Antoine Jacques du Saint-Étienne

Név: Antoine Jacques du Saint-Étiennes (ejtsd: "Ántoán Zsák dü Szán-Étyien")

Születési idő: 1403. január 21. (1599 év)

Faj: mora

Rang: preator

Képességek: mint minden mora, ő is rendelkezik az alapképességekkel, mint jelentősen növelt erő, növelt gyorsaság, éles érzékszervek, az egyéb készségek közül pedig kialakult nála a regenerációs erő és mérgező vér.

Család: Apja, Phillipe Marie du Saint-Étienne még él, de nem tartják a kapcsolatot (1871 éves). Más élő rokona tudtával nincs.

Foglalkozás: elsősorban és alapvetően Amets, a morák királynőjének preatora, ez minden mást megelőz. De magas fokon képzett katonatisztként, amikor épp nincs rá szüksége az uralkodónak, akkor a Hold védelmi parancsokságán szolgál, az űrhajó flottilla egyik magas beosztású vezetője, admirális. Fizetése havi 5.000 $.

Ingóságok: spártai életvitelű, vagyis nem sok ilyet halmozott fel. Egy szolgálati lakással rendelkezik, ami alapfelszereltségű, van természetesen saját lőfegyvere, kettő is, egy lézerpuska és egy precíziós, hagyományos kinetikus energiával működő, golyókat lövő pisztoly, emellett egy antiknak számító, toledoi acél rapír, amellyel ha szükséges párbajozik mérgező vérét segítségül hívva fajtársaival, amennyiben uralkodója utasítja. Nincs saját űrhajója, de ha szükséges mint flottaparancsnok a rendelkezésére áll egy vadászgép, vagy bármilyen más katonai jármű, amelyet elvezethet. Minden pénze megtakarításnak minősül, amelyből, ha szükséges, akkor a királynő megbízásainak vonzatos költségeit fedezi, ez megközelítőleg 20.000.000 $ mostanra. Egyetlen ismert szenvedélye a hangszerek, lakásában jó pár modern és antik hangszert és zenei művet tartalmazó adathordozót tárol.

Egészségi állapot: a karakter mind fizikailag, mind mentálisan katonai szolgálatra alkalmas minősítést kapott egy évvel ezelőtt, azóta állapota nem változott. Egyetlen megjegyzés: a karakter nemzőképtelen, meddő.

Kinézet: alapvetően jó képűnek mondható, középmagas (178 centi), arányos, atlétikus felépítésű férfi. Izmosnak mondható, de nem egy bodybuilder, inkább mint egy harcművész. Kékeszöld szemek, mindig jól fésült, gesztenyebarna haj, rendezett, katonás megjelenés, normális esetben a holdi űrvédelmi erők egyenruhája, bevetésen akármilyen lehet, ami épp szükséges. Általában merev, érzelemmentes arc jellemzi, magába rejti valós érzéseit, ha mutat magáról valamilyen képet, az jó eséllyel hamis, megjátszott. Nincs semmilyen különleges ismertető jegye.

Személyiség: hát ha Hitler még élne, tuti büszke lenne rá, hogy öröksége tovább él, legalábbis részben. Merev erkölcsiség jellemzi Antoinet, a feljebbvalói általi utasítás számára szent és sérthetetlen, nem ismeri a becsület vagy tisztesség fogalmát, ezek számára a hűség fogalomkörének részelemei. Az ő hűsége pedig Ametsre irányul és abnormális mértékű. Soha, semmilyen parancsát nem kérdőjelezné meg, tiszteli, csodálja, imádja, gyakorlatilag mondhatni vallásos mélységgel tekint rá. Általában vele szemben szóban és tettekben is kimutatja alázatát. Bárki mással szemben merev, udvarias és protokolláris. Konzervatív, a régi értékekhez és a katonai szabályzathoz ragaszkodó ember, de minden jellemvonása addig igaz, amíg Amets parancsaihoz nem szükséges akármi mást eljátszania, vagy ha szükséges hát gondolnia, éreznie. Jó színész, képes a beolvadásra, de a legveszélyesebb benne a századok során valóban tökéletes szervilitása a királynő felé. Nincs már saját értékrendje, ha valamit az uralkodónő úgy gondol, akkor az úgy van, azonnal alárendeli a saját érzéseit. Intelligens és kreatív, éppúgy megállja a helyét diplomataként vagy hadvezérként, ahogy bérgyilkosként, vagy testőrként is, de a saját lelki lényének központja akkor is úrnője marad. Vérbeli talpnyaló, csak éppen meglepő lelki erővel és tartással párosítva. Nem ismeri a könyörület fogalmát, ugyanakkor nem szadista, ha szükséges a brutalitást eszközként használja, de nem leli benne élvezetét. Rendkívül nehéz kibillenteni lelki egyensúlyából gyenge érzelemvilága okán.

