedtem a karját és hátráltam egy lépést. Zsebre tettem a kezeimet, és a csavarhúzó segítségével kikapcsoltam a bal felső sarokban lévő biztonsági kamerát. Ha Helena rám támad, és átváltozik, jobb, ha arról nem készül felvétel. Kivételesen mindkét faj érdeke ez.
- Nos? Őszinte leszel és vacsorázunk, vagy hazudsz nekem, és elválnak útjaink?
Persze semmi garancia nem volt arra, hogy valóban hazudott az imént, vagy akár csak egy kis kétely is bujkál benne... De néha muszáj kockáztatni.

Mint egy kõszobor álltam a csókot ès nèztem vègig mit csinál. Mièrt vajon? Mièrt kapcsolta le a felvevõt? Mit akarhat? - Edward... Holmes. - eröltettem mosolyt az arcomra. - Hüsèges vagyok hozzá... igen. Erre teremtettek... erre neveltek. - fáradtan ültem az asztal szèlère. - De ez... Emberkènt viselkedtem ès... èreztem. De nem vagyok az... ès ezèrt megvetendõ a viselkedèsem. Túl különbözõek vagyunk mi ketten... - A szemèbe nèztem, majd átváltoztam. A dicsö Helarey... meggörnyedt vállakkal.
- Edz vagyhok èn Edward Holmes... - az emberi szavak nehezen jöttek ajkaimra... - Így is velem akarsz vacsorázni? - villantak ki fogaim mosoly közben.

Nem értettem őt. Miért kéne szégyellni az emberi viselkedést? Nyilván más megvilágításba került az ő szemében, de semmi olyat nem tett, amiért bűntudatot kéne éreznie. Vagy mégis? Most először kívántam, hogy bár jobban ismerném a Gyűjtők lelki világát. Eleddig az sem jutott eszembe, hogy van nekik...
Az átváltozása meglepett, de már örültem, hogy kikapcsoltam a biztonsági kamerát.
Végignéztem a testén. Emberi szemnek nem volt épp kellemes... De az arcában mintha a már ismert vonásokat fedeztem volna fel. A hanghordozása is ismerős volt, még ha kicsit torz is, a mosolya pedig alig változott. Ha arra számított, hogy undort fog látni az arcomon, csalódnia kellett.
- Több száz éve nem láttam ilyet - mondtam, és közelebb léptem hozzá - De nem tartom taszítónak. Emberként élsz, Helena. Ez az alak csak annyi, akárha metamorf lennél. Nekem is van egy másik alakom. Semmin nem változtat. Attól én még én maradok. És bár a vacsora ötletét valójában te vetetted fel, továbbra sincs ellenemre. Bár... Talán okosabb volna a ...hm... hagyományosabb alakodban menned. Ez esetleg pánikot okozhat...
Még egy lépést tettem, aztán, magam sem értve, miért, a kézfejem külső oldalával végigsimítottam az arcán.

Fáradtan pillantottam rá.
- Nem, Edward Holmes, nem emberkènt èlek... Èn gyüjtö vagyok. EZ az igazi alakom. - Vajon tènyleg ez az? Tizenkèt èvet töltöttem humanoidok közt. Úgy èltem, mint õk, sõt... együtt éltem velük. Ès jól èreztem magamat közben... - Muszâly, hogy embernek látszódjak ès a viselkedèsem is olyan kell legyen, de... nem vagyok az. - Ahogy hozzámèrt, lehunytam a szemem, ès arcomat a kezèhez prèseltem. 'GYENGE' ordított egy hang a fejemben. Harag lett úrrá rajtam ès megkerülve a fèrfit arrèbb mentem. Igaza volt... valamelyest humanoiddá váltam...
- Ha átváltozom... nos... a ruhám nem rugalmas anyagból kèszült. A vacsora ezzel meg is hiusult, úgyhogy nem tartalak tovább fel.

Láttam rajta, hogy jól esik neki az érintésem. Ez nem színészkedés volt, biztos voltam benne... Vagy csak azt akartam, hogy ne az legyen? Vajon kincsre bukkantam, vagy csak egy szánalmas, ostoba, romantikus idióta vagyok, aki nem lát tovább annál, ameddig egy kevésbé nemesb szerve is lát?
Erre nem is gondoltam. Elmosolyodtam.
- Változz vissza, Helena. Látni akarlak. De... Csak ha te is azt akarod, hogy lássalak.
Levettem a kabátom és felé nyújtottam, bár láttam, hogy neki is van egy hasonló.
- Ha pedig nem... Tessék. Azt hiszem, neked amúgy is jobban állna. De vigyázz rá, kérlek... Régi darab. Vacsorázni pedig ráérünk az után is, hogy új ruhát szerzel magadnak.

Nem kerülte el a figyelmem, hogy mèg mindig Helenának szólìt... talán csakhogy, nehogy vèletlen leleplezzen... De, talán csak nem volt hajlandó elfogadni mi vagyok.
Szavaira pajzánul mosolyogtam, de a kabátját nem kèrtem el. Elfordultam, majd saját kabátom takarásában visszaalakultam, majd magam körè szorìtottam a ruhadarabot. Pedig nagy volt a kìsèrtès, hogy ne vegyem fel
- Talán majd máskor. - fordultam a fèrfi felè mosolyogva. - Veszèlyes vagy Edward Holmes... A leviatán, aki folyadèkot irányìt... Kreatìvnak kell lennem makd, ha az utamba állsz...

Enyhe csalódottságot éreztem, amiért mégsem mutatta meg magát, de aztán rájöttem, hogy igazából ezt én magam sem gondolhattam komolyan. Mégis, miért tette volna?
- Hogy veszélyes? Talán. De csak arra, aki nem úgy él, ahogy szerintem kellene.
Ez meglehetősen rosszul hangzott, de nem számított. Közelebb léptem hozzá, és a kabátja hajtókáját fogva magamhoz húztam.
- Miért hiszed, hogy muszáj ellenségeknek lennünk? Nem kell feltétlenül egymással szemben állnunk. Nem kell, hogy egy szadista, hatalommániás félőrült parancsait kövesd ahelyett, hogy szabadon élnél...
Sejtettem, hogy túl messzire megyek, legalábbis akkor biztosan, ha valóban hűséges a császárához. Azonban ezt a kérdést ideje volt tisztázni egyszer s mindenkorra.