Börtön

Értelem szerűen ide zárják a rabokat.

A mindenségit már! Ennyi hülyét egy helyen még nem láttam! És rámfogták az egészet, hogy miattam nem sikerült a hajórablás! Csak egy szaros kis kajaszállító ócskaságot akartunk lenyúlni, de miután rátapadtunk a hajóra és beözönlöttünk a fedélzetre úgy négyen-öten, semmi nem úgy alakult, ahogy az meg volt beszélve. A piti kis fuvaros fazon meg a segédje szanaszéjjel kent minket, mint a takonygolyókat! Aztán hipp-hopp, már jöttek is a hatósági hajók és összeszedtek minket, aztán be lettünk terelve egy börtönbe a Földön. Közben párszor majdnem széttéptük egymást a többi kalózzal, a kézbilincs nem tűnt komoly akadálynak. De az már igen, hogy az egyik rendőr sokkolóval esett nekem! Így is majd ketté hasadt az agyam, és akkor még félig le is bénítottak egy időre... remek!
~Te tehetsz róla, igen te tehetsz. A te hibád. Most mi lesz velünk?!~
- Nem tudom, honnan tudjam! - válaszoltam a porontyoknak, akik megleptek az aggodalmaskodásukkal. Általában szeretik, ha szenvedek. Össze is vesztem velük és mire abbahagytuk a dolgot, már egy cellában találtam magam. Valahogy az teljesen kiesett, hogy mi történt az elmúlt percekben, de mindegy volt, mert ideges voltam így is, úgy is.
- EZ A TI HIBÁTOK VOLT!! - rontottam neki a cella rácsos ajtajának és torkom szakadtából ordítottam egyet, hátha még meghallják azok a barmok.
- Mi lesz most velünk... - fogtam a fejem és kérdeztem ezt ezúttal én, nem is egyszer, talán százszor is, miközben föl-le járkáltam a egyszemélyes cellában, ami nagyjából annyira volt keskeny, mint rövid.

Nos a mai nap is olyan volt mint a többi... szokásos. Először a pusztában próbáltam vadászni, hátha fogok pár mutánspockot, vagy hasonlót. Utána néztem az egyik magasabb romról a verekedőket. Egész jó műsor tud lenni. Mintha mindig ugyan azt a jelenetet néznéd, de mégis mindig van benne valami új, és szórakoztató.
A napot gondoltam befejezem egy kis föld alatt, vagy föld feletti, épületeken kívül, és belüli kutakodással. Néha a legmeglepőbb helyeken találom a legjobb dolgokat.
Szóval szépen nyugodtan én mászkáltam a plafonon mikor valaki rám ordított. Mármint gondolom, hogy rám mert más nem volt ott. Leengedtem a fejemet és bekukkantottam az elülső mély-lila szemeimmel.
- Velünk? - pislogtam elől, még a hátsó szemeimmel azt figyeltem tüzetesen nem jön-e valaki. - Gondolom te ott maradsssz ahol vagy, én meg megyek a dolgomra... - sziszegtem megrökönyödve. És most hogy így ezt tisztáztuk készen is álltam arra, hogy tovább menjek.

El nem tudtam képzelni, mennyi ideje lehettem ide bezárva. Lehet, hogy két perce, de lehet, hogy fél napja. Nem érzékeltem semmit az idő múlásából és csak egészen sokára vettem észre, hogy még mindig csak ide-oda járkálok, a torkom meg kezd kiszáradni a folytonos pofázástól. Amiért mindez feltűnt nagy hirtelen, az egy hang miatt volt. Nem, ezt még sosem hallottam, ebben biztos voltam. És nem úgy tűnt, mintha valamelyik smasszer krákogott volna valamit. Hátrafordultam, a rácsos ajtó irányába, de nem láttam semmit. Majd a tekintetem felszaladt a fémrudakon, a mennyezet felé. Értetlen arckifejezéssel néztem azt a... valamit odafenn.
- Ez meg mi?? - kaptam ismét a fejemhez és míg azt vakargatni kezdtem, felröhögtem egyszer-kétszer. - Ez meg mi. - kérdeztem sokkal halkabban, szinte csak úgy magamtól. Most bezzeg senki nem súgott nekem. Ilyenkor miért nem segít nekem senki? Újra annak a valaminek a szemeibe néztem és egyszerűen biztos voltam benne, hogy amit látok, az még a sokkoló mellékhatása, vagy valami ilyesmi.
- Te ugye nem is vagy ott? - kérdeztem bizonytalan hangon és közben abbahagytam a fejem vakarását. Ujjaimmal végigszántottam a mellkasomon, egészen az alhasamig. Sikerült jó pár biztosítótűt megrántanom. Halkan felnyögtem kínomban, de éppen hogy most jött meg a kedvem, hogy szarjak mindenre - arra a plafonszörnyre is - és egyszerűen ledobtam magam a priccsre, majd kigomboltam a kopott, szürke ingem. Kiszedtem a bőrömből az egyik tűt, majd átszúrtam máshova. Vékony kis vércsík folyt végig a szúrt seb alatt. Degenerált vigyorgásba kezdtem és folytattam tovább a műveletet a többi biztostűvel. Kezdtem egészen jól érezni magam és valamiért nem is érdekelt már annyira, hogy épp egy börtöncellában vagyok.