Szexualitás: heteroszexuális, de ha a bevetéséhez szükséges minden további nélkül képes szexuális kapcsolatba kerülni saját nemével is

Előtörténet:
Sietős léptekkel haladtam a folyosón előre, élére vasalt egyenruhám halkan zizegett minden lépésem után. A szénfekete szövet a tengerkék övvel és a vezérkari tisztek vérvörös sávjával a nadrág szárán jelezte bárki katonai kérdésekben járatos személynek, hogy a holdi véderők tengerészeti tisztje vagyok, a vállaimon pihenő három-három csillag pedig a rangomat. Admirális. Azon belül is altengernagy. Nem tudnám megmondani, hogy melyik sci-fi írót ihlette meg a XX. század viharos esztendei közepette a végtelen űr sötétjén hajózás, de mikor az ember valóban, teljességében kilépett a világűrbe, az addigra már rögzült gondolkodás miatt eszükbe sem jutott, hogy ne az egykori haditengerészet rangjait adományozzák a flotta tisztjeinek, elvégre az űrhajó is hajó. Csak hozzárakták az égi vagy légi jelzőt. Légi altengernagy. Valaha ez teljesen értelmetlen szókapcsolat lett volna. Én már csak tudom, hisz valaha irányítottam igazi, eredeti, az óceán sós vízén utazó hajót is. Szolgáltam elvileg magasabb és alacsonyabb rangban, de valójában nem a csillagok számítanak ezen az aranyszín fémlapon. Amets őfelsége parancsait teljesítem közvetlenül, ennél senki élő ember nem érhet el többet. Tudom, hogy sokan neveznek talpnyalónak, a királynő lábai mellé láncolt vérebnek, akinek kényére kedvére oldja meg vagy fűzi szorosabbra a láncát. Gúnynak szánják. Én büszke vagyok rá, de ezt úgysem értenék. Senki nem érti meg, amíg nem rendelte alá magát őfenségének. Nem úgy mint alattvalói többsége. Nem. Szíve és lénye legmélyéből, tökéletesen...
A két fiatal katona, akik a folyosó végén posztoltak, jó eséllyel mostanság kerültek ki az alapkiképzésről, ha levennék azt a sisakot, talán még látszana rajtuk a hírhedett tíz másodperces hajnyírás minden nyoma. Még nem tanultak eleget, főleg nem a Hold igazi urairól, a morákról. Egy év és nem beszélgetnének már, ha a folyosó túlvégén közelítek. A fajtám érzékszervei élesek, mint a penge, ráadásul jómagam katona vagyok és voltam mindig is. A kardok véres ideje, a világháborúk lövészárkainak pergő géppuskatüze, a csillagközi hajók radarjeleinek apró pittyenései... ezek éppúgy megedzik egy mora fülét, ahogy egy emberét. A legtöbb magamfélénél is élesebbek az érzékszerveim, de ezt ők még nem tudhatták. Így csendes lépteim zaja mögött meghallhattam a halk beszélgetést.
- Odanézz Jack, az altengernagy - kezdte a bajszos spanyolos vonású fiú jobbról.
- Látom Sanchez, nem vagyok vak. Megint teljes díszegyenruhában és majdnem futólépésben - morogta a nagyobb darab, fehér srác.
- Mit akarhat? - idegeskedett Sanchez, ösztönösen végignézve magán egy pillanatra, minden rendben van-e az egyenruháján. - Remélem nem talál semmi gebaszt. Hétvégére eltávom van...
- Csak nyugi - recsegte fojtott vigyorral a társa. - Csak akkor siet ennyire, ha a gazdija hívatja. Gondolom mezítláb rohangált és kell valaki, aki lenyalogatja a talpacskáit. Ilyenkor ez ugyan nem fog megállni a te uniformisod megbámulni.
- Ugyanmár Jack, azért ne feledd, hogy baromi öreg a fickó - ellenkezett óvatosan a kreol bőrű. - Vajon mikor született?
