Metróhálózat

Az egész város alatt futó, szövevényes metróalagút hálózat. Több száz lejárata van, s bár mind az alagutak, mind a járatok jó része beomlott az idők során, vannak olyan vonalak, melyeket részben vagy akár teljes egészében is átjárhatnak. Az Empire State Buildinghez hasonlóan itt is sokan élnek, főleg az állomásokon, vagy a nem túl mélyen az alagútban rekedt rozzant metrókocsikban. Áram természetesen már nincs a sínekben.

Fekete cipőim szinte nesztelenül érték a poros földet, ahogy lassan közeledtem a jelenlegi célom felé. Halk pittyegés jelezte, hogy valóban jó helyen járok. Nem olyan rég sikerült lenyúlnom egy miniatürizált kütyüt, amit leginkább a GPS-hez lehetne hasonlítani, egyfajta helyzetmeghatározó volt. Betáplálva a koordinátorokat végül itt voltam.
Néhány napja vagyok a Földön, a szintén lopott űrhajón valami elromlott, de szerencsém volt, hogy még az a félig rohadó bádogdoboz még le tudott szállni itt. Ez volt a legközelebbi állomás, ahol landolhattam, tovább nem bírta volna a gép sem. Tulajdonképpen olyan gyakran változtatom a székhelyemet mint más az alsóneműjét.Nem maradhatok sokáig egy helyen, kénytelen vagyok ingázni, hiszen még mindig szökésben vagyok. Még úgy 20 méterrel a cél előtt megálltam, és elővettem a farzsebembe rakott cigis dobozomat, és egy régi, de egyedien formázott gyújtót, mely a szálak mellé volt rejtve. Meggyújtottam, majd mélyen tüdőztem le a nikotint, és fújtam ki a füstöt. Nem mondhatnám, hogy szeretem a dohányt, ez így erős túlzás lett volna, viszont már olyanná vált a számomra, mint másnak a levegővétel. Ha rossz kedvem volt, rágyújtottam, ha unatkoztam rágyújtottam, ha feszített az ideg ugyancsak rágyújtottam...ez már inkább volt szokás a számomra, de az orvosi könyvek ezt szenvedélynek jellemzik.
Beleszívtam az utolsó slukkba, majd eldobtam a csikket és rátapostam. A kapucnis felsőm alól előkerült az ezüst koponyát ábrázoló maszkom, amit könnyedén tettem fel az arcomra. Igen, megint pénzre volt szükségem, és ennek a legegyszerűbb módja az olyan bujkálóknak mint én, az volt, ha titokban, de annál jobban megszervezett harcokban szerez pénzt. Már ez is megszokottá vált a számomra, mióta dezertáltam. Lényegében gyilkolásra voltam kiképezve, amit nagyszerűen tudtam kamatoztatni. McReally minden bizonnyal nem lenne rám büszke, hogy idáig süllyedtem, de épp azért teszem mindezt, hogy életben maradhassak azért, hogy kiderítsem, miért tették el őt az útból, és hogy megbosszuljam a halálát. Ennek ez volt az egyetlen, jelenleg járható útja.
Lassan és óvatosan hatoltam egyre mélyebben a metróalagútban. Itt ott lepusztult kisebb lakótelepek, volt aki félve nézett rám, volt akinek a szemében a kétségbeesett dühöt láttam. Nem hatott meg. Bár McReallynek köszönhetően képessé váltam érzésekre...de mégis igyekeztem mindentől távol tartani magam.
Végül a sötét alagút kiszélesedett. Egy elhagyatott vonal, mely korábban minden bizonnyal egy végállomás lehetett, már amennyire felismerhető volt a hely. Már zajlottak a harcok, egy ideiglenes arénát állítottak fel, hogy a küzdő felek ne ronthassanak a többiek közé. A fogadások és a pénzmozgás már nagyban folyt, ahogy az ellenfelek vére is. Ezek nem hiába voltak tiltott dolgok, hiszen nem puszira ment a tét. Az egyik félnek meg kell halnia, hogy a másik pénzt nyerhessen. Általában a legerősebbel kezdett megküzdenie a kihívónak. Aki jelen esetben én leszek...Minimális pénz volt nálam, amit ha beleforgatok egy ilyen harcba, akár a többszörösét nyerhetem meg a licit alatt, már ha nyerek. Könnyű volt megtalálni azt, aki ezzel foglalkozott, akinél leadtam a pénzt. Ilyenkor általában nem beszélek, és más sem nagyon kérdezősködik. Volt még néhány percem, amíg én következem,azalatt igyekeztem felmérni a ringben küzdő leendő ellenfelem. Az egész olyan volt mint egyfajta szörnyküzdelem, ide olyanok jöttek harcolni, akik nem voltak teljes egészében emberek. Ha mégis megfordultak itt, akkor vagy ők menedzselték a küzdő felet, vagy fogadni és szórakozni jártak ide. Beléptem az arénába, és ott állt velem szemben az a csupa izom benga vadállat, aki inkább hasonlított valami túltáplált szumóbirkózóra, azt leszámítva, hogy a bőre kékeszöld volt. Eddig ő vitte az összes kört, ahogy elnéztem a súlya ellenére fürge volt, bár inkább az erejére támaszkodott mintsem a gyorsaságára. Kint már kiabálták, hogy kezdjük, majd én sem vártam tovább. A testemben már rutinszerűen indítottam meg a változást, mely során minden emberi eltűnt belőlem. Az ezüst maszk is hangos koppanással esett le az arcomról, de ekkor már nem voltam felismerhető. Hirtelen csend lett, ahogy meglátták a teljes, eredeti alakom. Elég lett volna, ha csak egyes testrészeimet metamorfálom át, azzal is nyerhetnék, de így kényelmesebb volt. És az inkognitóm sem volt veszélyben. A csendet pár percen belül hangos ricsaj váltotta fel, ahogy ismét nyeríteni kezdett a csőcselék, küzdelemre és vérre éhezve!

Óvatosan közlekedtem ebben az aránylag sötét és cseppet sem barátságos helyen, mert nem az én területem volt és elég messze csöppentem a saját világomtól.
Mivel már megkaptam Jason-tól az ígért hajót, nem volt akadálya annak, hogy elkezdjem kicsit kiterjeszteni a működési területünket és az információs hálózatomat. A Holdon már sikerült megállapodást kötni az ottani kölyök bandák nagy részével, hogy némi ellenszolgáltatás fejében a fontosabb híreket eljuttatják hozzám, de most itt volt az ideje a Földön is megejteni egy látogatást. Itt azért már nagyobb volt a közbiztonság, de persze akadtak vakvoltok, amit ki lehetett használni, és mindjárt itt volt példának a Romvárosnak nevezett rész, ami nekem szinte aranybánya volt.
Beszéltem is már jó pár kisebb csoport vezetőjével, akik közül egy javasolta, hogy nézzek le ide, ha akarok látni egy jó kis bunyót, ráadásul nem mindennapi dolog lesz, mert általában metemorfok verekednek, amit nem lehet kihagyni és még pénzt is kereshetek vele, ha ügyesen fogadok.
Az űrhajót nem olcsó mulatság fenntartani, így nem ártott némi plusz pénzhez jutni, ezért eljöttem, bár nem szeretem az értelmetlen halált, ami itt várható volt.
Egy darabig csak tengtem-lengtem, majd mikor az eddigi nyertes egy hozzá képest vékony termetű nő személyében akadt kihívóra, akinek arcát egy maszk fedte, már közelebb húzódtam és minden józan ész ellenére fogadtam rá, hiszen aki ennyire bátor, az tudhat valamit.
Aztán, amikor megláttam, hogy mivé változik, csak néztem egy jó nagyot.
- Remélem annyira jó is vagy, mint amilyen ronda. - kiáltottam oda neki vigyorogva. - Nem ajánlom, hogy veszíts, rád tettem fel a maradék pénzemet. - tettem még hozzá, bár kicsit halkabban, mert ebben az alakjában, azért nem kötöttem volna bele szívesen. A botom ugyan nálam volt, de azt a nézőknek szántam, ha nagyon belelendülnének, hiszen egy ilyen helyen aztán bármi előadódhat ez már tapasztalat, egy esetleges razziáról már nem is beszélve.

