Név: Phillipe Marie du Saint-Étienne
Születési idő: 1131 szeptembere (1871 éves)
Faj: mora
Rang: Nincs semmilyen rangja.
Képességek: Képes regenerálódni, ereje és gyorsasága jócskán meghaladja egy emberét, nem öregszik, a vére mind elfogyasztva, mind a bőr alá jutatva mérgező, és rendelkezik az árnyékba olvadás misztikus képességével is.
Család: Van egy fia, aki a mora királynő preatori tisztjét tölti be. Ő Antoine, 1599 éves.
Foglalkozás: Nincs hivatalos foglalkozása. Műkincsekkel kereskedik, emberekkel is olykor, igazi életművész, de persze a szó negatív értelmében.
Ingóságok: Van egy tűvetője. A fegyverben harminc tű lapul. Ebből tizenöt egy egyszerű, de nagyon erős kábító hatású szerrel van kezelve, mely még egy jó regenerálódó képességekkel megáldott személyt is legalább egy, másfél órára kiüt. A másik tizenöt tű hegyén a saját vére van: ez a nála idősebb morákat kivéve szinte mindenkire halálos. Van továbbá egy titkos bankszámlán félmillió dollárja, amit egy igazán nagy vállalkozás beindításához tartogat. Tulajdonosa egy némileg átalakított Árnyék típusú űrhajónak is, melyet otthonaként használ, ha éppen nem vesz ki magának szállodai szobát.
Egészségi állapot: Tökéletesen egészséges, bár van némi megalomán hajlama.
Kinézet: Nem túlzottan magas, inkább inas, mint izmos férfi. Bőre nem sápadt, inkább kissé sötétebb, ám ez nyilvánvalóan nem a napnak köszönhető. Bajuszt és szakállaz hord, valamint rajongója a kiegészítőknek: nyakláncok, karkötők szinte mindig láthatóak rajta. Ennek ellenére elegáns ruhákban jár, bár nem öltönyben. a haja barna, és félhosszúra növesztve hordja.
Személyiség: Katonaviselt ember, ennélfogva valaha precíz és szigorú jellem volt, olyasmi, mint amilyen most a fia. De az évek, a fájdalmak és események másfelé terelték a jellemét, egész addig, míg végül fegyelmezetlen, kapkodó hedonista nem lett belőle. Folyton tervezget, de türelmetlen, és emiatt sok terv megvalósítását félbe hagyja. Hatalomra vágyik, de egyelőre nem szerezte meg, mert mindig fontosabb volt neki az aktuális nő elcsábítása, felhasználása valamire és eldobása, ha úgy hozta a szükség. Spontán jellem, aki hallgat az ösztöneire. Tud kegyetlen lenni, és olykor szórakoztatja az ok nélküli kegyetlenség, de nem elégíti ki, ha csak erről van szó. Ahhoz, hogy lázas szellemét csillapítsa, kevés neki a szenvedés látványa, legalábbis egy ember szenvedésének látványa mindenképp. Fő célja az elmúlt időkben elég hatalom összegyűjtése, hogy megdönthesse a királynőt, akinek a parancsára végeztek az egyetlen élőlénnyel, akit magán kívül valaha is szeretett: a feleségével.
Szexualitás: Korábban, puszta kíváncsiságból kipróbálta a nemi együttlétet a saját nemével is, de végül heteroszexuális maradt.
Előtörténet:
A legsötétebb sötét középkorban születtem. A gyerekkorom bujkálással telt: a boszorkányvadászok megégettek mindenkit, aki akár csak egy kicsit is gyanús volt nekik. Akkoriban nem voltak vámpírvadászok: azt sem tudtuk, mi az a vámpír. azt csak sokkal később ragasztották ránk, amikor divat lett belőle. Emlékszem, sok fiatal beöltözött, fekete ruhákban jártak, nevetségesen fehér arccal... De ez már jóval később volt, amikor már igazi matuzsálem voltam. Azok a szabados erkölcsök... A semmi kis nyári ruhák... Drága, drága huszonegyedik század... De akkoriban nem történt semmi érdemleges. jól szórakoztam, de ennyi. Akkoriban már élt a fiam is, és én már nem voltam katona.