Magamban elismertem, ez bizony egy határozottan jó kérdés. A legegyszerűbb válasz az lenne, hogy 1403. január 21-én, egy Lyonhoz közeli nemesi birtokon. Egyszerű, igaz és tökéletesen ostoba válasz, hogy pontos legyek - merengtem. Az igazi válasz a reconquista befejeződése idején. 1479-ben. Addigra már tapasztalt kardforgató voltam, képzett katona, ahogy atyám mindig is szerette volna, lovag és úriember, a kor normáinak megfelelően hithű keresztény is, így magam is részt vettem Grenada ostromában, az utolsó előretolt moszlim helyőrség Európában. Hősiesnek mondják, amit véghezvittem, levágtam vagy két tucat mór harcost, többek közt egy fajtámbélit is, életemben először akkor öltem morát. Kitüntetésként találkozhattam Kasztília uralkodópárjával, akik közül Aragóniai Ferdinándra nem fecsérelnék most sok szót így magamban. Annál inkább a feleségére, Ametsre, vagyis akkoriban Izabellára. Később az a megtiszteltetés ért, hogy vele négyszemközt is szót válthattam, miután elé térdelve hűbéri kézcsókkal köszöntöttem. Akkor mondta el, hogy ő maga is mora és ami azt illeti egy jelentéktelen, de elhúzódó ellenségeskedése végére tett pontot a kardom, amikor kivégeztem azt a mórt. Nem vagyok gyenge jellem, sosem voltam. Nem tudott igazán a lelkemhez hatolni sem a szenvedés látványa, sem a vagyon csillogó ígérete, sem pedig a női szépség. De mikor letekintett a szemembe, egyúttal engedte, hogy az övébe nézhessek. Olyan bölcsesség, oly erő és öntudat csillogott abban a szempárban, ami, első és utolsóként a világon, az én acélgerincem is megroppantotta. Önként ajánlottam fel az esetleges további szolgálataim neki. Nem lennék férfi és hazudnék is magamnak, ha nem fordult volna meg a fejemben akkor még, hogy az ágyában is megismerjem ezt a különleges nőt. Fiatal voltam, heves vérű, ebben aligha különböznek Ádám fiai, akárminek is születnek, míg a kor hűvös szele meg nem érinti szívét, hát testi vágyai nagyban vezérlik. Mindenesetre megengedte, hogy a szolgálatára álljak. Pénzt kért. Oly vagyont, ami a későbbi terveit elégséges lesz fedezni. Nem mondott összeget, de nem is kellett. A századforduló Európájában még a leggigászibb vagyonok is könnyűszerrel olvadtak el, mint viaszcseppek. Birodalmi mértékű kincsekről kellett hát szónak lennie. Nekikezdtem a feladatomnak, akkoriban vettem fel a nevet, amit majd megismer később a történelem. Hernán Cortés de Monroy y Pizarro. Könyörtelenül hajtottam végig maroknyi emberemet azon az expedíción, a noche triste, vagyis a szomorú éjszaka még sokáig kísértette álmaimat. Könyörtelenül küldtem máglyára az őslakosokat és szereztem oly arany és ezüstkincset, aminek hírére a legmohóbb király, a spanyol is megindultságában rangot, birtokot adományozott. Nem mintha érdekelt volna különösebben. Nem tudta az agyalágyult uralkodó, hogy a kincs legjelentősebb része egy csendes, vidéki kastélyba vándorol. Sohasem találták meg a mohón terjeszkedő birodalom szerencsevadászai El Doradot, hisz azt én magam fosztottam ki. Aki ott velem volt, azokkal mind végeztem, a kifosztott, felgyújtott város vérrel szerzett kincseit pedig egy bizonyos nő lábai elé szórtam, ha csak képletesen is, hisz nem tértem haza út közben. Az Azték Birodalom elvégezte történelmi feladatát, elpusztult az úrnőmért. Persze ez csak a kezdet volt, Amets ennél sokkal többet érdemelt...