Már régóta csinálom ezt az átalakulósdit,de nem feltétlenül tartozik azok közé a dolgok közé, amit úgy isten igazából szívesen csinálok. Mondhatni ez már rutinszerű, hiszen az egész életem, a kiképzésem erről szólt. Sikerült legyűrni az eleinte a változással járó fájdalmaimat, aztán idővel már fel sem tűnt.
Ebben az alakomban még az avatott szemek se tudták volna eldönteni, hogy férfi vagyok e vagy nő. Nem voltam már, csak egy emberszerű szörnyeteg, egy démon, ugyanis talán azokhoz az emberek által kitalált ördögi lényekhez hasonlítottam a leginkább, többszörösen hátrahajló szarvaimmal, magas, izmos, de vékony testfelépítésemmel, karmokban végződő kezeimmel és a cseppet sem emberszerű arcszerkezetemmel. Nem nyújtottam felemelő látványt, de egyrészt ez van, másrészt pedig épp ezt fordították a hasznukra a seregben.Hogy már első ránézésre félelmet keltettem másokban.
A nagydarab szumós mellett úgy tűnhetett, hogy rám ül, és akár ketté is törhetek, de magasabb voltam tőle is, és nekem is volt egy két dolog a tarsolyomban. Álltam az aréna túlfelén, közben meghallottam a bekiabálásokat, köztük nem feltétlenül mindenki örült a jelenlétemnek, sőt, a többség arra fogadott, hogy veszíteni fogok. És ennek több ízben hangot is adtak.
Talán pont ez volt az oka annak is, hogy Paulnak is be be szólogattak, hogy mennyire hülye, hogy egy olyanra fogadott mint én, akit 2 percen belül bizonyosan kifektet a nagyfiú.
Nem mozdultam, de a nagydarab fickó ropogtatta a csontjait, pofákat vágott, mintha ettől most minimum össze kéne csinálnom magam.
-Mozdulj!-kiáltott rám, de még mindig mozdulatlanul álltam és bámultam rá.
-Rendben, ha te nem jössz, majd megyek én!- erre vártam, sejtettem, hogy nem fogja sokáig hagyni a dolgot, épp ez volt a terv. Mint egy buldózer jött felém az a hatalmas test, de ami az ereje volt, az volt a hátránya is. Nem volt kellően gyors, ami viszont rólam már elmondható volt.
Szó szerint el akart dózerolni, de könnyed ugrással tudtam kitérni előle. Játszottuk ezt egy darabig, míg a szumó feje a kékeszöldről vörösre nem változott mérgében.
- Ne ficánkolj, hanem állj meg és küzdj te féreg!- talán úgy tűnt, hogy csak menekülök, de ez több volt annál. Szándékosan dühítettem, hiszen sejthető volt, hogy akkor már nem gondolja át mit és hogyan fog tenni, és közben még fárasztom is kissé. Taktikusan mentem bele egy egy küzdelembe, ahogy azt a kiképzés során megtanultam, nem pedig rögtön szemtől szembe, bele a lecsóba.
De elég volt a játszadozásból, ebben egyet értettem vele. Robogott felém a hatalmas test, és szinte már úgy tűnt, hogy hagyom, hogy elsodorjon, de a legeslegutolsó utáni pillanatban mozdult a testem ugrottam, de ugrás közben a kezeimet összekulcsolva ütöttem erőből tarkón az ellenfelem, aminek következtében az előrebukott. Amint leért az egyik lában, egy forgórúgással küldtem hátba, és nagy puffanással esett hasra a földre. Innen nehezebben tudott feltápászkodni, lehet, hogy erős volt, de csak, amíg lábon állt. Így egy fetrengő bálnára emlékeztetett a jelenség. Elég volt odalépnem, és mielőtt felállt volna erősen léptem a nyakára, és szorítottam a lábammal, amíg már zihálva vette a levegőt, és fel sem tudott állni. MEg kellett volna ölnöm, ami ebben a helyzetben könnyű és akadálymentes lett volna, de mégsem tettem. Azt próbálta nyöszörögni, hogy feladom,feladom...nekem ennyi elég volt,hiszen ezzel már győzhettem volna. A tömeg kántálni kezdte az "ölj" szót, de mégis levettem a lábam róla és elindultam az arénából kifelé. Viszont a szumós felállt, és utolsó erejét is összeszedve egy utolsó támadást akart véghezvinni, természetesen aljas módon, mikor én háttal távolodtam tőle. De nem tudott csendesen osonni egy ekkora test, már pedig az én érzékeim kellően kifinomultak voltak. A támadását egy jól irányzott, fejre való rúgással hiúsítottam meg, aztán odaugrottam a támolygó elé, többször csaptam arcon, a karmain szó szerint rojtosra szaggatták az arcát, majd amikor már a háta a rácsot érte megragadtam a fejét a két fülénél, és csavartam rajta egyet. Hallatszott, ahogy reccsenek a csigolyák, és a test most már élettelenül zuhant a földre. Nem akartam megölni, de rákényszerített, és kijött belőlem a katona. Ölj, hogy élj. Hirtelen újra csend lett, ahogy tudatosult mindenkiben a szumós halála. Úgy sétáltam vissza a maszkomhoz, mintha semmi nem történt volna, hideg voltam mint a jég és érzéketlen. Felvettem hatalmas kezeimmel a maszkot, majd elhagytam az arénát, a maszkot az arcom elé tartottam, és menet közben már alakult is vissza a testem emberivé, így a maszk is már tökéletesen illeszkedett az arcomra.
Csendben állva figyeltek, ahogy elhaladtam mellettük, nem értette senki, hogy egy ilyen törékenynek tűnő testből hogy szabadulhatott ki egy olyan szörny, mint amit az arénában láttak. Megkerestem a dílert.
- Fizess!-a maszk kicsit torzított a hangomon, de nyújtottam a kezem a pénzért. A fickó megpróbált átverni, mondván alig fogadtak rám, nem jár csak az a kevés pénz, amit ideadott. De engem sem lehetett palira venni....

Persze kaptam én hideget-meleget, amikor a buki nagy szemeket meresztve rám jóformán kiröhögött, hogy a démon szerű alakra fogadtam Hulk ellenében, de hát én már csak ilyen vagyok. Hozzá vagyok szokva, hogy kölykökkel dolgozom és azok, a látszat ellenére, sokszor okoznak meglepetést a felnőtteknek, pont azért mert nem számítanak tőlük semmi komolyra.
Most is ezt az elvet követtem, mert bíztam egyrészt az ösztöneimben, meg a logikámban is, így árgus szemekkel figyeltem a küzdelmüket.
Az első percekben a fekete lény csak kerülgette egyre dühösebb ellenfelét és én már akkor sejtettem, hogy ez nem a gyávaság rovására írható, hanem nagyon is megtervezett része a harcnak, így már csak arra voltam kíváncsi, a nagydarab tulok mikor veszi észre, hogy szépen csőbe húzzák. Bár gondolom nem az eszével jutott idáig.
Szinte könnyedén ütötte le a lány és míg a többiek a halálát követelték a vesztesnek, ő mégis megkönyörült rajta, ami számomra meglepő és egyben szimpatikus is volt, hiszen nem a gyilkolás vonzott ide.
Azonban a sors még sem ezt szánta annak az idiótának, mert a dühtől hajtva újból neki ment a már távozni készülő győztesnek, aki csak most mutatta meg igazán, hogy mire is képes és szinte egy gyakorlott és sima mozdulattal törte ki a fickó nyakát.
Bár nem örültem a kifejlettnek, nem is sajnáltam a hülyét, hiszen magának kereste a bajt, nekem meg ezáltal sok pénzt, amiért már indultam is.
Legnagyobb meglepetésemre a maszkos lánnyal futottam össze, aki már megint emberi alakjában leledzett és ő is a pénzét akarta.
- Figyu haver? Te tényleg ez után a meccs után kötözködni akarsz vele? – kopogtattam meg a buki vállát. – Én a helyedben ezt azért jól meggondolnám. Ja és én is kérem a részemet. – nyújtottam ki a kezem, mikor meghallottam a dobogást és a feldübörgő hangszórót.
- Senki ne mozduljon, mindenki maradjon ahol van! Ez egy Rendőrségi akció! A helyet körülzártuk és mindenkit ellenőrizni fogunk!
~ Püff neki! Igaz, hogy kerestem egy valag pénzt, de ha elcsípnek a zsaruk, akkor cseszhetem! ~ futott át az agyamon és megragadtam a díler vállát.
- Valami hátsó ajtó vagy valami? – néztem rá sürgetően.
Bár itt nem volt a számlámon semmi, azért nem gondoltam, hogy ha nagyon utánam néznek nem is találnak valamit, amit a nyakamba varrnának, így nagyon mehetnékem volt.