- Ez? - mutattam magamra a három karmos ujjammal sértődötten. Még hogy ez! Kedvem lett volna rárikoltani a kis... csupaszpatkányra, de aztán csak egy halk cicergés jött ki a torkomon. nem akartam mindenkit idecsődíteni. A következő szavaira meg csendesen kerregtem.
- Még hogy nem is vagyok itt! De felőlem! Ez az üregi-madár aki itt vagyok nincs itt! - hagytam kicsengeni a hangom sustorgását. Szerettem hallgatni a hangom kavargását és morajlását, mintha valami egészen márt akart volna üzenni, mint amit kimondok, és az lett volna az igazság. És erre mindig oly kíváncsi lettem volna. De aztán megráztam a fejem. Hol is tartottam? Megvakartam a pikkelyes fejem. Majd hirtelen abba hagytam, mert rájöttem, hogy ezzel is eltudnék lenni egy darabig, de nekem dolgom van!
Azt hiszem épp a legfurább pillanatban sikerült felocsúdnom a saját gondolataimból. Nem akartam hinni a szememnek. Úgy hogy megnéztem a másik kettővel is. Nem tudtam eldönteni hogy hátráljak inkább vagy közelebb menjek megnézni.
- Mondd csak, te biztos azt csinálod amit akarsz? - pislogtam rá.

Teljesen összezavartak a látottak és emiatt kénytelen voltam elgondolkodni...
- Ja, hogy nem is vagy itt? Jól van akkor. Tudod az van, hogy mások azt mondták, baromságokat hallucinálok. De mostanáig nem tudtam, miről beszélnek. - nevettem fel, mintha csak egy jó viccet hallottam volna. Innentől kezdve engem nem érdekelt a dolog. A képességemből tudom jól, hogy a hallucinációkra legjobb, ha oda sem bagózik az ember. Egészen el is felejtettem az egészet, amikor már a sokadik tűnek kerestem új helyet a sebhelytengeres testemen. Most már megéreztem a vér fémes szagát is az orromban és így már tényleg nem érdekelt ez az egész elcseszett nap! De hiába szurkáltam magam, ez a képzelt szörnyeteg még mindig ott volt a plafonon és hozzám beszélt. Hirtelen elszakadt a cérna és talpra ugrottam. A tekintetem egy pillanatra végigfutott a cella falán lévő firkákon, amik mintha megmozdultak volna. Közelebb léptem hozzájuk és a körmömmel megkapirgáltam az egyik "Szar az élet!" feliratot.
- Szar, szar. Az. - válaszoltam hangosan az üzenetre, majd megint felocsúdtam, hogy azért is álltam fel, hogy megmutassam magam annak a hüllőszerű izének. Ellöktem magam a faltól és rávigyorogtam. Kihúztam magam és mind a tíz ujjam végighúztam a véres mellkasomon. Külön élveztem, ha az ujjaim beakadtak a biztostűkbe. Időnként fel is röhögtem.
~Hagyd azt a dinoszauruszt! Inkább azt találd ki, hogy jutunk ki innen! Na! Hagy már abba!~ sipítozott bele a bal fülembe az egyik űrporonty, de én szóra se méltattam.
- Nem tudsz bejönni ide, szörnyike? - kérdeztem őt az élvezet és az őrület határán egyensúlyozva. Kezdtem rohadtul élvezni ezt a napot!