Mire visszatértem hozzá ténylegesen az új világból, már tudtam, hogy ez a nő sokkal több bárkinél, akit csak elképzelni lehet. Vágytam újra látni őt, de ez már nem a férfi vágya volt többé. Addigra már tudtam miféle belső erő birtokosa. Nem érinteni akartam immár, hanem térdelni előtte, megmerítkezni lényének erejében. Elégedetten fogadott, a szolgálatomat elismerte s már közölte is újabb óhaját: tekintve a pénzügyi biztonságát nem óhajtja, hogy a németalföldi tartomány a Spanyol Birodalom kezén maradjon. Nem volt több kérdésem, már indultam is. Összesen nyolcvan évig verekedtem és politizáltam itt, ahogy éppen a szükség megkívánta. Hűségesen és stratégaként s vitézként is nagyban segítettem Orániai Vilmost a spanyolok elleni harcában, amíg nem vált túlzottan komoly eshetőséggé, hogy felajánlja a koronáját az Anjouknak, ami nem éppen játszott volna úrnőm kezére. Habozás nélkül meggyilkoltattam tehát és a továbbiakban jóval ambíciózusabb fiát, az emberkerülő Mauricet segítettem a harcokban. A végét mindenki tudja, aki olvasta a történelmet, Németalföld Hollandia néven nagyhatalommá, a bankrendszer egyik szülőhelyévé vált, ahol tökéletes biztonságban volt az úrnőm vagyona későbbi céljaihoz.
Jó időre akkor fogadott utoljára. Eddigre ő is természetesnek vette a szolgálatomat, de akkoriban nem volt rám szüksége. Hagyta, hogy a magam útját járjam. A világ számos hadszínterén voltam, úgy szárazföldön, mint vízen is, számos nőt öleltem, hisz a testi vágyak elnyomása sosem tartozott a hóbortjaim közé, amit meg kell adni a testnek, azon jobb túlesni mihamarabb. Remek stratégák mellett lestem el tudományukat. De sem győzelem mámora, sem szép nő csókja, sem fűszeres bor íze nem oldotta fel bennem a kínzó hiányát annak az asszonynak, akit mindennél, önnön életemnél is többre tartottam. Amikor kitört a francia forradalom azonnal Párizsba siettem, hogy mihamarabb elhozzam őt a veszélyes térségből. Ha kellett gyilkoltam, ha az kellett színészkedtem, lefizettem bárkit ha úgy adódott, ha nem lehetett meggyőzni a karhatalmi tiszteket arannyal, hát zsaroltam bensőséges titkokkal avagy a karonülő gyermeke torkának szegezett késsel. Meglepően sima utunk volt az akkor biztonságos Poroszországba, amely közben éppúgy elláttam a fegyveres testőr, mint a kém és a házicseléd minden feladatát mellette. Ő élhette tovább a nemes hölgyek életét én meg átvettem egy fiatalon (de gondoskodtam róla hogy szépen) elhunyt fiatal katonatiszt személyiségét. Carl von Clausewitzzé avanzsáltam, hadászati, stratégiai munkáim a mai napig alaptananyag a hadiakadémiákon. Ez tesz minket többé az egyszerű embereknél. A hosszú életünk során felhalmozott bölcsesség.
A huszadik században ugyan harcoltam a két világháborúban, de jelentősebb szerepem nem volt. Az elsőt francia századosként csináltam végig, a másodikat pedig éppen olaszként. Addigra a harc mint művészet foglalkoztatott már épp úgy a test mint az elme szintjén, vagyis mint harcművész és mint hadvezér. De elsősorban is végre kivívták a női egyenjogúságot a szüfrazsettek, úrnőm nyíltan is kezelhette vagyonát és politikáját. Én mindössze húsz évre voltam számára "kézközelben" úgymond. Időnként a kísérőjét alakítottam társadalmi rendezvényeken, leggyakrabban a testőrét, de főleg gyilkoltam érte. Kérdés és habozás nélkül, bárkit, aki a legkisebb mértékben is veszélyes volt rá. Egy rövid ideig újfent voltam a házicselédje is, szakács, takarító, inas egy személyben. Hisz egyikünknek sem volt már titok, amíg ő él, nekem csak ő lehet az egyetlen célom a világban. Nem szükségszerűség volt ez akkor azt hiszem, inkább talán egy teszt, egy vizsga, amelyen átmentem sejtésem szerint. Szolgáltam őt, ahogy mora csak szolgálhat egy másik morát.