Ez is egy érdekes történet. Alacsony sorból származó senkiket nem vesznek be a Királyi Testőrségbe, úgyhogy már most elmondom, az a Dumas-regény nagy hülyeség. Én sem voltam sosem testőr. De voltam zsoldos, aztán amikor végre rangot kaptam, még tiszt is. Bizony, az idős során voltam márki és vikomt, meg ilyesmik. Nem számít. Azokban az időkbe az emberi rangokat úgyis csak egy emberi életig hordhatta az ember, aztán kezdhetett mindent elölről. Már persze, hacsak nem volt egy kis esze, de azért nekem mindig akadt. Így v olt, hogy három nemzedékig is ugyanazt a címet viseltem, mindig eltűnve, felbérelve pár rám hasonlító fiút, és végül kiadva magam a saját fiamnak. Működött, hála az emberek pocsék emlékezőtehetségének. mindig olyasmiket hallottam, hogy "Nahát, a szeme az apjáé, de az orrát az anyjától örökölte...". Barmok. Már akkor tisztában voltam vele, hogy a megtévesztés, átejtés igen nagy örömforrás egy magamfajtának, és amikor végleg felhagytam a katonáskodással (ez a huszadik század legelején volt, ahhoz az értelmetlen mészárláshoz, amit később világháborúnak neveztek, nem fűlt a fogam), színésznek álltam. Na persze nem annak a színpadon játszó fajtának, és főleg nem olyannak, aki az akkor még új keletű mozgóképeken szerepelt... Nem. Én a való életben játszottam szerepeket. Voltam lángoló szerelmes, elérhetetlen, hideg nemesúr, utcai mutatványos, egyszer még cirkuszi erőművész is... És mindezt szórakozásból.
De a puszta szórakozást, a csodás női testeket, a halmozódó vagyont is elunja egyszer az ember. Egy halandó élet alatt talán nem... De pár száz év elég hozzá.
Terveket kezdtem szövögetni. Először arra gondoltam, a morák urává válok, és kivezetem őket a fénybe, az őket megillető helyre... De ez hamar befuccsolt. Kiderült, hogy csak nagyon kevés mora gondolja úgy, hogy uralkodnunk kellene az emberek felett. És királynak is kevesen akartak engem. Gyűjtöttem ugyan magam köré pár tucatot a fajunkból, de ez kevés volt. Aztán jött a háború... És ez új lehetőségekkel kecsegtetett. Megszülettek a telepaták és metamorfok, akik néha sokkal erősebbekké válhattak egy átlagos moránál, de fiatalok voltak, bizonytalanok és befolyásolhatóak. Velük sokkal jobb eredményeket értem el, de végül... A saját fiam árult el.
Amets királynő, az a felkapaszkodott senki, aki csakis Hector szerelmének köszönheti, hogy még életben van, próbára tettem a fiam hűségét, az egy szem fiamét, aki őt választotta helyettem. A részleteket hagyjuk... A lényeg, hogy annak a némbernek a parancsára a fiam keze által halt meg az egyetlen nő, akit valaha szerettem. Ametsre ezért halál vár, a fiamra pedig hosszú kínszenvedés... De az eltévelyedése talán nem végleges.
Megint a nulláról kellett indulnom. Vagyis... Talán mégsem. Bár a vagyonom jó része odalett, a feleségem meghalt, a fiam elárult, mégsem voltam magam. Ott volt nekem a legújabb kis kísérletem, az ígéretes kis látó, Morgana Valeur... Persze ő is megszökött előlem. És magasra emelkedett. Remek... Kitűnő. Természetesen soha nem tudott volna elmenekülni, ha én nem hagyom, ha nem érzem akkor, hogy közeleg a vég. De így... Így ő már elnöknő, igazi hatalmasság, és csak arra vár, hogy én újra kinyújtsam érte a kezem...
És a gépezet már beindult. Lassan őrlöm fel a királynő ellenállását, míg a saját népe nem kezd lázadni ellene... És akkor... Akkor megszabadítom a szenvedéseitől. A fájdalma és a dühe máris óriási, hiszen a parancsomra megcsonkították a fiát, azt a gyenge senkit... Még hogy az herceg? Nevetséges. De már nem fog sok vizet zavarni.