- Te mondtad, hogy nem vagyok itt! Eldönthetnéd már végre...
Ha-hallucinál?
- Mért, talán valami rosszat ettél? - néztem rá nagy szemekkel. Mitől hallucinálhatott volna amúgy másképp, mintha valami furát evett, amiről nem tudta micsoda.
- Az biztos... tényleg szarul nézel ki...
Aztán már nem csak az első szemeimmel pislogtam, hanem az összessel. Próbáltam értelmezni a képet, de nem igazán ment. Hátrébb is másztam picit. És messzebbről néztem rá.
- De... bizzztoss be tudnék menni, ha akarnék. Én mindig bejutok oda ahova szeretnék. De nem vagyok benne biztos, hogy én most oda bemennék...
Kételkedtem, és még azt sem tudtam eddig eldönteni, hogy miben. Jobbra, majd barra fordítottam a fejem.
- Biztos nem ettél valami rosszat? Monnndjuk valami világítót? - nyomtam meg az első szót.
- Csak hogy tudd, ha elvérzel nem hívom ám az őröket...

Az evés felemlegetéséről eszembe is jutott valami, amiről teljesen megfeledkeztem. Én az itteni kosztot meg nem eszem! Ha megkényszeretetnek, akkor inkább kitépem magamból az összes biztostűt és kivéreztetem magam! "NE", erre csak ezt az egy szót bírták ordítani a porontyok, mind az összes, kórusban. Az arcom azonnal aggodalmasabb lett. Vagyis inkább rémült volt már, hogy pontosak legyünk. Hátrálni kezdtem és megint zavaróan szűknek találtam ezt a kibaszott cellát! Ahogy az evésre gondoltam, meg is éheztem, de pokolian. Hát van igazság a földön?!
Ahogy a fejem mindenfelé forgattam, az egyik porontyot észre is vettem a cella legsötétebb és legdzsuvásabb sarkában, a wc mellett. Odasétáltam hozzá és beszélni kezdtem vele.
- Ez így nem lesz jó. Menj már innen! - kezdtem előbb halkan, aztán már kiabáltam és hadonásztam. Bele is rúgtam, mire eltűnt. Megint visszanéztem a sokszemű, sokkarmú szörnyre, aztán odaszaladtam hozzá. Belekapaszkodtam a rácsokba és nyeltem egy nagyot.
- Hoznál nekem egy vekni kenyeret és egy kis felvágottat? Kérlek. Nagyon kérlek! - könyörögtem neki egyre elkeseredettebben. Ha valódi, ha nem, mindent meg kell próbálnom ebben a kritikus helyzetben! - Utána bejöhetsz ide és ígérem nem bántalak! - vigyorodtam el és még csak most vettem észre, hogy a kezeim tiszta véresek.
- Mért véresek a kezeim, nem tudod?? - meredtem a tenyereimre a lehető legértetlenebbül.

Lassan nem tudtam eldönteni, hogy tényleg szórakoztató kabarét nézek, vagy még mindig nem értem mit látok. Ahogy kalimpált szinte már azt vártam, hogy mikor rúg bele a wc kagylóba is. Viszont ahogy mereven ott gubbasztottam, eszembe jutott, hogy ha ennyire kiabál, figyelnem kéne, hogy nem jönnek-e ide az őrök. De nem jöttek. Bár ha szokványosan ennyit kiabál, akkor talán már hozzászoktak.
Felnevettem recsegve és kerregve, majd hirtelen a szám elé kaptam a mancsom. Amitől meg majdnem leestem. Az a szerencsém, hogy egy kézzel is simán bírom tartani magam a lábaimmal együtt. Meglóbáltam a farkamat, és próbáltam nem felszántani vele a plafont, mert arra talán már csak felfigyelhetnek.
- Felvágottat? Honnan jössz te, csupaszpatkány? - kuncogtam. - Még hogy felvágott! Kenyér talán van. És talán patkánysült. Tényleg - pislogtam rá - hogy állsz a kannibalizmussal? - ha már ugye patkánysültről van szó. - Amúgy meg semmi kedvem be menni oda. Jó nekem itt kint.
Hogy mért véres a keze, csak a mellkasára böktem.
- Te voltál - feleltem, mintha ez mindenre magyarázat lett volna.

Borzasztó hangja volt ennek a gyíknak! egyszer-kétszer bele is kellett kapnom mindkét hallójáratomba az ujjaimmal, hogy jól megforgathassam azokat bennük. Így valamivel mindig jobb lett egy kicsit. A válaszától viszont egyáltalán nem lettem jobban.
- Miért nem tudsz felvágottat hozni nekem? Kenyeret meg tudsz, mi?! - kiabáltam rá. Azt a sok sületlenséget, amit meg utána mondott, csak egy legyintéssel intéztem el. Ellöktem magam a rácsoktól és megint a tenyeremre néztem. Aztán a mellkasomra.
- Háh, tényleg! - örültem meg annak, hogy megoldódott ez a rejtély. Legalább ez...
- Jól van, nem érdekel, akkor ne hozz semmit! - beszéltem ismét a rémalakhoz és hanyatt dobtam magam a priccsen. A véres kezeimmel végigszántottam az arcomon, majd a koponyámon, aztán kinyújtóztam és a plafont kezdtem bámulni.
- Kannibalizmus... - ismételgettem egy ideig ezt a szót, aztán a számba vettem a véres ujjamat.
- Meg kéne kóstolni a saját húsom. Még sosem próbáltam. - ültem végül fel lassan, kissé fáradtan, a könyököm is megremegett közben. A bőröm is fájt a mellkasomon, ha mozogtam vagy mély levegőt vettem, de valamiért ettől még éhesebb lettem. Azt hiszem megéheztem, ha a saját húsomra gondoltam!
- Na, gyere be! - hívogattam a mutatóujjammal a lényikét. - Ehetsz belőlem egy darabot. Így se jössz be? - közben törökülésbe ültem és a hátam nekivetettem a cella falának. Zúgott a fülem, olyasmi hangot hallottam, mintha egy csatornában lennék. Vajon csak azért, mert az előbb lepatkányozott ez az ősgyík? Bagoly mondja...

Először még a levegő is bennem maradt, ahogy ordítani kezdett. Megkér hogy segítsek és akkor még neki áll feljebb! Mély levegőt vettem, mintha fel akarnám fújni magam. Majd gondolva egyet, szép csöndben egy fajta purrogó hang kíséretében lassan kifújtam magam. Még hogy én egy ilyen miatt így felhúzzam magam! Nem ér meg az annyit.
- Akkor éhen döglesz - tettem pontot a dolog végére. - Az őröknek sincs jobb kajájuk. - Majd hirtelen kihúztam magam kicsit. Tényleg! Hát azért jöttem ide! Ha mást nem az őrök kajáját lenyúlni.
Visszapillantottam a pasasra, a szavaira viszont fogni kezdtem a fejem.
- Ugye tudsz róla, hogy szavak jönnek ki a szádon?! - bár lehet csak szellőzteti a fogait.
Ránéztem, és elfintorodtam.
- Néztél mostanában tükörbe? Egy pusztai vadállat is inkább éhen döglene, mint hogy belőled egyen! Amúgy is, én csak négy lábú patkányokat eszem!

Ha nem jön ide ez a kitudjamicsoda, soha nem jutott volna eszembe, hogy megéhezzek! Ebben biztos vagyok! Nagyon sokáig kibírom kaja nélkül és erre tessék, most már ott tartok, hogy saját magamat is megkóstolnám. Ennyire még a porontyok sem démoniak!
~Mi nem akartunk soha bántani. Csak szeretetből! Nekünk te vagy az egyetlen!~ szóltak hozzám a saját kis űrcsemetéim. Most egészen úgy éreztem, hogy kivételesen hiányoznak nekem. De egy ilyen koszos, sötét helyen persze, hogy félnek!
- Félnek, nem mernek idejönni. - mondtam ki az utolsó szavakat már hangosan is. Egyre csüggedtebben ültem a heverőn. Rosszul estek a szörny szavai, főleg, hogy egy ismeretlen valaki is mélyen egyetértett vele, a mellettem lévő sötét sarokból szólva. Elnéztem arra, de nem láttam semmit.
- Elijeszted őket. - szóltam közben a furcsa látogatómhoz. A hangom egészen halk lett, szinte már suttogott. Felhúztam a lábaim magam elé és az ujjaimmal a térdeimen kezdtem dobolni. - Így elijeszted őket. Elijeszted őket. Az űrporontyokat. Elijeszted őket. - ismételgettem az utolsó két szót, mígnem egy ponton el nem hallgattam. Dermedten ültem, mint valami szobor és a szembelévő falon lévő firkákra meredtem. Nagyon lehangoltak azok, amiket ott olvastam. Úgyhogy inkább nem olvastam őket, csak meredtem magam elé, mint egy viaszbábú. De az egyik poronty elkezdte nekem felolvasni a firkákat.
- Halál. Pusztulás. Ez egy szar hely. Te is itt végzed. Na mi van kicsi lúzer? Már csak két rohadt év. Itt vágta fel az ereit John Webb. Én is itt fogom felvágni az ereim. Itt járt Bob bácsi. De kefélnék már. Ebben az ágyban masztizott Big Greg. Big Greg fertőző beteg... - gépiesen monoton hangon mondtam ki hangosan is mindent, amit felolvasott nekem az egyikőjük.