Csapongó gondolataim talán pár másodpercet öleltek csupán fel, de így is elvesztettem néhány mondatot a két újonc beszélgetéséből, töredékes figyelmem később tért csak vissza, de azt hiszem semmi különösebb mély filozófiai tartalmú eszmecseréről nem maradtam le. A Jack nevű közkatona reszelős hangja térített vissza a világba:
- Minden baromságot neked se kéne bevenned Sanchez! Ezt meg hol hallottad?
- Hát elvileg, ha tudnál olvasni, te emeletes marha, akkor a hadtörténeti könyvekben is benne van - replikázott.
- Jah - hördült fel ellenségesen a haverja. - Egy a Holdon, a morák főhadiszállásán összerakott oktató anyagban, ami mit tesz Isten, egy olyan hadiakadémián tananyag, amelynek elvi parancsnoka az egyenruhás pincsi gazdija. Ne legyél már ennyire hülye!
- Tévedsz. Mindegyik akadémiáéban ott van - felelte élesen a tudását bizonygató spanyol. - Esküszöm harcolt a pasas a Gyűjtők ellen, az egyik első győzelem az ő nevéhez fűződik. Legalábbis részben. Tudod, a Klendathu-i csata! Erőltesd már meg azt a kőagyad!
- Valami dereng... - ismerte el morózusan Jack.
Neki csak derengett, nekem viszont még szinte élő emlék volt. Még hogy az én nevemhez fűződik részben... Azt hiszem valakivel el kell beszélgetnem az akadémián, aki a tananyagokat állítja össze. Sőt, ezt nem hiszem, ebben biztos vagyok! Persze az igazság halovány árnyát így is sikerült megfognia.
Emberi mércével mérve sok idő telt el azóta. 397 esztendő, majdnem két generáció. Valaha, ifjúkorom idején, ez még hatnak is sok lett volna, de az ember is fejlődik. Lassan. Nagyon, végtelenül lassan. Ugyanígy, egyenruhában róttam lépteimet, mint most. Nem régen léptünk ki az emberek elé akkor mi, morák. Jó döntés volt, már akkor is tudtam. Tudtam, hiszen Amets támogatta, ez pedig tökéletesen elegendő volt, minden eszmefuttatásnál és vitánál egyértelműbb. Tisztelettel mértem fel akkor a folyosón rám várakozó idős embert. Kőkemény katona volt, aki végigjárta a katonai pályát a kadéttól egészen a magas parancsnoki beosztásokig. Amint elé értem, azonnal feszesen tisztelegtem:
- Dienes légi marshall úr! Üdvözlöm! A nevem Antoine du Saint-Étiennes admirális, nagyon köszönöm, hogy ide fáradt - kezdtem. Viszonozta a tisztelgést és fáradtan biccentett:
- Az arcán látom, hogy Ön ehhez a régi új fajhoz, a morákhoz tartozik altengernagy - felelte fáradtan. - Ne haragudjon, túlságosan gyorsan és túlságosan nagy mértékben változnak az események, még nem tudtam magamban hová tenni a dolgokat, ha kissé nyersebb lennék a kelleténél, úgy mindössze ennyi az oka. És jómagam is szívből üdvözlöm.
Kurtán biccentettem, majd intettem kérőleg, hogy csatlakozzon hozzám. Ahogy sétálni kezdtünk a folyosón halkan beszélni kezdtem:
- Részben épp emiatt kérettük ide tengernagy úr - fogtam bele csipetnyi szomorúsággal a hangomban. - Némileg lassan reagált az eseményekre mint ahogy Ön is éppen kifejtette. Velünk szemben ez nem baj, teljes mértékben megértem az emberi faj megrázkódtatását, amelyet létezésünk tudata jelent, kérem, emiatt ne szégyenkezzék - emeltem meg a karomat csillapítóan. - Más tekintetben azonban sajnos úgy néz ki, bizonyos véleménykülönbségek vannak köztünk. Ön eleddig kimagasló eréllyel védte meg a Klendathu űrbázist, ami a Mars és a Hold elvesztése óta jelenleg az elsődleges védelmi vonalunk. Most azonban ismereteink szerint jelentésében arról tájékoztatta a flottaparancsokságot, hogy jelenlegi védelmi vonala nem tartható és vissza szándékszik vonulni - néztem kutatóan a ráncos arcba ágyazott, intelligenciától fénylő szemekbe. Határozottan bólintott:
- Napokon belül olyan erejű ellenséges konfrontáció várható, amellyel nem dacolhat az irányításom alatt álló 2. űrhadosztály - jelentette ki keserűen.
- Nos a Klendathu nem eshet el - feleltem egyszerűen. Meglepetten fordult felém és elhúzta a száját:
- Ön nem értett meg admirális úr - válaszolta. - Nincs elég erőnk a megtartásához. Sem elég emberem, sem elég fegyverem, sem elég harcjárművem nincs egy Gyűjtő hadiflotta feltartására sem, nem hogy a bázis megvédésére.
- Tartok tőle - közöltem nyugodtan, - Ön sem értett meg engem Dienes marshall. Amets úrnő, a morák legnagyobbika kijelentette, hogy a Klendathu még nem veszhet oda. Így hát nem fogják bevenni a Gyűjtők egyelőre, amíg az úrnő másképp nem rendelkezik, vagy amíg élő ember él az univerzumban - mutattam rá a tényekre. De nem igazán látszott rajta, hogy a szavaim meggyőzték volna.
- Ezt mégis hogy gondolja ez az Amets úrnő? Mivel védjem meg azt az űrbázist? Hogyan?! - recsegte szarkasztikus hangvétellel. Elmosolyodtam:
- Ez nem az úrnő dolga - vontam vállat. - A mi dolgunk a részletkérdések kidolgozása és a parancsai végrehajtása. Nem várhatjuk el, hogy gondolkodjon is helyettünk Dienes marshall, tiszteletlenség lenne. Csak a legvégső esetben kerülhet sor ilyesmire. Egyedül az úrnő akarata számít, minden más már csak apróság, amellyel mi, a szolgái, kell foglalkozzunk.
- Már megbocsásson admirális, de én meg nem fogom a pokol mélyére vezetni az embereim egy már amúgy is odaveszett harcállásért, csak mert egy ismeretlen nő ezt akarja! - vágott vissza az idős hadvezér. Felelősségteljes, jó parancsnok. Kár, hogy így döntött. Sóhajtva biccentettem:
- Higgye el, én megértem Önt és a helyzetét, de ez nem változtat a tényeken - válaszoltam szomorkásan. - Ez esetben én fogom győzelemre vezetni azt a flottillát. Önt pedig, Dienes légi marshall, érdemei elismerése mellett, ezennel nyugdíjazzák az űrvédelmi erők kötelékéből.
Döbbenten bámult rám, egy pillanatra, egyetlen töredék másodpercre megtört szálegyenes tartása, de aztán kihúzta magát azzal a tűzzel, ami az elmúlt majd két évszázadban jellemezhette mindig is és hitetlenkedve még megrázta a fejét:
- Akkora ára volt a segítségüknek, hogy a vezérkar teljesen behódolt maguknak? Már Önök döntenek a személyi kérdésekben is? - morogta fojtott dühvel.