Először észre sem vettem a duónkhoz csatlakozott pasast, hiszen jobban lekötött, hogy kiszedjem a dílerből a nekem járó pénzt, anélkül, hogy az olyan hülyének nézne, hogy a felét simán lenyúlja tőlem.
-Bocs, de ennyi jár.-rángatta a vállát a pasas, aki nem volt épp egy harcra termett alak, de valamiért mégsem húzta a nyakát. Biztos volt valami a tarsolyában, de nem érdekelt, kellett a pénz, és ha már megküzdöttem érte, akkor nem szeretem, ha átvernek.
-Ne szórakozz velem! Nem vagyok jó kedvemben.- és a helyzet tényleg ez volt. Éreztem, hogy a kínzó fejfájásom újból kezd előtörni, most még tűrhető szinten, de tudtam, hogy ez nem fog sokáig így maradni. Ez jócskán rá tudta nyomni a bélyegét a hangulatomra.
Ekkor szólalt meg mellettem a kölyök is, és csak ekkor fordítottam felé a tekintetemet. Nem lehettem túl bizalomgerjesztő a maszkommal, de szükségszerű volt, kellett az elővigyázatosság, még ilyen körökben is, mint amilyen itt tengődött a föld alatt. Sosem bízhat meg senkiben az ember, ezt nagyon jól megtanultam.
-Te voltál az egyetlen, aki erre fogadott.-röhögött egy jót a díler, mintha mekkora poénnal rukkolt volna elő de ez egyértelműen azt jelentette, hogy mind én mind pedig a srác jó kis pénz kaszált ezzel.
Nem voltam heves természet, hiszen azt is belém nevelték, hogy mindig higgadt fejjel gondolkozzak, de mióta dezertáltam mégis lassan bennem is kezdett néhány dolog megváltozni. Köztük az is, hogy nehezen viseltem, ha maceráltak, pláne akkor, mikor a fejfájásom is gyötört. Ez az a tipikus ne piszkáld az alvó oroszlánt eset volt. De ezt nem mindenki tanulta meg rendesen.
Mikor megszólaltak a hangszórók, és meghallottam, hogy rendőrök, azonnal tudtam, hogy mennem kell. Ha itt maradok akkor baromi nagy zűrbe keveredek, pláne, ha egy igazoltatás során kiderül a valódi személyazonosságom. Ezt semmi esetre sem várhattam meg. Szerencsére a díler is felkapta a fejét, és ezt a pillanatnyi figyelmetlenséget kihasználva rántottam ki a kezéből a pénzkupacot. Volt ami a földre is hullt, amiért a díler utána kapott. Nem tudom mennyit markoltam le, de nem is nagyon volt időm számolgatni.
Megütöttem a srác vállát, még talán rántottam is rajta egy erőset, azzal futásnak eredtem a másik irányba. Nem mondom, hogy ismertem a környéket, viszont a helyzetjelző nagy segítség volt. Nem volt könnyű kerülgetni a felbőszült tömeget, mindenki iszkolt a rendőrök ellen, ahogy csak tudott. Mint a felbolydult méhkas, olyanná vált a terep. Hátrafelé rohantam, érdekes módon arra senki nem indult meg. A gps-emre támaszkodtam, az jelzett egy rég lezárt elágazást az aluljáróból. Nem tudtam, hogy a srác követ e, vagy képes e velem tartani a tempót, amit diktáltam, mindenesetre nekem nem állt szándékomban lesitteltetni magam itt a Földön. Még mindig hallottam a hangszórókat és a rendőröket, ami még durvább tempóra ösztönzött. Akárcsak egy katonai kiképzés során. A fejfájásom nem enyhült, egyre erősödött, de nem volt szabad tudomást vennem róla, egyelőre nem. Kezdett sötétedni a járat, és elvileg a helyzetjelző szerint jó irányban voltam/voltunk.

Az azért egy kis elégtételt jelentett, hogy a buki röhögése torz vicsorgássá változott, amikor megszólaltak a hangszórók és felfogta, hogy vége a kis jóvilágának.
Arról már nem is beszélve, hogy a démon lány szinte pillanatok alatt kiragadta a kezéből a pénzköteget – amiben persze ott volt az én részem is, így akkor sem hagytam volna elszaladni vele, ha előtte nem ránt meg, amit én felhívásnak értettem táncra, így egy percig sem haboztam, és reméltem, hogy a nő tudja, mit csinál, ismeri a terepet.
Nem volt egyszerű történet a nyomában maradni, mert egyrészt tépett, mint egy zerge, másrészt annyi ember rohangált pánikban körülöttünk, hogy nem győztem őket kerülgetni, így aztán nem egy volt, akit minden lelkiismeret-furdalás nélkül fel is löktem, ha kellett.
Bár a tömeg akadályozó tényező volt, másrészt viszont segített is, hiszen a rendőrök sem látták át a helyszínt, így talán észrevétlenül megpattanhatunk, már, ha nem valami zsákutcába futunk bele, mert ahogy távolodunk a meccs helyszínétől, úgy lesz itt egyre sötétebb. A nő meg csak egyre nagyobb iramot diktál, már alig tudom követni, így is zihálok már, mint egy kifulladt elefánt.
- Hééé! Nem lassítanál egy kicsit? Mindjárt kiköpöm a tüdőmet. – kiáltottam utána levegő után kapkodva, de még nem nagyon mertem megállni, mert hallottam magam mögött a kiáltásokat, aztán meg féltem, hogy elvesztem szem elől a sötétben, aztán cseszhetem a menekülésem és a pénzem is. – Ráadásul a pénzem is nálad van! És legalább tudod merre megyünk? Kijuthatunk itt, vagy próbáljunk meg elbújni és reménykedni, hogy rossz a zsaruk szaglása? – tettem még hozzá, mert eddig nem nagyon volt beszédes kedvében.
Azt már későbbre tartogattam megkérdezni, hogy ő vajon miért fut a rend őrei elől, bár lehet, hogy nem ártott volna ezt előre tisztázni, hiszen mi a fenéért bíznék meg benne? Csak azért mert magával hívott? Kezdtem lassítani.
- Figyu! Azt mondták, hogy körülvették a helyet. Biztos vagy benne, hogy erre nem szaladunk beléjük?

Rohantam, ahogy csak bírtam, és eleinte tulajdonképpen nem is foglalkoztam azzal, hogy vajon a srác követ e vagy sem. Olykor rápillantottam a kezemen lévő pittyogó kütyüre, mely jelezte, hogy merre is haladjak. Nem tudom mennyire volt megbízható a szerkezet, hiszen ez sem a sajátom volt, hanem még a dokkban loptam el. Nem mintha élvezetből tenném, amit teszek, sokkal inkább a szükség visz rá erre. A legfontosabb az volt a számomra, hogy életben maradjak, és ne kapjanak el, ugyanis csak a jó isten tudja, hogy ha visszakerülnék a haderőbe, akkor mit tennének velem. Hiszen még azt sem tudom, hogy a parancsnokomat miért ölték meg.Ha erre gondoltam mindig elkapott a mérhetetlen düh.
Tulajdonképpen meglepetten figyelek hátra a vállam felett, ahogy meghallom a kölyök hangját.
~Hát ez? Tartotta az iramot?~gondoltam bele kíváncsian, és bár továbbra sem lassítottam, végül mégis lassult a tempóm, majd megálltam. Nekem is hevesen emelkedett és süllyedt a mellkasom, és még jobban kezdett elterjedni a szúró fájdalom a fejemben. Bevártam, bár magam sem tudom miért. Talán azért, amit McReally tanított meg nekem, hogy ne hagyj hátra embert. Bár ez a kölyök nekem senkim sem volt.
A szemem már hozzászokott a sötéthez, így láttam az alakját, ahogy közelebb ért, és egyfolytában beszélt.
-Mondták már neked, hogy túl sokat kérdezel feleslegesen?-böktem oda neki semmitmondóan, de ha jobban bele akartam gondolni, igaza volt. A pénz, amit felmarkoltam nem teljesen az enyém volt, noha nem gondoltam, hogy lesz olyan szemfüles, hogy emiatt a nyomomba ered. Azt hittem majd lemarad, vagy elfogják, vagy bármi. Tévedtem.
- Hogy tudom e? Nem.-olyan természetességgel löktem oda Paulnak a szavakat, hogy az szinte már fájt. - De reménykedjünk, hogy ez a szar viszont tudja.- nyomtam meg a helyzetmeghatározó oldalán lévő gombot, amire egy háromdimenziós kép ugrott fel, ezzel némi fényt is biztosítva nekünk.
-Elvileg ez egy nem használt metróvonal volt, amiből itt vezet fel egy kijárat a felszínre.-mutattam a pirosan villogó pontra, ami még azért messzebb volt onnan, ahol mi álltunk. Nem beszéltem többet a szükségesnél, hiszen nem bízhattam senkiben, bár ha a srác is ennyire meglódult a rendőrök megjelenése után, biztos ő is sáros volt valamiben, bár azért sosem lehetett ezt biztosra tudni. Egyelőre nem is terveztem lebratyizni vele.
- Ez a lehetőség sem életbiztosítás. De ha neked jobban esik legubbasztani és patkány mód bujkálva kivárni a vihar végét, hát csak tessék. Nem tudom, hogy ők tudnak e erről a vonalról, de én nem is szándékozom ezt itt kivárni, amíg a lehetőség előttem van. Ha meg mégis beérnek, vagy körbezárnak, vagy bármi, akkor majd ráérek ott helyben kitalálni valamit.-magyaráztam röviden, kissé torzított hangon a maszk miatt még mindig.
- Maradsz vagy jössz, nem érdekel.-azzal ismét megindultam, de most már én sem rohantam. Ekkor éreztem meg, hogy valami nem az igazi, ugyanis vércsík indult meg az orromból.
~Még ez is, basszus!~gondoltam dühösen, és kénytelen voltam levenni a maszkom, de a homály az úgymond most előnyös volt nekem. Ujjammal az orromhoz kaptam, és meggyőződtem róla, hogy valóban megeredt az orrom vére. Mindez a fejfájásomnak köszönhető. És most nem volt nálam semmi morfium, hogy csökkentsem a fájdalmat. Pech.

- Én beszélek sokat? – hökkentem meg az első szavain. – Inkább te beszélsz keveset, de nekem elég, ha csak a két legfontosabbat tisztázzuk: lové és menekülés útvonal. – néztem rá várakozóan.
Bár az, hogy gőze nincs merre vagyunk és merre tartunk egy kicsit mellbe vágott, de a karján lévő kütyü, azért megnyugtatott, hiszen láttam már ilyet, ezért figyelmesen bámultam a holoképet, amelyen elmagyarázta, hogy merre is gondolta a kijutást.
- Nem rossz elgondolás, de ha előtte találunk egy szerviz járatot, akkor én inkább ott próbálkoznék, mert, akármennyire is nem használt a fő járat, most lehet mégis lezárták, de egy surranó járaton megléphetünk még akkor is. Az állomások előtt mindig kell lennie egy ilyen kijáratnak is. – jegyeztem meg. – De azért hozzátenném, hogy bár elég lebecsülendően nyilatkozol a patkányokról, felhívnám becses figyelmed, hogy egyrészt egy nagyon intelligens állat, másrészt a legszívósabb túlélő, így nem biztos, hogy gubbasztani és megvárni míg elül a vihar, nem a legjobb megoldás. – vonom meg a vállam.
De, ha elindul tovább a járatban persze én is megyek vele, de még előtte elé tartom a markom.
- Azért soha nem lehet tudni, mi történik velünk. Kérem a részem.
Ahogy mögötte haladtam, láttam, hogy a maszkjával matat, és kíváncsi is lettem volna, hogy kit takar az álarc, de hát elég sötét volt még így is és a kapucni még mindig eléggé takarta. De, ami késik nem múlik.
Ha nem is rohantunk, azért tempósan haladtunk a félhomályban, és én le sem vettem a szeme a falról, hogy hátha meglátom az ajtót, ahol ha szerencsénk van feljuthatunk a felszínre.
Már-már feladom a reményt, mikor megpillantom, bár jóformán teljesen beleolvad a falba.
Felugrom a járat két oldalán futó járdára és megpróbálom kinyitni, de persze zárva van, és ráadásul elég masszív fémajtónak néz ki, amit nem lehet csak úgy betörni.
- Hát ez gáz! – nézek körbe, és határozottan úgy hallom, mintha elölről is hangok közelednének, de még nagyon távolról. – Azt hiszem ki kéne találni, hogyan nyissuk ki.
Már bánom, hogy Arkangyaltól nem tanultam meg a tolvajkulcs használatát, de hát én inkább tolvaj vagyok, mint betörő. – Ötlet?