Közeleg az én időm...
Születési idő: 1131 szeptembere (1871 éves)
Faj: mora
Rang: Nincs semmilyen rangja.
Képességek: Képes regenerálódni, ereje és gyorsasága jócskán meghaladja egy emberét, nem öregszik, a vére mind elfogyasztva, mind a bőr alá jutatva mérgező, és rendelkezik az árnyékba olvadás misztikus képességével is.
Család: Van egy fia, aki a mora királynő preatori tisztjét tölti be. Ő Antoine, 1599 éves.
Foglalkozás: Nincs hivatalos foglalkozása. Műkincsekkel kereskedik, emberekkel is olykor, igazi életművész, de persze a szó negatív értelmében.
Ingóságok: Van egy tűvetője. A fegyverben harminc tű lapul. Ebből tizenöt egy egyszerű, de nagyon erős kábító hatású szerrel van kezelve, mely még egy jó regenerálódó képességekkel megáldott személyt is legalább egy, másfél órára kiüt. A másik tizenöt tű hegyén a saját vére van: ez a nála idősebb morákat kivéve szinte mindenkire halálos. Van továbbá egy titkos bankszámlán félmillió dollárja, amit egy igazán nagy vállalkozás beindításához tartogat. Tulajdonosa egy némileg átalakított Árnyék típusú űrhajónak is, melyet otthonaként használ, ha éppen nem vesz ki magának szállodai szobát.
Egészségi állapot: Tökéletesen egészséges, bár van némi megalomán hajlama.
Kinézet: Nem túlzottan magas, inkább inas, mint izmos férfi. Bőre nem sápadt, inkább kissé sötétebb, ám ez nyilvánvalóan nem a napnak köszönhető. Bajuszt és szakállaz hord, valamint rajongója a kiegészítőknek: nyakláncok, karkötők szinte mindig láthatóak rajta. Ennek ellenére elegáns ruhákban jár, bár nem öltönyben. a haja barna, és félhosszúra növesztve hordja.
Személyiség: Katonaviselt ember, ennélfogva valaha precíz és szigorú jellem volt, olyasmi, mint amilyen most a fia. De az évek, a fájdalmak és események másfelé terelték a jellemét, egész addig, míg végül fegyelmezetlen, kapkodó hedonista nem lett belőle. Folyton tervezget, de türelmetlen, és emiatt sok terv megvalósítását félbe hagyja. Hatalomra vágyik, de egyelőre nem szerezte meg, mert mindig fontosabb volt neki az aktuális nő elcsábítása, felhasználása valamire és eldobása, ha úgy hozta a szükség. Spontán jellem, aki hallgat az ösztöneire. Tud kegyetlen lenni, és olykor szórakoztatja az ok nélküli kegyetlenség, de nem elégíti ki, ha csak erről van szó. Ahhoz, hogy lázas szellemét csillapítsa, kevés neki a szenvedés látványa, legalábbis egy ember szenvedésének látványa mindenképp. Fő célja az elmúlt időkben elég hatalom összegyűjtése, hogy megdönthesse a királynőt, akinek a parancsára végeztek az egyetlen élőlénnyel, akit magán kívül valaha is szeretett: a feleségével.
Szexualitás: Korábban, puszta kíváncsiságból kipróbálta a nemi együttlétet a saját nemével is, de végül heteroszexuális maradt.
Előtörténet:
A legsötétebb sötét középkorban születtem. A gyerekkorom bujkálással telt: a boszorkányvadászok megégettek mindenkit, aki akár csak egy kicsit is gyanús volt nekik. Akkoriban nem voltak vámpírvadászok: azt sem tudtuk, mi az a vámpír. azt csak sokkal később ragasztották ránk, amikor divat lett belőle. Emlékszem, sok fiatal beöltözött, fekete ruhákban jártak, nevetségesen fehér arccal... De ez már jóval később volt, amikor már igazi matuzsálem voltam. Azok a szabados erkölcsök... A semmi kis nyári ruhák... Drága, drága huszonegyedik század... De akkoriban nem történt semmi érdemleges. jól szórakoztam, de ennyi. Akkoriban már élt a fiam is, és én már nem voltam katona.