- A segítségünk szükségszerű. Önök nem boldogulnak a közvetlen beavatkozásunk nélkül s a mi népünknek is ez az érdeke, Amets úrnő ezt is kijelentette - feleltem barátságosan, miközben átkeltünk egy zárható zsilipajtón át egy panoráma ablakú tárgyalóba. - De természetesen ragaszkodnunk kellett bizonyos kérdésekhez, például több évszázados tapasztalatú stratégáink közvetlen szolgálatához. Én is ezek közé tartozom. Itt van a leszerelési parancsa uram. Kérem higgye el, mi is sokat tanultunk az eddigiekből. Nem hittük volna, hogy eddig várhatunk ezzel a lépéssel, hogy kitart a Klendathunál, de őszinte tiszteletünket vívta ki védekező harcával. Most viszont, ha elvesztette eddigi hitét, már nincs értelme folytatnia - mutattam rá újfent a tényekre.
A férfi merengve bámult ki a cirkáló panorámaablakán át a világűr sötétjébe, jómagam is mellé könyököltem. Pár perc múltán szólalt csak meg:
- A Föld nevű sárgolyó legjobb legényeit kapja majd meg parancsnok - mormolta. - Nagyon remélem, hogy fog tudni vigyázni rájuk, hogy valóban érett egy ilyen felelősségre.
Mereven biccentettem:
- Mondja csak marshall: hisz Ön Istenben? - tettem fel kérdést az övére inkább. Dienes még mindig a csillagokat bámulva bólintott:
- Minden alkalommal, amikor kinézek egy ilyen ablakon... amikor látom a csillagok és planéták milliárdjainak apró pontjait... amikor az embereim szemébe nézek... nem hiszem, hogy meg fogja érteni admirális. De én érzem, hiszem, van odakinn valaki, aki hatalmas. Akinek köszönhetjük a létünket, az életünket. Aki a remény... - felelte halkan. Határozottan bólintottam:
- Nem kell szégyenkeznie, uram. Az Ön fajának mindig is szüksége volt egy efajta biztonságérzetre. A tudatra: van valaki, aki hatalmas, aki erős és aki uralkodik minden és mindenki felett. Most megkapja az emberiség ezt a reményt. A túlélésre, az életre, a boldogságra. A feszületet és a Koránt talán cserélni kell idővel, atyaisten helyett istennőjük lesz, de akik érte, akarata teljesítéséért halnak majd meg esetleg a Klendathunál, azok a gyermekeik jövőjéért véreznek el. Nem a földért, ami már előttük is ott volt és ugyanoly unottan venné tudomásul fajuk pusztulását, nem valami elvont, politikai fogalomért, mint haza, vagy becsület. Az emberiségre új korszak köszönt, Amets úrnő lesz az, akit imádhatnak és aki a magasba emeli majd őket. Én már tudom, de hamarosan Ön is találkozik vele - tettem a vénember vállára a kezem. A tiszt megrázta a fejét:
- Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy egy ilyesfajta "istennőre" cseréljem a keresztet, de túl fiatal még a pecázással töltött nyugdíjas évekhez - válaszolta komoran. Elmosolyodtam:
- Nem lesz rá szükség. Mint mondtam, találkozni fog az úrnővel, így Önnek többé nem kell döntéseket hoznia és mint mondtam tiszteljük eddigi eredményeit. Nem fogjuk hagyni, hogy lassanként sorvadjon el és nyomorultul elpusztuljon, kínok közt, megalázva, magatehetetlenül. Tudjuk mi az az öregség, nem ezt érdemli marshall - ráztam meg a fejem. - Amets úrnő a kegyeiben részesíti majd és elveszi az öregség terhét. Hosszú ideig tart majd, amíg teljesen felemészti magát, az életenergiáit, a lelkét s az úrnő lényének egy szinte lehetetlenül apró részévé válik. Ez a kegyelem, a legnagyobb, ami egy embert érhet...
Éreztem, hogy ellenkezni próbál, de persze ez érthető volt. Nem kapott elég időt, hogy kinyíljon a tudata, nem az ő hibája. Amint meghallottam a szemközti ajtó zsilipjének szisszenését könnyedén térdre nyomtam a férfit:
- Már érkezik az istennője Dienes admirális. Ha akarja, kifejezheti egy lábcsókkal az alázatát, de nem kötelező. Utána... nos, ahogy egykor az inkvizítor testvérek is mondták: örvendezzék az ő fényében - ereszkedtem magam is térdre az érkező előtt, erősen tartva a vezérkari tisztet.