- Áhhá... - morogtam még utána még egy h-betűt, csak hogy nyugtassam magam. - Az jó... szeretek ijesztgetni. Bár kár, hogy nem látom az arcukat, az benne a legjobb! - fintorodtam el, majd egy kicsit ismét felderültem pár emlékre. Űrporotyok... mondjuk fogalmam sincs miről beszél, olyat még nem láttam. Még ha azt is mondja, hogy az előbb itt voltak, én nem láttam őket.
Ahogy ismét beszélni kezdett vetettem rá még egy pillantást. Úgy láttam elég jól elvan úgyhogy elindultam szépen csendben, hogy ne zavarjam őt sem, sem pedig mást.
Nem sokkal később visszatértem némi összeszedett holmival, mint például az egyik őr patkányrostélyos-szendvicsével. Közelebb mentem, majd egy jó célzással a kopasz ágyára dobtam. Azt mondta nem kér ilyet, de ez alatt a rövid idő alatt elég sokat mondott.
- Tudod valaki még azt hinné, hogy vakációzni vagy itt, olyan jól el vagy - kuncogtam. Meg is fordult a fejemben hogy tovább indulok, mielőtt az egyik őr keresni kezdi a szendvicsét.

Még sokáig olvastuk fel a falon lévő firkákat. Olyan sokáig, hogy megint meg is feledkeztem arról, hogy még mindig itt van a börtön szörnye. Egyszer csak bedobott nekem egy szendvicset. A kezembe vettem és jól megnéztem magamnak. Fintor ült ki a képemre és inkább visszatettem azt az ágyra. Ezt nem ehetem meg, ki tudja, mit raktak bele! Úgyhogy tovább olvastam a falfirkákat. Egy pillanatra elfogott a gyanakvás, hogy talán azért van itt ez a szörnyeteg, hogy végezzen velem. Hogy megmérgezzen... A porontycsapat izgatott lett ettől a gondolattól és elkezdték azt sulykolni belém, hogy próbáljak megszökni valahogy. Úgyhogy nem is nagyon hallottam az elejét annak, amit ez a pokolfajzat a legutoljára mondott nekem.
- Vakációzni? Vakációzni... igen. Talán azt kéne. - lassan talpra kászálódtam, mert a térdeim remegéséből határozottan éreztem, hogy le vagyok már gyengülve. Nekitámaszkodtam a cella falának és kihúztam magam. Odabenn mintha megmozdult volna bennem valami, kimondhatatlanul kellemetlen érzés volt!
- Jaj, a peték... Vigyáznom kell rájuk is. - simítottam végig a hasamon, meg az azon lévő ragacsos, alvadt véren. Mint akinek belé állt a fájás a hátába, úgy vonszoltam előrébb magam a rácsokhoz. Ismét kérlelőn néztem fel a lény szemébe.
- Nem tudnál engem valahogy kiszabadítani? Haza kell jutnom. - közöltem vele az egyszerű, de annál őszintébb indokot.

- Peték?! - rökönyödtem meg, és egyből a másik falhoz lapultam. - Talán beköptek a böglyök? Mert akkor jobb is ha ott maradsz! Mondjuk akár mi más is az nem akarom elkapni! - az alapján ahogy kinézett, és amit a szemem láttára csinált magával teljesen elképzelhető volt.
Körbenéztem. Már így is többet tettem, mint amire muszáj lettem volna. És még nem is ette meg az ételt amit hoztam neki. Hálátlan!
- Nem - feleltem egyszerűen. - Jó petézést magadban! - intettem neki, majd elindultam csöndben. Ki lestem a óvatosan a sarkon, hogy körülnézzek. Aztán ismét neki indultam.