Ez is egy érdekes történet. Alacsony sorból származó senkiket nem vesznek be a Királyi Testőrségbe, úgyhogy már most elmondom, az a Dumas-regény nagy hülyeség. Én sem voltam sosem testőr. De voltam zsoldos, aztán amikor végre rangot kaptam, még tiszt is. Bizony, az idős során voltam márki és vikomt, meg ilyesmik. Nem számít. Azokban az időkbe az emberi rangokat úgyis csak egy emberi életig hordhatta az ember, aztán kezdhetett mindent elölről. Már persze, hacsak nem volt egy kis esze, de azért nekem mindig akadt. Így v olt, hogy három nemzedékig is ugyanazt a címet viseltem, mindig eltűnve, felbérelve pár rám hasonlító fiút, és végül kiadva magam a saját fiamnak. Működött, hála az emberek pocsék emlékezőtehetségének. mindig olyasmiket hallottam, hogy "Nahát, a szeme az apjáé, de az orrát az anyjától örökölte...". Barmok. Már akkor tisztában voltam vele, hogy a megtévesztés, átejtés igen nagy örömforrás egy magamfajtának, és amikor végleg felhagytam a katonáskodással (ez a huszadik század legelején volt, ahhoz az értelmetlen mészárláshoz, amit később világháborúnak neveztek, nem fűlt a fogam), színésznek álltam. Na persze nem annak a színpadon játszó fajtának, és főleg nem olyannak, aki az akkor még új keletű mozgóképeken szerepelt... Nem. Én a való életben játszottam szerepeket. Voltam lángoló szerelmes, elérhetetlen, hideg nemesúr, utcai mutatványos, egyszer még cirkuszi erőművész is... És mindezt szórakozásból.
De a puszta szórakozást, a csodás női testeket, a halmozódó vagyont is elunja egyszer az ember. Egy halandó élet alatt talán nem... De pár száz év elég hozzá.
Terveket kezdtem szövögetni. Először arra gondoltam, a morák urává válok, és kivezetem őket a fénybe, az őket megillető helyre... De ez hamar befuccsolt. Kiderült, hogy csak nagyon kevés mora gondolja úgy, hogy uralkodnunk kellene az emberek felett. És királynak is kevesen akartak engem. Gyűjtöttem ugyan magam köré pár tucatot a fajunkból, de ez kevés volt. Aztán jött a háború... És ez új lehetőségekkel kecsegtetett. Megszülettek a telepaták és metamorfok, akik néha sokkal erősebbekké válhattak egy átlagos moránál, de fiatalok voltak, bizonytalanok és befolyásolhatóak. Velük sokkal jobb eredményeket értem el, de végül... A saját fiam árult el.
Amets királynő, az a felkapaszkodott senki, aki csakis Hector szerelmének köszönheti, hogy még életben van, próbára tettem a fiam hűségét, az egy szem fiamét, aki őt választotta helyettem. A részleteket hagyjuk... A lényeg, hogy annak a némbernek a parancsára a fiam keze által halt meg az egyetlen nő, akit valaha szerettem. Ametsre ezért halál vár, a fiamra pedig hosszú kínszenvedés... De az eltévelyedése talán nem végleges.
Megint a nulláról kellett indulnom. Vagyis... Talán mégsem. Bár a vagyonom jó része odalett, a feleségem meghalt, a fiam elárult, mégsem voltam magam. Ott volt nekem a legújabb kis kísérletem, az ígéretes kis látó, Morgana Valeur... Persze ő is megszökött előlem. És magasra emelkedett. Remek... Kitűnő. Természetesen soha nem tudott volna elmenekülni, ha én nem hagyom, ha nem érzem akkor, hogy közeleg a vég. De így... Így ő már elnöknő, igazi hatalmasság, és csak arra vár, hogy én újra kinyújtsam érte a kezem...
És a gépezet már beindult. Lassan őrlöm fel a királynő ellenállását, míg a saját népe nem kezd lázadni ellene... És akkor... Akkor megszabadítom a szenvedéseitől. A fájdalma és a dühe máris óriási, hiszen a parancsomra megcsonkították a fiát, azt a gyenge senkit... Még hogy az herceg? Nevetséges. De már nem fog sok vizet zavarni.
Közeleg az én időm...
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók