Földszint.

Különböző vendéglátó helyek és egy kisebb üzletek találhatóak itt.

/Nakataninak/

Ki tudja mióta futottam már az utcákon, amikor végül beestem ide. Azaz bevetődtem. Vagy még inkább berobbantam. Csak a testem nem robbant fel, pedig állati mókás látvány lett volna, hogy bejön ide egy ember és aztán bumm és fröccs, szanaszét kenődik a vére mindenen, a belsőszervekről már nem is beszélve! Egyszer szívesen kipróbálnám, de az a baj, hogy ilyet csak egyszer lehet kipróbálni... úgyhogy inkább figyeltem a porontyokra, akik egymással nem túl nagy egyetértésben próbáltak nekem megint segíteni valahogy a tájékozódásban, miután jól itt felejtett egy kalóztársam.
Csak szaladtam keresztbe ezen a hatalmas, zsúfolt épületen, az emberek meg rémülten röppentek szét, mint a galambok. Leginkább szerintem azért, mert az öklömben szorongattam szeretett pillangókésem és azt a legtöbbször magam elé tartottam. Pont úgy, ahogy támadásnál szokás. De én nem akartam senkit bántani, csak úgy éreztem, ha megint bajba kerülök, az a kis idő is számítana, amíg előkapom és kinyitom. Ja, hogy miért is futkostam én itt? Mert éhes voltam. Csak ennyi. A lábaim remegtek és szédültem is, a gyomrom pedig szünet nélkül korgott. Mérgemben bele is boxoltam párszor teljes erőből és azt hiszem valami oda nem illőt is ordítozhattam közben, mert a többi ember megvető pillantásokat vetett felém.
- Én csak egy élelmiszer boltot keresek!!! - kiáltottam bele a tömegbe, többször is. Mindössze pár cent volt nálam, így már tudtam, hogy lopás nélkül nem úszom meg. De hogyan raboljak ki egy boltot, amit nem találok meg? Miért nem segít nekem senki?!

A taxizás mára véget ért, de volt még pár órám, mire be kellett érnem a hotelbe. Azalatt gondoltam elcsövezek a plázában, az úgyis takarosabb, mint az a régi épület, amiben meghúztam magam. Itt volt légkondi, mosdó, kajálda, meg kényelmes padok a folyosók közepén. Egy ilyenen el is dőltem, fejembe húztam a kalpagom, hallgattam a mini szökőkút csobogását, az embertömeg zsivaját és hót nyugodtan relaxáltam. Igyekeztem azért nem elaludni, egyszer már keltett fel a biztonsági őr és az nem volt túl kellemes. De nem kellett most azért ettől tartanom, ugyanis egy különös segélykiáltás ütötte meg a fülem, egész közelről. Azt nem értettem miért nem felel neki senki? Megemeltem a kalapom és végigmértem a rém bizarr kis figurát, aki bicskával a kezében kért kétségbeesetten útbaigazítást. Nem semmi egy látvány volt, azt meg kell hagyni. Imádtam ezeket a zakkant városiakat!
- Héj! Ombre! - szólítottam meg, bár fogalmam sem volt mit jelent ez a szó, csak hallhattam valahol. Bár az is lehet, hogy csak én találtam ki. - Azon a sarkon túl balra, az első bolt - mosolyodtam rá és mutattam neki az irányt - Sok sikert!

Ahogy így egyre jobban kétségbeestem, a kabátom alá felvett indokolatlanul vastag pulóver alatt kezdtem megint leizzadni. Az izzadtság aztán meg kezdett belefolyni a hasamba karcolt legfrissebb sebeimbe. Persze mindezt nem láttam, de mivel zavaróan fájni kezdtek, arra gondoltam, hogy csak ez történhetett. Otthon nem is zavarna, de most, most igenis zavart. Így nehezen tudtam koncentrálni. Nem is tudom, mi történt volna, ha a következő pillanatban nem szól hozzám valaki. Egy hirtelen mozdulattal fordítottam a fejem a barnás bőrű lány felé. Párszor gyorsan végignéztem rajta, mire rátapasztottam a tekintetem az övére.
- Öö... jó. - jöttek meg nagy sokára a szavak a számba.
~De mi az az ombre?~ futott keresztül a fejemben a kérdés, de nem válaszolt rá senki. Pedig szoktak. Kevés olyan dolog van, amire ne tudnának valamit mondani azok a tudálékos kis nyavalyások! Azt hiszem néha, hogy ezeket a dogokat mind nekem is kéne tudnom, de a porontyok elszívják belőlem ezt is és a tudást meg megtartják maguknak és nekem úgy kell visszakönyörögnöm azokat. Igazságtalan dögök! Hát nem? Nem-e?!
Hirtelen pislantottam egyet és ráébredtem, hogy még mindig itt állok és nézem a padon fekvő lányt, félig eltátott szájjal. Mintha egy egész nap eltelt volna azóta, hogy hozzám szólt. Zavartan körbenéztem, aztán vissza rá.
- Mit mondtál, merre van? - kérdeztem meglehetősen undok hangon.
~Már arra sem vagy jó nekünk, hogy megjegyezz két szót! Szánalmas vagy! Kutyatápnak való!~ hallottam az űrlénycsemeték kifakadását, mire az arcom egyszerre lett dühödt, elkeseredett és kétségbeesett.

Újra becsuktam a szemem és visszatértem a pihenőmhöz, a mai jótett megvolt, már nyugodtan aludhatok éjszaka. De érkezett egy újabb kérdés az ürgétől. Egy darabig válaszként csak néztem az arcát és filóztam. Szerencsétlennek totál pszichopata tömeggyilkos feje volt. És az összhatáson a bicskája sem segített. Vicces volt látni menyire igyekeztek a vásárlók úgy tenni, mintha ott sem lenne ez az ember, és minél gyorsabban befordulni egy-egy sarkon. Végkövetkeztetésként arra jutottam, hogy valószínűleg úgy jár a legjobban mindenki, ha vele tartok.
Lassan felálltam, kihúztam a táskámból az amúgy is kikandikáló fém rudat, feldobtam a levegőbe, ahol megpördült, majd elkaptam.
- Gyere, elkísérlek odáig - léptem el mellette, aztán mivel nem követett visszafordultam hozzá. Nem igazán tudtam megállapítani miféle érzelemhullámok vonultak át az arcán. - Hahó, erre, gyere csak, éhes vagy nem? - szóltam neki lágy hangon és közben tudatosult bennem, hogy a fém rudat úgy lóbálom, mint egy botot a kutya orra előtt. Jó, hogy el nem dobtam, hogy "hozd vissza"! Jól van Naki, te is tiszteled az embertársaid...
- Egyébként van pénzed kajára? - érdeklődtem meg tőle egyszerűen.

Csak álltam tétlenül és vártam, hogy valami történjen. Hirtelen olyan elveszettnek éreztem magam, így, hogy abbahagytam a futkosást, megszólítottak és én megálltam. Nem mondom, hogy nagyon elterveztem, hogy mit is akarok, amikor bejöttem ide, de most határozottan úgy éreztem, hogy már tényleg nem tudom, mit is akarok. Megint feltűnt a szűnni nem akaró fejfájásom és annyi hangot hallottam magam körül, hogy ezek kezdtek úgy működni, mint egy erősítő. A fejemhez kaptam és a halántékomat kezdtem masszírozni, miközben a semmibe révedve néztem valahova magam elé. A kést már csak olyan lagymatagul tartottam magam előtt, mint egy elemlámpát. Összerezzentem, amikor egyszer csak valami rúdfélét láttam a levegőbe röpülni. Értetlenül néztem utána, majd a lányra. A késem körül megint megszorult az öklöm, de hamar fel is engedett, mert valamiért az az érzésem volt, hogy ez a bot nem fegyver, csak egy ilyen játék-vacak-féle, amit az emberek a cirkuszban is dobálnak. Jó rég nem voltam már cirkuszban. Biztos a fiammal és a feleségemmel lehettem, ki tudja milyen régen... hirtelen kedvem támadt cirkuszba menni.
Az újabb szavait hallva megint úgy tértem magamhoz, mint aki állva elaludt. Bizonytalanul bólogattam párat, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet, ha velem jön, hiszen én ki akarok rabolni egy boltot. De nem tágított, sőt, minden erejével azon dolgozott, hogy figyeljek rá, azt hiszem...
- Jó jó. Megyek... mehetünk. - szólaltam meg végül és elindultam előre.
- Nem nagyon van. Azaz nincs. - válaszoltam ezúttal szinte azonnal a kérdésére. Kedves arca volt, de most valamiért nem bírtam a szemébe nézni. Csak azt a karikát bámultam az orrában, majd szóra nyílt a szám. Szavak sokáig nem követték ezt, de végül csak a nyelvemre jött egy pár.
- Én ki akarok rabolni egy boltot. - nyeltem egy nagyot és nem igazán tudtam, ezt most miért mondtam el neki. Hirtelen eltettem a zsebembe a késem. Úgy éreztem, hogy valakik figyelnek és pontosan tudják, hogy mire készülök.

Nagyon nem úgy tűnt, mintha jelen lenne, lehet kicsit csicsókás volt, de aztán csak sikerült rám összpontosítania és behozta a lemaradását. Hirtelen egy jámbor kis nyominak tűnt, azzal szemben, hogy az előbb még mintha egy leheletnyi undok felhangot hallottam volna a hangjában.
- Hát az pech, barátom. De valahogy sejtettem - reagáltam egy sóhajjal a feleletére. Rá néztem és meg kellett állapítanom, hogy nagyon megragadta a tekintetét az orrkarikám. Olyannyira, hogy hirtelen viszketni is kezdett. Közben láttam rajta, hogy valamit nagyon mondani akar, csak az meg nem akar megszületni belőle. De türelmesen vártam és csakhamar meg is érkezett a vallomás. Elrakta a kését, nekem meg megesett rajta a szívem. Gyámoltalan kis pszichopataképű TúróRudi.
- Abban azért nem segítek - mondtam neki őszintén. - De az útbaigazításért cserébe nekem is hozhatnál akkor már valamit - közben azért elgondolkodtam azon, mennyire keverednék ezek után gyanúba. - Viszont ha gondolod van egy kis pénzem, vehetünk abból közösen valamit - ajánlottam fel egy kedves mosollyal. Oda is adhattam volna neki, de valahogy volt egy olyan érzésem, hogy többre megy vele, ha én veszem meg neki, amit akar. Totál elveszett embernek tűnt.

Valahogy sehogy sem akartak most összeállni a gondolatok a fejemben. Egy kerek egész gondolat helyett beértem volna már egy löttyedt oválissal is. Hirtelen sok mindenhez lett kedvem - és semmihez se. Nem tudtam eligazodni ezeken a hirtelen fellángolásokon, majd az azt követő kiüresedettségen. Egyszerre lett jó kedvem, mert segített nekem valaki, de annyira elegem is volt már, hogy itt, a tömeg közepén is szó nélkül fejbe lőném most magam... ha volna mivel. Próbáltam valahogy a nagy célra: a bolt kirablására gondolni. De ezt nem ment egykönnyen. És már megint azt az orrkarikát néztem, aztán a lány fura kalapját, meg a szokatlan haját. Az ég egy világon semmi nem jutott róluk eszembe, csak kiüresedett tekintettel néztem hol ezt, hol azt.
- Igen, azt hiszem az lenne a legjobb, ha együtt vennénk valamit. - egyeztem bele némi rágódás után a dologba. Vagyis nem is nagyon évődtem én semmin sem, mert ahogy meghallottam ezt a lehetőséget, máris jobbnak találtam, mint az én ötletemet.
- Nekem elég lenne csak egy kenyér. Meg talán valami üdítő. - aztán elgondolkodtam, mit ettem már nagyon régen és amit most a leginkább megkívántam. - Meg vehetnénk egy konzerv tonhalat. - folytattam a listát. Fogalmam sem volt, hány dollárnál járhatunk már a listámmal, nem szoktam figyelni az árakat. De mindegy, ha nincs rá pénze, majd ellopom, ami kell még. Vagy az is lehet, hogy ott helyben kieszem majd a zacskók és dobozok tartalmát, mint ahogy azt a fiam csinálta egyszer. Én meg jól rápirítottam a szerencsétlenjére, hogy ez micsoda dolog kérem szépen, meg blablabla... Ezen a gondolaton aztán hirtelen nevetgélni kezdtem magamban. Mert milyen tréfás is, hogy most meg én akarok ugyanilyen rossz gyerek lenni!
Közben meg is érkeztünk egy kellően nagy supermarket elé és én most már egészen biztos voltam benne, hogy talán mégsem a kabátomba kéne dugdosni a holmikat, meg megvetetni ezzel a lánnyal azt, amit akarok. A legjobb lesz, ha itt helyben jól bezabálunk!
- És mi lenne, ha megkóstolnánk itt mindent, amit tudunk? - néztem először komolyan a lányra, majd zavartan felnevettem. - Mármint persze ügyesen, hogy ne lássák. - tettem még hozzá gyorsan. Egészen elfogott valami fura érzés, amit gyerek korom óta nem éreztem már...

Megmosolyogtam az egyszerű vágyait, ugyanakkor örültem is neki, hogy nem akar többet, extrém ötletekre úgysem nagyon futotta volna. Így legalább nem kellett csalódnia sem.
- Szereted a tonhalat? - próbálkoztam a baráti csevegéssel, közben azt figyeltem, hogy tényleg annyira dekoncentrált, mint amilyennek tűnik, vagy csak én ítélem meg rosszul?
- Akkor tényleg nagyon ügyesnek kell lenni, vagy a végén gyorsan kell majd futni - mondtam neki komolyan és sebtében végiggondoltam az ötletet meg a lehetőségeket. Kissé meglepett a felvetése, abból a szempontból, hogy ez tényleg egy kreatív megoldás volt a problémára, és ezt nem néztem volna ki belőle. Máris pozitívan csalódtam az emberemben. Egyedül az volt a bibi, hogy valószínűleg felismernének legközelebb, ha lebukunk. Szóval nem volt más választásunk, mint hogy nagyon ügyesek legyünk. Persze meg sem fordult a fejemben, hogy talán nem kéne ebbe belemenni, elvégre van pénzem, meg tudom venni. De máris éreztem a kis bizsergést a gyomromban, az adrenalinlöketet, ami arra sarkallt, hogy ezzel a fura fazonnal tartsak. A csuda vigye el, egyszer élünk és én még ilyet nem csináltam! Rossz kislány voltam, egyszerűen nem tudtam kihagyni egy őrültséget sem.
- Menjünk be, majd fedezlek - kacsintottam rá cinkosan.

- Igen, szeretem a tonhalat. - feleltem szűkszavúan és olyan tagoltan, mintha aki most tanulja a nyelvet. Tekintetem szüntelenül a boltban lévő emberek és az árukkal teli sorok közt cikázott. Az izgatottságom egyszerre volt jófajta és kellemetlen is. Idegességemben rágni kezdtem a szám szélét és a zajból megpróbáltam kiszűrni ennek a fura lánynak a szavait. - Mit..mit mondtál? Ó igen, a végén gyorsan kell futni... - kérdeztem, majd válaszoltam is arra, ami megmaradt az emlékezetemben az iménti szavaiból. Egyetértően bólogattam még jóval azután is, hogy ezt jól megtárgyaltuk. Aztán amikor jelzett, hogy mehetünk, meg is indultam előre. Gyanakvóan néztem mindenkire, aki mellett elmentünk és ők is hasonlóképpen néztek ránk... vagy talán inkább csak rám. Rosszul voltam tőlük, rosszul voltam az emberektől... úgy éreztem, mintha egy nyitott könyv lennék nekik. Mintha minden érzésem és gondolatom ki tudnák olvasni a fejemből. Görcsösen csak e körül jártak a gondolataim egészen addig, amíg az első sorban meg nem álltam egy váratlan pillanatban. Hosszasan kezdtem bámulni a polcon lévő indokolatlanul színes gabonapehely karikákat.
- Ilyet még lehet kapni? Ezt a fiam is szerette... de a porontyok nem esznek ilyesmit. Nem tudtam, hogy még mindig lehet kapni. - magyaráztam magam elé és válaszra sem várva levettem a polcról a dobozt. Megnéztem a nagy logót az elején, majd a hátulján az ábrákat. Aztán kibontottam a csomagolást és belemarkoltam a gabonapehelybe. Amennyit csak bírtam, beletömtem a számba és lassú kérődzésbe kezdtem. Egy időre el is felejtettem, hogy nem vagyok egymagam és egy hirtelen mozdulattal fordultam a lány felé, amikor rácsodálkoztam, hogy tényleg itt van mellettem.
- Kérsz ilyet? - kérdeztem, miután nagy nehezen lenyeltem a hatalmas kajagalacsint. Húsz éve nem értettem, mit lehet ezen szeretni, de tényleg nem rossz Vajon még hány ilyen termék lehet itt, amiről ilyen gyorsan megváltozna a véleményem?

A zavart tekintete, a ki-kihagyó figyelme most már kezdte egyértelművé tenni, hogy lehetnek bizonyos problémái újdonsült barátomnak. De talán csak alapjáraton volt ilyen fura. Mondjuk ez továbbra sem tántorított el, egy egyszerű megállapítást tettem csupán. Igaz, talán más nem adott volna kellő táptalajt neki a sajátos ötletei megvalósításához, de ki vagyok én, hogy korlátozzam a szabadságában? Inkább élveztem. Abban biztos voltam, hogy tudná még fokozni a dolgokat, tutira nem fogok unatkozni mellette. Majd ha lesz kalamajka, hát megoldjuk. Ennél jobb programot jelen pillanatban nem tudtam elképzelni a kis munkaszünetem idejére. Azért figyeltem, és igyekeztem elkerülni a kamerákat. Jól jött most a kalapom, csak sajnáltam volna, ha egy darabig mellőznöm kellene a viselését.
- Van egy fiad? - kérdeztem rá meglepetten. - És hogy hívják? - érdeklődtem meg, miközben hátra pillantottam, hogy felmérjem a pillanatnyi lebukásveszélyt.
Aztán csak néztem, ahogy belefeledkezett az evésbe. Nem semmi egy alak! Nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak. Tényleg mindent végig akar kóstolni? Végül is még én sem ettem ilyet színes izét. Ez már nekem luxuskaja volt.
- Kérek - mondtam neki magabiztosan és szép lassan elvettem tőle a dobozt. Beletúrtam és az első kóstoló után intettem neki a következő sor felé.
- Arra vannak a pékáruk, megnézzük azokat is? Kicsit táplálóbbak, mint ez. De nem is rossz.

Olyan szokatlan volt itt lenni. Az évre sem emlékszem már, amikor legutoljára szupermarketben jártam. A nagy családi bevásárlások, az akciós termékek levadászása és persze okosan vásárolni úgy, hogy még a gyerek is boldog legyen... mintha nem is ebben az életben történtek volna. Nem is tudom, hogy bírtam ki ezt mind. A sok sorban állást, meg az összes többit. Most is éreztem, hogy csak azért vagyok nyugodtabb, mert ezen a soron valamivel kevesebb ember járkál.
- Igen van. Antonnak hívják. De már nagyon rég nem láttam. - feleltem a kérdésére különösebb érzelem nélkül és folytattam tovább az evést. Már megbántam, hogy megemlítettem, hogy van gyerekem. Nem is tudom, miért mondtam el, biztos ez is csak kicsúszott a számon. Pedig nem szeretek erről beszélni. Azaz erről sem.
Bambán néztem, ahogy az idegen lány is eszik egy keveset. A kérdésére némán bólintottam egyet, majd együtt átmentünk a pékárukhoz. Annyi féle kenyér volt ott, hogy hirtelen teljesen elbizonytalanodtam. Vajon melyik lehet a legjobb? Találomra levettem egyet és kikaptam a zsebemből a pillangókést, amit ezúttal kenyérvágásra próbáltam használni. A hónom alá vettem a vekni kenyeret és némi ügyetlenkedés után levágtam magunknak két szeletet, aztán visszaraktam a kenyeret a többi közé. Persze elforgattam, hogy a levágott fele befelé álljon. Jóízűen haraptam aztán bele a félbarna kenyérbe. Talán semmi különös nem volt benne, még az is lehet, hogy pocsék volt a többihez képest, de nekem most nagyon jól esett.
- Olyat! Olyat is! - mutattam aztán egy halom vaníliás süteményre és már el is viharzottam, hogy azokba is beleegyek.

Szóval nagyjából Anton is apa nélkül nőtt fel. Ez egy kicsit elterelte a gondolataim a sétánk közben. Kíváncsi lettem a miértre. Nem, nem azért, merthogy ez akkora lelki traumát jelentett volna számomra. Egyszerűen csak érdekelt volna az ő sztorijuk. Mert miért ne?
- És miért nem láttad? - kérdeztem meg egyszerűen. Amúgy sem tűnt úgy, hogy ez a téma érzékenyen érintené.
Figyeltem, ahogy a legnagyobb természetességgel vágott magának egy szelet kenyeret és elkezdte majszolni. Valamiért tök aranyosnak találtam abban a pillanatban ezt a fura fickót. Amikor a sütik felé mutatott elnevettem magam. Tisztára olyan volt, mint egy gyerek. Követtem és én is elvettem egy vaníliás sütit. Tök finom volt! Egyet el is raktam a táskámba későbbre is.
- Fú, ez nagyon jó ötlet volt! - osztottam meg a véleményem vele, amikor is közbevágott egy nyanya.
- Maguk meg mit művelnek!? - borzadt el.
- Öhm... Eszünk? - kérdeztem vissza nyugodtan.

Egy gyors pillantást vetettem a lányra és nem tudtam nagyon, hogy akarok-e neki beszélni a dologról. Most épp úgy éreztem, hogy teljes mértékben szarok az egészre és amúgy is, rég volt már. De lehet, hogyha elkezdek róla beszélni, még felidegesíteném magam. És tapasztalatból tudom, hogy az nem jó nekem.
- Nem... az nem érdekes most. - hadartam a szavakat magam elé, alig érthetően és ezzel próbáltam is lezárni a témát. Vissza kell tartanom magamban a gondolataim, mert ha elkezdek a fiamról beszélni, az olyan, mint a hányás: ha kinyitom a szám, nem bírom abbahagyni és idővel csak egyre szarabbul fogom magam érezni tőle és a végén már legszívesebben rá akarnám magam szúrni egy kovácsoltvas kerítésre, valahol a hasam tájékán. Tétován néztem bele ismét a lány szemeibe és próbáltam másfajta gondolatokkal megtölteni a fejem.
- Te az utcán élsz? - kérdeztem hirtelen, komoly arccal. Bár magam sem tudtam, miért is kérdezem. Talán azért, mert furcsa volt, hogy ő is ilyen örömmel vacsorázik meg egy szupermarketben, fizetés nélkül. De mielőtt igazán megválaszolhatta volna a kérdésemre a választ, idejött hozzánk egy vén boszorkány. Valamiért mindig is utáltam az öreg nőket. Szörnyűek tudnak lenni! Főleg, amikor mindenbe beleütik az orrukat, mint például most is...
- MENJEN INNEN! - kiabáltam rá, amikor hitetlenkedésbe kezdett. Úgy éreztem, a szemeiben valami ördögi tűz lobog, mintha maga a Sátán, vagy legalábbis egy Gyűjtő nézne vissza rám! Ráncai nem kedvesek voltak, mint az én nagyanyámnak, hanem gonosz árkok, démoni lények tüzes létsíkjának feneketlen, fekete szakadékai! Vajon miért állt meg pont ő, amikor mindenki más leszarja, hogy mit csinálunk?! - MENJEN INNEN! NEM HALLJA?? - ordítottam rá megint, majd ingerült, mégis végtelenül céltalan pillantásokat vetettem az idegen lányra, valamiféle segítségre várva. Ekkor azonban a sor végén feltűnt egy biztonsági őr és egyenesen felénk tartott. Ráérősen ugyan, de határozottan minket nézve...

Eléggé látszott a fején, hogy nem akar a gyerekről beszélni, ezért jobbnak láttam, ha tényleg nem erőltetem. Mindennek meg van a maga oka és nem mindig szerencsés buzerálni őket. Az ő kérdésére viszont elnevettem magam.
- Végül is... de azért nem vagyok hivatásos csövi... - nem tudtam befejezni a válaszom a nő miatt. Úgy vettem észre, hogy a kis barátomat brutál durván kiakasztotta. Mintha valami pánikreakciót váltott volna ki nála. Így legalább mind a ketten üvöltöztek. Szép is ez, miután felfaltuk a boltot...
Persze az eredménye is meglett, felkeltettük egy biztonsági őr figyelmét. Azért hogy ezt ki tudjuk magyarázni jó kis beszélőkére lett volna szükségünk.
- Velem maga ne kiabáljon! Hogy képzeli! Ilyen embereket! De már jön is az Őr! Uram! Uram! - kiabált a nő a biztonsági ember felé, aki már futott is hozzánk, közben valószínűleg erősítést is hívott. - Ide! I... - mielőtt folytathatta volna, ha már felénk fordult elhallgattattam. Kezdett kissé bosszantó lenni, no meg a barátocskám idegállapotáért is aggódtam. Szóval kapott a nő a szájába egy kis vaníliás sütit. Tényleg finom volt, szóval egy rossz szava sem lehetett.
- És most szerintem jobb, ha futunk - kaptam el a férfi ruhaujját, hogy magam után húzzam.

Már éppen elhatároztam, hogy megbüntetem ezt a kíváncsi öregasszonyt és jól beleturkálok az álmaiba, de még mielőtt elkezdhettem volna koncentrálni, a furcsa lány a banya szájába tömött egy süteményt. Ettől aztán minden gondolatom el is szállt hirtelen, csak néztem azt a nagy süteményt, ahogy kikandikált az öregasszony szájából. De ezt sem nézhettem túl sokáig, mert rángatást éreztem a kabátom ujján.
- Ó ja igen... - jutott eszembe, hogy most tulajdonképpen menekülnünk kéne. Nagy nehezen rászántam magam arra, hogy megint szedni kezdjem a lábaim.
- És hova bújjunk? Van ötleted? - kérdeztem máris zihálva és közben a bolt mintha ránk akart volna nőni, a polcok és az emberek össze akartak volna hajolni fölöttünk, hogy megfoghassanak minket. Sosem tűnt még ilyen ijesztőnek egy ilyen átokverte szupermarket! Futás közben aztán egészen meglepő módon támadt egy ötletem. A kijáratokat talán már le is zárták, úgyhogy csak úgy juthattunk ki, hogy...
- Te! Mi lenne, ha a ruharészlegen beöltöznénk valaminek! - szinte máris elfogott a gyermeki izgatottság, hogy álruhában meneküljünk ki innen. Mint egy mesében! A porontyok is nagyra értékelték a szellemes ötletem és az egyikőjük meg is súgta nekem, hogy merre találjuk a ruhaosztályt.
- Gyere, arra! - mutattam magam elé és most én kezdtem el a ruhájánál cibálni a lányt. - Szerintem a legjobb lesz, ha te férfinak, én meg nőnek öltözök be! Úgy biztos nem ismernek már minket fel! - adtam ki az utasításokat, miközben meg is pillantottam az első fogasokon lógó holmikat.

- Öhm... nincs... - feleltem neki futás közben, és agyaltam. Igazából annyi volt bennem, hogy fuss! Közben éreztem, ahogy az adrenalin lassan kifejti a hatását. Szerettem ezt az érzést. Igyekeztem kerülgetni az embereket, kicselezni az őröket, de így, hogy nem voltam egyedül nem volt valami könnyű kihívás. Aztán társam a bajban előállt egy ötlettel, hogy hasznosítsa ő is magát. Nem igazán volt időm mérlegelni a felvetését, mennyire hasznos és megvalósítható, és főleg értelmes egyáltalán, mert azonnal elkezdett most ő maga után rángatni. Nem volt mit tenni.
- Te totál őrült vagy! - nevettem el magam jóízűen. - Nagyon bírlak! - imádtam az ötletét! - De még a nevedet sem tudom. Én Nakatani vagyok úgy mellesleg - mutatkoztam be neki sebtében. Tökéletes időpont volt erre, tudom.
Szinte letéptük az első ruhadarabokat a fogasokról. Én beszereztem egy zsákot is a saját táskám mellé, amibe gyorsan beletuszkoltam a kalapom. Eszem ágában sem volt megszabadulni tőle, de nem fért volna már el a tatyómba.
- Ne! Ne azt vedd fel, ez jobban fog állni! - cseréltem ki a kezében lévő darabot egy sokkal nőiesebbre. Egy kicsit megfeledkeztem azt hiszem a helyzet komolyságáról.
- B@sszus, b@sszus siess! Mindjárt itt vannak! - sikítottam szinte az izgalomtól, miközben fél lábon ugráltam az öltözködés hevében. Rég éreztem már ilyen jól magam. De hát nem minden nap szervez az ember magának bolti ámokfutást.

- Jó jó! Én meg Kasper vagyok! - rendeztem le a bemutatkozást olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett, mert most igazán nem ezen jártak a gondolataim! Olyannyira, hogy máris elfelejtettem a lány nevét, de ez nem akkor nagy gond nekem. A legtöbb embernek nem tudom a nevét, de az is lehet, hogy pont ugyanennyi ember nem tudja az én nevemet sem...
Össze-vissza kapkodtam magamnak a mindenféle ruhákat, volt, hogy blúzból egyenesen hármat, míg szoknyából egyet sem. Ezért gyorsan levettem még pár szoknyát is, nehogy azon múljon a siker, hogy nem volt miből válogatni! Aztán a a fura nevű fura lány adott nekem egy állítólag sokkal nőiesebb göncöt, amit én beleegyezően el is vettem tőle. Rögtön el is kezdtem magamra rángatni, az volt a szerencse, hogy ezen a soron épp nem állt senki. Most volt életemben először melltartó rajtam, de olyan borzalmas érzés volt, hogy legszívesebben letéptem volna magamról és jól megtapostam volna! Aztán rárángattam egy hosszú ujjú blúzt, a fejemre dobtam egy nagy színes szalmakalapot, amit mélyen a szemembe húztam. Közben elsasszéztam a napszemüvegekhez is és levettem rögtön az elsőt, ami elég böhöm nagy volt ahhoz, hogy a fél arcomat betakarja. És aztán ott álltam a szupermarketben, mint egy hímnős buzi! Kellemetlenül éreztem magam, rosszabb volt ez így, mintha meztelen lettem volna. Sokkal rosszabb volt... A lányt el is vesztettem, amíg elcsentem pár kiegészítőt, így izgatottan forgolódtam a tengelyem körül, hogy megtaláljam.
~És ha pont azért nem fogom észrevenni, mert már nem ismerem fel?~ Töprengtem a szám szélét rágva. Máris fájni kezdtek a lábaim, amiket egy pár rikító rózsaszín körömcipőbe nyomorgattam bele. És mivel a melltartó után a harisnya bizonyult a második legkényelmetlenebb göncnek a világon, máris úgy álltam, mint akinek felcsúszott valami oda nem illő a seggébe...

Gyorsan magamra öltöttem a buggyos, trottyos, fogalmam sincs milyen stílust képviselő nadrágot, megkötöttem a derekamon egy nyakkendővel, a felkapott trikóra húztam egy mellényt és egy bőrdzsekit. A táskám elrejtettem alatta, a másikat a hátamra dobtam. Közben igyekeztem követni Kaspert, nehogy elhagyjon. Így út közben kaptam még fel egy sárga sálat, amit a hajammal együtt begyűrtem egy szűk sapiba. Így egészen olyan volt, mintha szőke hajam lenne a sál kilógó vékony rojtjai miatt. Persze csak távolról. Aztán beértem a krapekom és akkor enyhe sokkot kaptam, ahogy végigmértem.
Kiszakadt belőlem a röhögés, olyannyira, hogy a könnyem is kicsordult. Kénytelen voltam leroskadni egy cipő próbáló székre. És attól kezdve csak nevettem. Mikor megállt mellettünk egy őr, végem volt. Látva az arcát, ahogy végigmérte Kaspert és realizálta a helyzetet... zokogtam a nevetéstől. Már az se érdekelt, hogy elkapnak, azt hittem ott helyben fogok megpusztulni.
De igazából nem nagyon volt már kiút, elnézve a dolgok állását, szóval fel is adtam a menekülést. Odatotyogtam a barátocskám mellé és továbbra is nevetve megöleltem.
- Ez irtó jó buli volt!

Azt hittem jól fogom érezni magam, hiszen ez az egész az én ötletem volt, de inkább már herótom volt ettől a sok kényelmetlen ruhától, amit magamra dobtam. Hogy bírnak ebben a nők egyetlen percet is kibírni? És valahogy volt egy olyan sejtésem, hogy azzal, hogy magamra vettem mindezeket, egyáltalán nem tűnhetek nőnek. De még nőiesnek sem. Talán egyenesen a szupermarket réme lehettem, aki még sokáig fogja kísérteni az alkalmazottakat... meg saját magamat is.
Teljesen megbénított ez az egész helyzet és csak álltam és vártam, de nem a fura lány jött ide, hanem... hanem egy rohadék biztonsági őr! Kerültem a tekintetét, még a napszemüveg sötét lencséjén át is. A férfi arcán szinte világított a lenéző, gúnyos mosoly, miközben én egyre inkább elkámpicsorodtam. Még mielőtt bármit is elkezdtem volna eldadogni magam védelmére, egyszer csak megölelt az a lány. Összerezzentem, mert azt hittem, hogy a rendőrök fogtak le. Látszott, hogy élvezte ezt az egészet, de én már egyre inkább a teljes kétségbeesés határán egyensúlyoztam.
'- Nem volt rossz trükk, de vége a farsangnak. Maguk most velem jönnek. - mondta a biztonsági őr, hangja a tréfálkozóból hamar átváltott véresen komolyba. Hamarosan még több őr jelent meg a helyszínen.
Nekem egy szó sem jött ki a torkomon, én azt hittem, hogy ez egy happy end lesz! De most jöttem csak rá, hogy mégsem úgy történtek itt a dolgok, mint a mesékben...
- Jaj ne... - kezdtem egyre jobban kétségbe esni és percekig csak ezt a két szót bírtam ismételgetni, miközben kivezettek minket a boltból. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a saját ruháimat elhagytam az átöltözéskor. Kevés borzalmasabb pillanat volt eddig az életemben mint az, amikor erre rájöttem!

//Rendőrkapitányság - Fogda// (ha neked is megfelel ez a folytatás )

Mielőtt kivezettek volna minket egy buzgó alkalmazott igyekezett megkaparintani az elcsent táskám. Én erre megpróbáltam utána vetni magam, de mondanom sem kell megakadályoztak benne. Addig addig kiabáltam és harcoltam érte, míg csak megkaptam belőle a kalapom. Na, anélkül biztosan nem távoztam volna. Ha kell szembeszállok az összes őrrel, sőt tényleg majdnem ott tartottam, hogy visszaszerzem az elkobzott botom és azzal állok ki ellenük. Még jó, hogy nem durvult el ennyire a helyzet. Beértem azzal, hogy megdobtam a sapiba tömködött sállal a férfit.
- Hé Kasper, ne aggódj! Nem lesz semmi baj - mosolyogtam a társamra utána megnyugtatóan. - Legalább ettünk egy jót, nem? - próbáltam oldani a láthatóan keserű hangulatát.
Közben már azon agyaltam, hogy hogy fogunk ebből kimászni. De annyira nem aggasztott a kérdés, nem először kerültem fogdába és eddig mindig megoldottam valahogy.

//Rendőrkapitányság - Fogda//

Állítólag a plázában az alsó szinten valahol hátul van egy egész kúltúrált kocsma. Nem az a igazi kocsmai hangulat, inkább amolyan régi, hagyomány őrző PUB. Meg is találtam a helyet. kicsit hamarabb érkeztem megbeszéltnél de rossz szokásom volt hogy véletlenül se késtem el sehonnan és már 10-20 perccel előbb ott voltam mindenütt. Vagy halál pontosan amikor azt hittem elkések.
-Egy korsóval legyen szíves.
Kértem egy sört míg vártam a jövevényre. A nedűt kortyolgatva nézelődtem. Sokkal nyugisabb és hangulatosabb volt mint amikben eddig megfordultam. Drágább is de ez most nem számított. Percenként néztem az órára. Valahogy lassabban fogyott mint a söröm.
~Kellemetlen.

Már megint késésben voltam. Mint mindig most is egy órába telt, mire találtam végre egy nyamvadt parkolót, de hát na, nő vagyok, egy pár perc késés megengedett, nem? Amint megtaláltam a megfelelő helyet, az én kis bogárkámnak, kipattantam, megigazítottam a pulcsimat, felvettem a fekete kabátomat, és bezártam a kocsit. Nem tököltem a lépcsővel, egyenesen lifttel mentem fel a földszintre a parkolóból. Amilyen gyorsan csak tudtam a kicsi kocsma felé tartottam. Izgatott voltam, hogy végre megint láthatom, mert már jóóó régóta nem találkoztunk. Aztán, amint beértem körbe pillantottam és vigyorogva néztem rá, amikor megtaláltam. Mögé lopakodtam, aztán megkopogtattam a vállát.
- Csókolom, sokat késtem?
Nevettem fel, aztán megöleltem Dar-t.
- Szia, na végre itt vagyok. Bocsi a késésért, alig találtam parkolót, plusz, ismered a vezetési stílusom..
Vigyorogtam, aztán kibújtam a kabátomból.
- Egy korsóval kérnék én is egy sört.
Intettem a pultosnak, aztán könyökömmel megtámasztottam a fejemet és csak Őt kezdtem bámulni. Alaposan szemügyre vettem, és csak hümmögtem, amikor megláttam egy-egy újabb dolgot rajta.

Csókolom-ra kikerekedett a szemem, főleg hogy egy ismerős hang szólított meg. Lassan hátra fordultam. Játszott sértődéssel néztem az órára. A morcos arckifejezéstől nem voltam hajlandó tágítani még a magyarázkodása után sem. Egyedül az ölelése enyhítette meg a szúrós pillantást. Szabad kezemmel átöleltem.
-Örülök hogy legalább egybe ideértél.
Kiittam az utolsó kortyot is a pohárból. A pultos felé emelve, miután lenyeltem a kortyot...
-Legyen kettő... Na és hogy vagy Törpilla?
Ültem fel a bárpult előtti székek egyikére szembe egy üressel, de még felé fordulva.

- Öregedtél. Egyel több ránc van a homlokodon, és úristen! Mióta növesztesz te ekkora borostát?
Néztem rá tetettetett szörnyülködéssel, aztán vigyorogva hasba vágtam, persze finoman.
- Ismerhetnél annyira, hogy mindig egyben érek mindenhova, max. a darabkáim vannak a kocsi más-más pontján.
Nevettem fel, aztán, amikor megkaptam a sörömet és Ő is az övét felemeltem, majd belekortyoltam az italba.
- Óh bazz...
Szitkozódtam, amikor eszembe jutott, hogy nekem ma még haza is kell mennem, aztán egy vállrándítással letudtam az egész dolgot, aztán ismét méregetni kezdtem Dar-t. A törpillás megjegyzésére csak elmosolyodtam, aztán közelebb hajoltam.
- Törpilla max. a lábaid között lévő kis cucc, nem én, édes, amúgy megvagyok. Nemrég költöztem ki New London külvárosába a vőlegényemmel,úgyhogy élek és virulok. Bár szokatlan, hogy nincsenek ott anyáék, de kezdek beleszokni.
Válaszoltam, aztán ismét belekortyoltam az italomba és rá emeltem a tekintetemet.
- Veled mi újság? Akaszkodnak már a füledre a pici Dar-k?
Vigyorogtam és rákacsintottam