Összeszűkültek a pupilláim, bár ezt Paul aligha láthatta ebben a sötétben. Tényleg sokat beszélt, akárhogy is el akarta hitetni velem, hogy nem így van. Persze, én sem voltam beszédes kedvemben, ebben igaza volt, de hogy valaki menekülés közben is ennyit vakeráljon?!Emlékeztet az egyik tisztemre, aki képes volt egy egy küldetés alatt is annyit pofázni, hogy az ember esze megállt tőle. De legalább tűrhető humora volt mellé, amivel dobott a küldetések lehangoló stílusán. Aztán egy golyó rosszul fúródott bele a combjába, aminek az lett a vége, hogy odalett a bal lába. Mindenki azt hitte itt a pont a történet végén, de végül mégsem változott semmit. Különös.
~Persze, mi más... a pénz és a kiút...~fortyogtam magamban, biztos sikerült megint valami haszonleső kölyköt összeszednem, aki majd tapadni fog rám, mint légy a légypapírra.
-Szerviz járat?-kérdeztem vissza, noha nagyon is felfogtam mit mond, és kicsit jobban bele is gondoltam. Nem beszélt hülyeséget a srác.
Ezt persze a helyzetjelző nem jelezte, de talán pont ez lesz a megfelelő kiút innen.
Már épp indultam volna, mikor a kölyök ismét megszólalt, és megfordultam. Remélhetőleg nem ütköztünk össze.
Egyik szemöldököm magasan verte a homlokom, ahogy a patkányokról kezdett el nekem szövegelni amolyan kiselőadás módban.
~Ezt meg vajon honnan szalajtották?~gondoltam cinikusan.
~Túlélő, mi? Na persze....~
- Mi vagy te, valami greenpeaces aktivista?- csúszott ki a számon. Majd azzal fogtam, és indultam is tovább. Talán igaza van, hogy nem vagyok épp a legjobb formámban, keveset beszélek, azt is cinikusan vagy dühösen, de szerettem volna már végre kijutni ebből a földalatti járatból és igazán örültem volna egy kis morfiumnak is a fejfájásom ellen.
-Ha kiértünk megkapod.-zártam rövidre a pénzes témát, remélhetőleg nem fog a torkomnak ugrani a pénzért, rosszul járna. Nem akartam átverni, de nem fogok
rendőrökkel a hátamban leállni itt pénzt számolgatni.
Majdnem elértük a járat végét, mikor észleltem, hogy Paul megtorpant. Visszafordultam, követtem a tekintetét, és megláttam a szerviz járatot, amelynek az ajtaja jócskán be volt épülve a környezetébe. Ez ciki.
Visszasétáltam pár lépést, majd közelebb mentem az ajtóhoz és fogdosni, méregetni kezdtem, próbáltam megtippelni a szilárdságot, hogy mennyire tömörülhetett be stb...pár perc eltelt ezzel.
Ekkor hallom meg a visszhangzást, minden bizonnyal követtek minket, hogy a rendőrök, vagy épp más is kellően szemfüles volt, azt nem tudtam, de nem is akartam megtudni.
-Állj hátrébb.- küldtem odébb Pault, majd igyekeztem koncentrálni, de a fejfájás keretében ez nem ment valami könnyen. Újra átváltoztam, ugyanis mivel nem volt nálam semmi robbanószer, kénytelen voltam a nyers erőt használatba venni.Újra az a hatalmas szörnyeteg állt Paul mellett, és így testközelből még nagyobbnak tűnhetett, mint mikor harcolni látta.
Így már könnyebb volt nekifeszülni a fémajtónak, és jó pár ütéssel behorpasztani először, majd addig ütöttem, míg az ajtó annyira betorzult oldalt, hogy emberként, igaz, hogy kisit mátrixos mozdulatokkal, de át lehetett férni rajta. Majd a testem ismét zsugorodni kezdett, és lehajolva álltam pár másodpercig, amíg újra összeszedtem magam. Ekkor már megint folyt a vér az orromból, hiába próbáltam megtörölni a pulóver ujjával.
-Gyerünk! Kifelé!- szóltam, vagyis inkább utasítottam Pault, előjött a hadnagy belőlem, és most Pault lett az az ember, akit nem kellett volna hátra hagynom. Ha átmászott, akkor mentem utána én is. Nem bíztam még benne, így odafigyeltem minden mozdulatára, és remélhetőleg a járatból feljutunk végre a felszínre.

Hát nem voltam elragadtatva a csajtól, mert nem sokkal többet beszélt, mint amikor démoni alakban nyúvasztotta ki az ürgét a ketrecben, de mit tehettem, sok választásom nem volt, vagy vele vagy nélküle és belerohanok a zsarukba.
Morogtam egy sort a pénz miatt, de azért óvakodtam feldühíteni, hiszen láttam mire képes és itt a sötét és egyelőre kihalt alagútban nem volt kedvem kipróbálni, hogy rajtam is ki akarja e próbálni az erejét.
Mikor felfedeztem a szerviz ajtót és hiába igyekeztem kifeszegetni, reméltem, hogy azért neki van valami ötlete, mert a hangok alapján nem sok időnk maradt, hogy kijussunk innen, mert ha nem elég nehéz lesz magyarázkodni, mit is keresünk itt, egy razzia helyszínétől nem messze. Azért nem néztünk ki hajléktalanoknak, azt nem vennék be, hogy csak melegedni vagy aludni jöttünk le.
Persze, hogy csalódottan néztem ezek után, hogy ő neki sem sikerül kinyitni, de mikor hátrébb parancsolt, azért feléledt bennem a remény, hogy van nála valami robbanószer, vagy valami hasonló.
De nem az volt!
Ugyan hátrébb léptem, de mikor átváltozott nem messze tőlem, még egy jókorát ugrottam is, hiszen más volt távolról nézni a ketrecben és más közvetlen közelről. A frászt hozta rám!
Nem éppen halk és kedves módszerrel, de végül is sikerült kinyitni annyira az ajtót, hogy átférjünk rajta, mármint elsőnek én, aztán visszaalakulva ő, hiszen másként nem lett volna képes rá, így aztán kicsit megnyugodtam
Most már nem tudtam nem észrevenni, hogy szépen csordogál a vér az orrából, hiszen nem takarta a maszk már az arcát, de nem nagyon volt időm ezen töprengeni, mert szinte tolt maga előtt kifelé.
Ahogy kiértünk a felszínre, ahol csak néhány kóbor utcai lámpa fénye világított, előkaptam egy aránylag tiszta zsebkendőt és felé nyújtottam.
- Tessék, töröld meg magad, eléggé vérszomjasnak nézel ki, mert alaposan elmázoltad a vért. – jegyzem meg, majd körül nézek merre is vagyunk.
- Azt hiszem ki tudunk jutni innen, van pár pince járat, ha esetleg útzárakat állítottak volna fel. – biccentek felé. – De most kérem a pénzem előtte és az sem ártana, ha megmondanád, hogyan szólíthatlak, ha még együtt megyünk tovább. Én Ronin vagyok. De, ha van más ötlet, hogyan tovább, hallgatlak. – néztem a valószínűleg tisztálkodó lányra. – És mire kell a maszk egyébként? – kíváncsiskodtam tovább. – Először azt hittem olyan csúf vagy, mint az ördög öreganyja, azért kell, de most, hogy látlak, nem értem. – ráztam meg a fejem.

Szerettem volna tudni az okát annak a rohadt fejfájásnak, de sajnos a hadseregben töltött idő alatt sem tudtak nekem erre semmi konkrétumot mondani. Az utóbbi időkben csillant fel némi remény a számomra, hogy talán meg lehet az egésznek az oka, és van is rá gyógymód...de ezt már nem sikerült a tudtomra adni, ugyanis időközben kénytelen voltam dezertálni. Úgyhogy maradt a jó öreg morfium és fájdalomcsillapítók tömkelege, ami bizonyos időre mindig csökkentette a fájdalmat. Talán pont emiatt egy rossz drogosnak is nézhetnének, talán joggal is, de jelen esetben úgy voltam vele, hogy még mindig inkább a drog, mint a kínzó fájdalom. A ciki az egészben az volt, hogy most nem volt nálam semmi, hiszen a Földön való dokkolás után nem sok mindent tudtam magammal hozni a gépből, és a morfiumból is kifogytam, de igencsak égető szükségem lett volna rá.
Kellett néhány másodperc, mire összeszedtem magam, hogy Paul után másszak a szervíz ajtón. Nem a legjobb megoldás volt, de legalább itt majd csak kijutunk valamerre.
Szerencsére nem kellett nagyon hunyorogni, mert már odakint is sötét volt, és az a minimális utcai világítás annyira épp elég volt, hogy lássunk, de a sötét után ne süljön ki a szemünk. Összeszedtem magam, amennyire csak tudtam, hogy ez az idegen kölyök véletlenül se lásson gyengének. Akkor lepődtem meg, mikor elém tolta a zsebkendőt. Úgy pislogtam rá, mintha ki tudja mit rakott volna a szemem elé.
Aztán egy kis tétovázás után mégis szótlanul nyúltam felé, és töröltem meg magam. A zsebkendő szinte azonnal vérvörös lett, és a jelek szerint elég lassan akart elállni az orrom vére. Többnyire ez volt a mellékhatása a fejfájásomnak, de ez most még szerencsés eset volt, hiszen az még szebb tudott lenni, mikor nem csak az orromból, de a szememből is vércsík indul meg, nah azzal aztán tuti tarolni tudtam volna.
Közben hallgattam Pault, igaza volt, nem biztos, hogy szerencsés lett volna főútvonalon haladni, jobb az elővigyázatosság. Bár azért szó mi szó meglepett, hogy ő is ennyire óvatos. Persze, rendben van, hogy tiltott harcoknál fogadott, de azért ha csak ennyi lett volna a számláján, akkor ennyire nem lett volna óvatos.
Egyik szemöldököm kissé feljebb kúszott, és oldalt fordulva néztem a srácra. Rövid ideig méregettem, majd végül megszólaltam.
- Damona.-árultam el neki ezt a nevet, hiszen nem ezen a néven keresnek, így csak többnyire a ketrec harcokon ismernek, persze leginkább arc nélkül. De most a maszkom is ott volt a kezemben. Végül a kapucnit is lehúztam a fejemről, így kibuggyant alóla szőke hajam, látszott hogy bal oldalt fel van borotválva. Nem épp hétköznapi alaknak néztem ki, de manapság már ki nézett ki annak egy ilyen világban?
Aztán előszedtem a pénzt, és fele fele arányban szedtem szét, az én részem elsülyesztettem a pulcsimban, a másik köteget felé nyújtottam.
- Nem ilyen helyen kellene pénzt keresned.- fűztem hozzá, persze mondom ezt én. De a srác totál kölyökképű volt.
- Egyelőre jobb lenne elkerülni a főutakat.-mondtam ki most már hangosan is, amin korábban elmélkedtem. Sosem voltam bőbeszédű, de most még a kelleténél is kevesebbet beszéltem a fájdalmam miatt.
A maszkos megjegyzésére csak mordultam egyet, mint valami kutya.
- Nem biztos, hogy így kellene haverkodnod.-jegyeztem meg még mindig nem túl jókedvűen. - No mi az, még sem vagyok olyan csúnya?-szaladt ki a számon, eszem ágában sem volt egy vad idegen pasasnak magyarázkodni, hogy miért próbálom a lehető legminimálisabbra csökkenteni az esélyét annak, hogy kiderüljön ki is vagyok valójában. Ám ekkor hirtelen a fejemhez kaptam, az eddigiektől sokkal erősebb nyilallást éreztem a halántékomban, és ez hirtelen térdre is kényszerített. Kellemetlen, próbáltam volna felállni, de a lábaim valahogy nem igazán akartak engedelmeskedni.
~Kínos, még a végén simán azt hiszi rólam, hogy gyenge vagyok...~csak erre tudtam gondolni.
- Kell....egy adag morfiumra...van szükségem...-nyögtem, és imádkoztam, hogy valahonnan bár elém pottyanna az égből.