Hirtelen elszégyelltem magam. Leszegtem a fejem és megbámultam a vérző mellkasom.
- Sajnálom. Az én testem már csak erre jó. - válaszoltam, de rögtön el is fogott a gyanú, hogy nem tudom, pontosan mire is válaszoltam és hogy biztos, hogy ezt akartam-e mondani, mint amit az előbb. Egyre rosszabb érzéseim lettek. Talán tényleg nem jó ez így, hogy hagyom, hogy idegen lények bennem költsék ki az utódaikat. Ennek nem kéne így lennie! Én végül is valahol egy ember vagyok!
- Mit tettél velem te ribanc!!! - ordítottam bele a beálló csendbe és a szemeim előtt Johanna tűzben izzó alakját láttam. Nem jó, hogy hagytam eltűnni! Ő veszélyes mindenkire, meg kellett volna ölnöm! Nem vagyok igazi férfi, ha még embert sem tudtam ölni!
Aztán az ujjaim újra végigszántottak a testemen, majd megint és megint. Egyre erősebben. Pokolian fájt már. Most már ordítottam is kínomban. A sokszemű szörny is magamra hagyott közben, a porontyok meg ilyenkor csak lapulnak! Amikor már a nadrágom is kezdett átázni a sebekből dőlő vértől, hirtelen felkaptam a priccsről a szendvicset és a rácsokhoz ugrottam.
- NE! Ne hagyj itt!!! - kiabáltam a távozó szörny után és megpróbáltam megdobni az étellel. A mellkasom mintha már szétnyílt volna, úgy égett a fájdalomtól, többször is ránéztem, hogy egyben van-e még. Nyöszörögni kezdtem és térdre borultam. Átöleltem a hasam és zokogni kezdtem.
- H...haza akarok menni... - könyörögtem, miközben összehúztam magam előtt a kigombolt ingem, hogy csillapítsam a vérzést. Az szinte rögtön átázott. Annyira gyengének éreztem már magam, hogy térdelni sem volt erőm, eldőltem oldalra, mint egy zsák krumpli. Felhúztam a lábaim magam elé, az arcom meg a véres kezeimbe temettem. Már csak meg akartam halni, nem akartam egy perccel sem tovább ebben a cellában maradni...

A hirtelen hangnem váltása nem igazán hatott meg. Úgy kell neki! Hallottam, hogy utánam kiállt, de úgy tettem mint aki nem.
Aztán viszont ennek ellenére sebtiben kellett visszajönnöm, mert majdnem belebotlottam egy őrjáratba. Egy darabig még meglapultam csendben a falon, csak aztán néztem be megint a cella ajtaján.
- Mért is ne hagyjalak becses láthatatlan társaságodban szocializálódni ilyen luxus körülmények között? - kérdeztem érdeklődve az óriás csupaszpatkányt.
- Csak hogy esetleges kegyeskedésem esetén mikkel számolhatok... - vigyorogtam.
- Meg aztán haza az ott van ahol berendezed, szóval akár otthon is érezhetnéd magad. És akkor nem kellene menned sehová!
Na nem mintha én olyan szívesen helyet cseréltem volna vele. Nekem jó volt a kis barlangom, úgy sincs messze. Szóval tuti kifúrtam volna magam a helyzetből, de septibe. Aztán meg ha ő nem tudja, mért pont nekem kelljen tudni helyette?

Már csak a fájdalom létezett a számomra, azt hiszem ezúttal túl messzire mentem. Talán orvos kéne nekem... el fogok vérzeni! Annyiszor vágytam már a halálra, de most nem akarok meghalni, nem itt és nem most! Meghalni sem lehet mindig, van, amikor sokkal jobban élni szeretnék inkább még egy kicsit... Vagy csak féltem... féltem ettől az undorító helytől. Miért pont itt kéne meghalnom?? Én nem vagyok rossz ember! Ezek nem értenek semmit!
Egyik oldalamról a másikra fordultam, miután a csontjaim már szúrni kezdtek a fekvéstől. A kezeim elvettem az arcom elől és óvatosan a hasamra tettem őket. A fájdalomtól és az éhségtől már a reszketés is rám tört. Közben feltűnt, hogy mintha a szörny beszélt volna hozzám. Lassan felnéztem rá. Nem bíztam benne. Hogyan is bizhaték egy ilyen ocsmány valamiben? Talán nem is valódi... de ha kisegít engem innen valahogy, akkor felőlem hologram is lehet.
- N...nem ak..akarok megh...halni. - vacogva dadogtam el neki a válaszom. Tudtam, vagyis sejtettem, hogy talán ez kevés lesz. A szörnyek nem olyan fajták, akiket ez meghatna, azt hiszem. Pedig még a húsom is felkínáltam neki, de az sem kellett... akkor mi mást adhatnék neki?!
- K...kérlek, vigyél ki innen... Bármit megtehetsz velem utána! - könyörögtem megint és mivel jobb nem jutott eszembe, tényleg bármire felkínáltam magam! A körmönfont szavaira nem tudtam, mit mondhatnék még. Én csak egy egyszerű könyörgéssel tudok most szolgálni neki... de ha ez nem elég, akkor megjárja még, én mondom! A rácsokat nem tudom elhajlítani, de ha másra már nem is vagyok elég, beleférkőzöm az elméjébe! Akkor aztán meglátjuk, ki érzi jobban magát! Erre a gondolatra aztán akaratlanul fel is nevettem egyet, majd hosszú csönd következett. Elkeseredett arccal néztem a lény szemeibe, miközben a testem szüntelenül reszketett. És én csak vártam, hogy megszánjon...