Természetesen néhány nappal később átvettem a 2. flottilla parancsokságát, miután a visszavonuló marshall sajnálatos módon szerencsétlenség során elhunyt. Nem akarom most újra átélni a csatát, tettem a dolgomat. 9 hajó és 14.547 ember élete árán Amets kívánságát természetesen teljesítettük, a Gyűjtő flottillát visszavertük, ha csak időlegesen is. Ma hősként ünnepelnek ezért ezek szerint. Engem, aki irányított egy flottát, hatékonyan és könyörtelenül, ahogy egy tiszttől elvárható és kicsikartam a győzelmet. Hős? Ostobaság! Nem az én nevemhez fűződik, hanem az úrnőjéhez. Ő akarta így. Minden más csak mellékes esemény volt, a szerepem szinte szót sem érdemel. Az ő szolgálatában lettem hadvezér, csupán azt hasznosítottam. Minden elindítója, mozgatórugója és végcélja Amets volt. Persze kérdezhetnék az emberek, hogy nem én álltam akkor a USS Roger Young parancsnoki hídján? Óh dehogynem. Szinte látom magam előtt most is...
...Komoran meredtem a radarkijelzőre és mértem fel a közeledő hadihajók helyzetét. Igyekeztem a legmegfelelőbb taktikával felállítani őket. A célunk nem az volt, hogy az űrbázis előtt megállítsuk az érkező flottát, jó részben akartam a Klendathu fegyvereire is támaszkodni. Nagyjából láncot alkotott a 11 űrhajó, de ezekből három előzetesen a bal szárnyon kissé leszakadt és előrébb nyomult. Hamarosan megjön az ellenség. Itt az ideje megerősíteni a katonák elszántságát. A másodtisztemre néztem:
- Nyisson általános komcsatornát minden hajó, minden fedélzetére. Akarok néhány szót szólni a legénységhez.
- Igenis! - vágta vigyázzba magát, majd megnyomott pár gombot a szólított. Felemeltem a mikrofont és csendesen, de határozottan beszélni kezdtem:
- Emberek! Bajtársak - pontosítottam. - Önök nemrégiben vesztették el szeretett parancsnokukat, Dienes marshallt. Önök még nem ismernek engem. Kérdezhetnék: miért is kövessenek egy ismeretlen férfit egy legalábbis halálos veszélyeket jelentő csatába? Ahol kicsi az esély a túlélésre is, nem hogy a győzelemre. Kérdezhetnék: miért kövessenek egy morát, aki talán nem más, mint egy vámpír a szemükben. Jogosak ezek a kérdések, bajtársak. Mondhatnám, bízzanak a több évszázados hadparancsnoki tapasztalatomban. De nem lenne értelme, ez nem kézzelfogható dolog. Mondhatnám, hogy miféle híres hadvezérek alatt szolgáltam, vagy éppen kik az előző életeim híres nevei, de nem teszem, mert ezt vagy elhiszik, vagy nem. Ne kövessenek engem, nem kérhetem ezt. De én kínálok egy esélyt maguknak! Otthon. Egyszerű szó ez. Mire gondolnak, ha eszükbe jut? Hegyekre? Tengerpartra? Egy kis házra a bérceken? Az udvarra, ahol felnőttek? Az utcára, ahol először tanították biciklizni a gyermeküket? Egy frászt! Ha az otthonra gondolnak, akkor szempárok jutnak az eszükbe. Hangok. Érintések. Az édesanyjuk vagy édesapjuk, azok az öregek, akikről gondoskodniuk kell. A feleség, férj, szerető, aki remegve várja haza magukat. A gyermekük, akit fel kell nevelniük. Tudom, hogy ezen gondolatoktól terhes most a szívük. Én azt mondom maguknak katonák: láttam összeomlani a Marsot. Ott voltam.

(feltöltés és Fletchhel való egyeztetés alatt)

Előtörténet elfogadva. Jó játékot az oldalon.