Végül megtört a jég és a csaj, ha kicsit hezitálva is, de kinyögte a nevét, ami a lent látottak után már miért is lepett volna meg.
- Damona? Ja, értem! – biccentettem, és igazán értékeltem, mikor a kapucnit is lehúzta a fejéről. – És tényleg nem is vagy ronda! – vigyorodtam el, mikor megláttam most már kendőzetlen valóságában. – Mi a fenéért takargatod akkor magad? Vagy csak valami misztikus benyomást akarsz vele kezdeni? Áááá, mindegy, hagyjuk. – intettem, mert igazán nem akartam tolakodó lenni, még a végén engem is beleépít a betonba az a valami, amivé tud változni.
Mikor elővette a pénz és megfelezte, nagyon csodálkoztam és kissé bizonytalanul vettem el e felém nyújtott köteget.
- Biztos, hogy ennyit akartál adni? Hiszen a nagy részéért te dolgoztál meg! Én nem akarlak megkárosítani, mert a végén még bajom lesz belőle!
Ha azonban nem gondolja meg magát, akkor vigyorogva elteszem a részem.
- Ott keresem meg a pénzt, ahol a legtöbbet tudom kaszálni. – vonom meg a vállam. – Nem vagyok válogatós, de mondjuk ilyen csihipuhin most voltam először. – ismerem el. – Nem nagyon szeretek a halálon kereskedni, nem az én műfajom. – rázom meg a fejem. – Tulajdonképpen csak vendégségben vagyok itt, és ezt valaki ajánlotta. Azonban azt hiszem ennyi elég is volt belőle. – nézek közben feszülten körbe, mert már elég ideje állunk egy helyben, jobb lenne elhúzni innen.
Damona továbbra sem volt azért valami bőbeszédű, és pont ezért éreztem valami kényszert, hogy én tartsam szóval, pedig én sem vagyok az a szószátyár, de hát valahogy kommunikálni kell.
Már éppen javasolni akartam, hogy haladjunk valamerre, mikor szabályosan összeesett előttem és a fejét markolászta.
Már az előbbi vérzés sem tetszett, de most szentül meg voltam győződve, hogy valami komolyabb sérülést szedett össze, csak eddig ügyesen titkolta.
- Azt a jó életbe! – hördültem fel, egyrészt, mert sajnáltam, másrészt meg, hogy mi a búbánatot kezdjek így vele, mikor lehet, hogy perceken belül a nyakunkon lesznek a fakabátok.
Hallottam, hogy nyögdécsel valamit, de csak mikor egészen közel hajoltam értettem meg mit.
- Morfium? Hát honnan a bánatból szerezzek én neked most olyat? – néztem körül.
Felmerült bennem, hogy más már elvette volna tőle a pénz másik felét és itt hagyta volna, hiszen legalább el lennének vele a zsaruk, de én már megszoktam, hogy kiállok a kölykeimért, így most sem voltam képes őt magára hagyni, hiába volt végül is egy idegen.
- Hát azt hiszem itt nem maradhatsz semmiképp. – nyúltam a hóna alá, majd a nyakamba kanyarítva az egyik kezét, félig vonszolva indultam meg az egyik épület pincelejárója felé.
Látszott, hogy sokszor használták a csövesek, mert az ajtó nem volt bezárva, sőt zár sem volt benne, de mikor lendületesen berúgtam, legalább az kiderült, hogy most üres.
Egy csomó kartonpapír volt szanaszét a földön, gondolom, alvóhely gyanánt, ami most kapóra jött és oda fektettem le óvatosan a lányt.
- Maradj itt, míg kerítek valami fájdalomcsillapítót. – mondtam neki halkan, majd némi habozás után kiszaladtam.
Most már egyedül folytattam az utam és surrantam házról házra. Tényleg volt útlezárás, de mivel már a razzia nagyja lement, nem vették annyira komolyan a fiúk, így sikerült kikerülnöm őket. Meg kellett találnom a haveromat, hiszen morfiumot, nem osztogatnak a gyógyszertárakban. Szerencsémre tudtam, hogy melyik játékterem a törzshelye, így hamar megtaláltam.
- Zsozsó! Baromian szükségem van a segítségedre! – csaptam le rá rögtön, és nem is húzva az időt, elmondtam neki, hogy mi történt.
- És te segítesz annak a lánynak? – nézett rám kicsit döbbenten, de aztán elvigyorodott. – És jó bőr?
- Nem, nem! – ráztam meg a fejem. – Nem erről van szó, csak bajban van és rendes volt velem, ha ő nincs, akkor biztos elkapnak a rendfenntartók. – magyaráztam zavartan, de láttam, hogy nem igen győztem meg.
- Oké, te tudod! De sokba fog kerülni. – biccentett aztán. – Várj itt!
Azzal eltűnt, de kb. egy jó fél óra múlva előkeveredett és egy dobozt nyomott a kezembe.
- Tíz ampulla van benne és ez ötszáz dolcsidba fog kerülni.
Kicsit elakadt a lélegzetem, de hát nem volt választásom, így kicsengettem a dohányt és megköszönve a segítségét, igyekeztem vissza, remélve, hogy se nem találták meg, se nem halt meg közben.
Óvatosan nyitottam be, hiszen már jóformán semmit nem láttam a sötétben és megszólaltam.
- Meghoztam a cuccot Damona, élsz még?

Láttam, hogy furcsának tartja a nevem, nem véletlen, hiszen sok köze van a másik alakomhoz, de mégsem lehettem démon nő vagy valami hasonló, tulajdonképpen egy kis átalakítással született meg belőle a Damona. Az eredeti nevem már nem is tudom mióta nem használtam. Egyik szemöldököm feljebb kúszott.
- Kösz.- jegyeztem meg, még akár bóknak is vehetném, hogy nem vagyok ronda, de az érzelmi szintem még mindig valahol maximum egy gyerekét ha verdeste, hiába próbált meg Mcreally annyi mindent belém verni.
Túl kotnyelesnek tartottam a srácot, annyit kérdezett.
- Misztikus megjelenés? Mi van?- értetlenkedtem, hiszen köze sem volt ehhez a valóságnak.- Ahhoz semmi közöd.-böktem oda végül.
-Ha nem kell vissza is adhatod.-morogtam Paul felé, sosem az volt a célom, hogy gazdagra szedjem magam, hanem mindig csak annyi kellett, amiből meg tudtam élni, és megvenni amire épp szükségem volt. Sosem halmoztam fel magam körül sem pénzt, sem anyagiakat, hiszen felesleges lett volna, pláne azzal az életmóddal, amit folytattam. De ezt bonyolult lett volna elmagyarázni.
- Én sem élvezetből ölök, csak a túlélésért.-jegyeztem meg most már nem cinikusan, hanem teljesen átlagos hangon. Habár arra képeztek ki, de az csak a harcmezőre volt érvényes, a ketrec harcokban sem akartam soha ölni, és ha nem szükséges nem is teszem meg, de ha valaki ezzel visszaél, akkor lelkiismeret furdalás nélkül teszem a dolgom. És ezt Paul is láthatta.
Érdekes volt, hallani, hogy ez a Ronin kölyök is több forrásból szedi meg magát, bevallom kicsit még tán fel is keltette az érdeklődésemet, hogy egyrészt velem menekült a rendfenntartók elől, másrészt hogy így keresi a pénzt. De egyelőre nem kezdtem el kérdezgetni.
Először nem akartam hagyni, hogy Paul segítsen, mikor meg se bírtam mozdulni, nem sok híjja volt,hogy el nem löktem magamtól, de a testem szerencsére vagy szerencsétlenségemre nem nagyon akart az agyamnak engedelmeskedni, így hagytam, hogy a srác segítsen felállni. Úgy éreztem magam, mint valami harci sebesült, noha ez korábban fordítva volt, én segítettem a küzdelemben elesett bajtársaimnak, és sosem fordítva. Hát ezt is sikerült megélnem, elég dühítő volt, de mégsem szóltam egy szót sem.
Egyik karommal belekapaszkodtam a másikkal szorítottam a halántékom, hátha ettől elmúlna a fájás, de sajnos nem sikerült. Valami elhagyott romos épülethez mentünk, minden bizonnyal ez volt a legközelebbi, hellyel közzel védett hely, hiszen odakint még mindig nem volt a legbiztonságosabb. Okos volt a srác, vagy tapasztalt, nem tudnám megmondani.
Valami kartonpapírt éreztem a lábaim alatt, a hely sem volt a legjobb, de a kényszer nagy úr. És én megtanultam, hogy ne legyen az ember válogatós.
Neki dőltem a hideg téglafalnak, miközben még azért sikerült felfognom Paul szavait.Tulajdonképpen nem hittem, hogy vissza fog jönni. Mert mi oka lenne rá? A pénzt megkapta, és még csak nem is ismert, ahogy én se őt. Mindig a legrosszabbat feltételeztem mindenkiről, a gyanakvásom volt az, amit többek között eddig életben tartott. A fal mentén csúsztam le ülő helyzetbe, homlokomat a térdemre hajtva. Teltek a percek, de a helyzet nem lett jobb. Cseppet sem, hiszen, ahogy felemeltem a fejem, a vér már megint elindult az orromból.
-Igazán remek!-motyogtam magamnak, majd hátravetettem a fejem a falnak, és lehunytam a szemem. Az érzékeim voltak annyira kifinomultak, hogy ha esetleg mozgás van, akkor azt még így is észrevegyem. De nem történt az ég világon semmi. Sötétség és síri csend telepedett rám. Nyomasztó volt. És ekkor megint eszembe jutott minden. Mikor ott álltam az ajtó mögött, mikor hallottam a társalgást, mikor semmitmondó arccal közölték velem, hogy McReally meghalt, és mikor hallottam, hogy én leszek a következő...mint egy rémálom, olyan volt az egész. Nem tudom mennyi idő telt el, hogy talán elaludtam, vagy csak képzeltem az egészet, de éreztem, hogy a karomon apró remegés hullámok futnak át. Felemeltem a bal kezem, végig néztem rajta, majd ökölbe szorítottam.
Ekkor hallottam meg a zajt, mintha lépések lettek volna. Megpróbáltam feltolni magam, ami úgy hellyel közzel sikerült is, hogy álljak a két lábamon, de közben erőteljesen a fal adott nekem támasztékot.
És akkor egy ismerős hangot hallottam, és nem hittem a fülemnek.
- Olyan könnyen nem dobom fel a talpam.-jegyeztem meg kissé nyersen már megint. Aztán Paul alakja körvonalazódott előttem. Lassan kotorászni kezdtem a zsebemben, ahonnan egy vékony, tollszerű valami került elő. Lassan széthúztam, és középen egy kis ampullának való hely volt. Elkértem Paultól egy adagot, amit behelyeztem a szerkezetbe, majd összezártam. Ez egyfajta speciális szerkezet volt, amivel be tudtam lőni magamnak a cuccot. Ami talán meglepő lehetett, hogy nem drogos módjára a karomba, hanem a fülem mögötti területre szúrtam be a tollszerű szerkezettel. Halk kattanás jelezte, ahogy a fecskendő kilőtt. Nem volt egy kellemes érzés, sőt, ami azt illeti, nagyon nem volt az. Egy ideig ott kellett tartanom, majd megmozgattam a fejem, ahogy éreztem, hogy a morfium átjár. Nem ütött ki, hanem csökkentette a kínzó fájdalmaimat. Egy pillanatra a szememet is lehunytam. Már sokkal jobb érzés volt. Kinyitottam a szemem és Paulra néztem, majd kezdtem összeszedni magam.
- Miért jöttél vissza?-kérdeztem meg minden átmenet nélkül, egyenesen rá nézve. Ez a srác teljesen összezavart a viselkedésével.

Mivel tök sötét volt a pincében, ezért a hallásomra próbáltam támaszkodni, mielőtt még belefutnék esetleg valami váratlan dologba, de elsőnek még egy pisszenést sem hallottam, így tényleg azt hittem, hogy vagy jobban lett és meglépett, vagy elpatkolt itt nekem.
Bár a kissé rekedt hang váratlanul hangzott fel, azért mi tagadás megkönnyebbültem, hogy hallom a hangját és nem potyára kockáztattam a nyakam kétszer is, ahogy átvergődtem az útzáron.
- Még szerencse, mert jössz nekem 500 dolcsival. – léptem a hang irányába, ahol lassan kibontakozott a sötétből a falnak támaszkodó, de kicsit görnyedt alak.
Közelebbről látványnak sem nézett ki jobban, mint a hangja, mert megint elég véres volt az arca.
- Ugye tudod, hogy kell valami vizet keresnünk, hogy lemosd magad, mert így azonnal bevarrnak, ha meglátnak. – ingattam meg a fejem, miközben segítettem berakni egy ampullát a szerkentyűjébe, amit aztán beadott magának…….a füle mögé. – Brrr! Ez biztos nem lehet kellemes. – rázkódtam meg, de aztán már láttam rajta, ahogy kissé kisimulnak a vonásai. – Tessék! – nyomtam a kezébe a dobozt, amiben a maradék kilenc ampulla lapult. – Gondolom kell majd tartalék is az útra. Viszont valakit nagyon kereshetnek ezek az átkozott zsernyákok, mert megint megerősítették az útzárat és a járőröket is. Biztos a razzia sem volt véletlen. – közöltem a rossz hírt a lánnyal, mivel visszafelé jövet, épp csak le nem buktam, amikor egy ház picéjén keresztül akartam kikerülni őket. Alig tudtam elrejtőzni, míg a járőr elvonult.
A kérdése végül is nem volt meglepő, hiszen még magam sem nagyon tudtam rá a választ, csak, ami már az én fejemben is megfordult, mikor elindultam segítségért.
- Gőzöm sincs. – vontam meg lezserül a vállam. – De valahogy nem tudtalak volna csak úgy simán magadra hagyni. – válaszoltam végül aránylag őszintén. – Kihoztál az alagútból, én meg hoztam neked gyógyszert, azt hiszem kvittek vagyunk. – vigyorogtam rá, bár nem hiszem, hogy látta a sötétben. – De most, ha jobban vagy ideje lesz lelépni, mert a hurok kezd bezáródni lassan. – intettem felfelé. – Nekem a kikötőbe kéne eljutnom, van ott egy hajó, ami csak engem vár.

Ahogy telnek a percek, egyre jobban hozzászokik a szemed a félhomályhoz, így könnyedén megláthatod, hogy egy metróalagútban vagy. Ránézésre ez nem a New London-i... Inkább olyasmire hajaz, amiben már hosszú évtizedek, sőt, talán évszázadok óta nem járt karbantartó.

Ahogy lassan oldalra araszoltam, rátaláltam a falra. Igyekeztem, ahogy csak tudtam, abba az irânyba, ahonnan a hangot hallottam.
- Hahó! Valaki válaszoljon, kèrem! - a taszigáló is eltünt, ès èn egyre tõbbet láttam a körülöttem lèvõ helyböl. Hát igazam lett... itt... itt metro járt, azt hiszem. Elvègre a föld alatt voltam, tekintettem fel.
Nem akartam egyedül lenni... azzal, ami itt lehet. De vajon, hol az az itt?
- Toto... Azt hiszem már nem New Londonban vagyunk... - suttogtam, majd ismèt kiabálbi kezdtem.
- Mièrt hoztak ide?

Ha arra számítasz, hogy költői kategóriába sorolható kérdésedre valóban nem kapsz választ, csalódnod kell. egy suttogó hang ugyanis, ami mintha valahonnan a fejed fölül szólna, megadja a kért információt.
- Hogy tanulj...nulj...nulj...
Visszhangos, sejtelmes suttogás a metró mélyén, a sötétben... Ez nem sok jót jelenthet. Még mielőtt rákérdezhetnél, mit kéne megtanulnod, a hang folytatja.
- Az egyik irányban kétszáz méter, és megállóhoz érsz... A másikban három kilométer. Fél órád van, aztán jön a szerelvény... Jól gondold meg, merre mész, mert a rossz döntés a halállal lenn egyenlő, Shaaaliiimaaar...
A hang elhallgat, de előtte mintha valami olyasmit hallanál, hogy "Hagyxd már abba ezt a shaaaliimaarozást, te idióta!"
Nos hát, melyik irányba indulsz el?

Majdnem szívrohamot kaptam, ahogy a habg megszólalt nem is messze tõlem..
- Tanulni? De ègis mit kène megtanulnom? - kèrdeztem kiálltva. A suttogás nem volt jó jel... mintha tènyleg egy rossz trèfáról lenne szó... csak komoly tèttel.
A hang nem említette melyik irány a kètszáz mèteres, ès melyik a három kilómèteres táv.
Nem... ez csak egy álom lehet!
Folytattam utamat arra, ahol Tylert sejtettem.
- Mègis kik vagytok ki? Ès mièrt engem hiztatok ide? Egyáltalán hol vagyok?

- Mi a Tanítók vagyunk - szól a sejtelmes hang, bár elindultál, megint a fejed feletti homályból - Megtanítunk téged a félelemre, a sírásra, a zokogásra, és a... És a... - újabb mormogás, ami úgy hangzik, hogy "Mondtam, hogy írd meg előre a szöveget" - És a futásra.
Mély dudaszó hullámzik végig az alagúton. Jön a vonat... Meleg léghullám csap az arcodba. Ezek szerint arról jön... De azt még mindig nem tudod, merre rövidebb az út... És már csak perceid lehetnek...
Ráadásul az a valaki, akinek a hangja nagyon hasonlít Tylerére, megint rákezd, de most még messzebbről...

Ahogy a dudaszó felhangzott valóban kezdtem megijedni. A szemem kezdett hozzászokni a sötèthez... nem láttam sokkal többet, de már megkockáztattam a futást. Jobb híján a vonattal szemben. Fõkèpp, hogy ne veszítsem el az egyetlen kapaszkodómat: Tyler hangját.
- A sírás ès a zokogás rokon èrtelmü szavak... - szóltam vissza. Mègis hogyan hozhattak ide? Telepaták lennènek? Ès fiatalok...

- Látod? -zúgta a sejtelmes, túlviláginak szánt, de érzékelhetően a torzítástól egyre rekedtebb hang - Máris tanultál valamit. Mi vagyunk a Tanítók! Féld a nevünket! Féld... Féld a vonatot!
Az említett jármű épp befordult egy kanyarban, és most meglehetősen nagy sebességgel száguld feléd. Ha körülnézel, láthatod, hogy a sínek és a fal közt van vagy fél méternyi hely, de ha el is férsz ott, a sebességgel járó légnyomás egész biztosan kiránt onnan. Úgy fest, itt a vég...
És még mielőtt bármit tehetnél, a vonat üvöltve neked ront... Aztán átsiklik rajtad, és zavartalanul folytatja az útját. Ha megfordulsz, még láthatod az utolsó kocsi hátulját.
- Hahahaha! Szellemvonat, Shaaliiimaaaar... Szeeellleee.... Hé, add vissza a mikrofont!
Egy új hang szól hozzád.
- Ide figyelj, kígyós csaj. Két fickót ejtettünk foglyul. Az egyik egy benga nagy feka rasztahajjal, a másik meg egy göndör fürtös szépfiú, aki utánad érkezett. Egy óra múlva mindkettő meghal. az egyik tőled jobbra van, a másik balra. Akihez előbb odaérsz, az éli túl. Sok sikert!

Az èletem lepergett elöttem, ahogy a hang erõsödött, a fèny èlesedett... Hiába a fal mellett álltam, tudtam nem úszhatom meg.
Behunytam a szemem, de nem sírtam... mivel õk ezt akarták legyenek bárkik. De a vonat csak átsuhant rajtam... Megfordultam, ès nèztem, ahogy távolodik. Az mondták szellemvonat... De mi van akkor, ha èn vagyok szellem... talán itt se vagyok.
Aztán ismèt szóltak. Tyler... Ben!
- Nem! Ebbõl elèg! Nem veszek rèszt a beteges játèkotokban! Nem választok, nem mozdulok! Meghalnak? Nem hiszem el!

A levegőben előtted megjelent valami Először ködnek tűnik, majd nagyjából felveszi egy téglalap alakját. Középen vonal húzódik. Az egyik oldalon Bent láthatod, ájultan, nyilván valamiféle szertől, amit a vérébe fecskendeztek. A másik oldalon Tyler ugyanígy, mindketten egy-egy székhez kötözve. Velük szemben egy-egy nagy teljesítményű lézerkarabély, amire egy órát és valamiféle elsütőszerkezetet szereltek. Az óra szinkronban számol vissza mindkét helyen. Most 58:49-ez mutat, aztán már csak 58:48-at, és !7-et, 46-ot, és így tovább.
- Döntened kell, Shalimar -így a hang, miután a kép elenyészik a semmibe - Egyikük meghal. A testőr, aki az életét adná érted, vagy a férfi, aki nővé tett? Te döntöd el! De ne gondolkodj sokáig...

A levegõben egy kèp jelent meg. Ahogy lassan kitisztult, a kezemet a szám elè kaptam nehogy felsikítsak, vagy elsírjam magam. A gèpeket ès fegyvereket nem ismertem, de a számláló megriasztott.
'Nem... ez nem lehet valóság! Ugye? Hogy választhatnèk? Nem! Nem! Nem! Mindkettejüket szerettem... mègha máskènt is.'
- Mire jó ez? Mi hasznotok a halálukból? - kèrdeztem. Talán...
De nem kockáztathattam... muszály... Rohanni kezdtem ès magamban könyörögtem, hogy ha mindez igaz, valahogy mindkettejüket megmenthessem.