- Mindenki meghal egyszer... Csak a sötétség démonai, talán ők nem. Vagy talán közülük való vagy? - Mondjuk majdnem mindegy lenne, mert akkor meg van elég ideje kijutnia magától is.
- Bármit? Hmm... - nagyban elgondolkoztam a dolgon, az egyik ujjamat az állam pikkelyein járatva. - Nem jut eszembe semmi - vontam meg a vállam, majd kis idő múlva ismét a kopasz felé fordultam. - Mégis mire lennél jó? - kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Én tényleg keményen gondolkoztam, de hiába kérdeztem magamat, nem találtam választ a kérdésre. Mégis mi szükségem lenne nekem, egy ilyen nyeszlett kopasz, félhalott, kétlábú óriás patkányra?

Ez az óriásgyík egyértelműen élvezi, hogy szenvedek! Szerinte úgy nézek ki, mint aki ilyen baromságokról akar most beszélgetni, mint mittudomén milyen démonok meg a meghalás kérdése?! Ha tényleg csak a szenvedést szereti, akkor nem valószínű, hogy gyorsan kijutok innen...
El kellett kezdenem gondolkodnom, mert éreztem, bármelyik pillanatban elmegy ez innen a fenébe, én meg itt maradok és... jó sokáig itt maradok aztán. Megpróbáltam felszedni magam a padlóról, de ezt megint egy sor nyöszörgés kísérte és csak térdelésig jutottam. Az ingem teljesen rátapadt a vérben úszó mellkasomra. A fejem is tiszta vér volt, az arcomon meg a könnyeimmel is összekeveredett ez a trutymó. Azt hiszem, nem nézhettem ki épp a legfényesebben... még a porontyok sem mernek idejönni és a szemembe nézni!
- Hát... - kezdtem el valami indokot találni. - Van egy jópofa képességem. - ekkor hirtelen élesen felvihogtam, bár egyáltalán nem jókedvemben. Fogalmam sincs, miért kellett most röhögnöm, talán a "jópofa" szó használata miatt. - Jobb vagyok, mint némelyik drog! - most már megpróbáltam felállni. Talán ha eddig nem véreztem el, most már nem fogok. De ahogy talpra húztam magam, meg is szédültem és a cella falának estem.
~Mi segítünk neked. Ne add fel! Segítünk, ha kijuttatsz minket innen!~
- Persze... persze, de most miért nem segítetek? Élősködők! - válaszoltam nekik, miközben fáradtan leszegtem a fejem. Aztán felnéztem a gyíkszörny egyik pár szemébe. - Miről is beszélgettünk?

- Drog? - először meghökkentem a dolgon, aztán teljesen felháborított. - Nekem nincs szükségem olyanra! - majd ismét végig néztem rajta. - És amúgy sem vagy valami bizalom gerjesztő - fintorodtam el.
Felvetődött bennem, hogy lehet ez a kis élőlény már tényleg csak a kukacoknak jó. Talán ez a létezése értelme. Akkor meg ki vagyok én hogy beleszóljak? Én én vagyok természetesen, és ezzel minden jogom meglenne hozzá, de most úgy döntöttem nem élek vele. Mármint élni élek, csak ráhagytam a természetre.
- A múlt heti léglabda mérkőzés eredményéről - feleltem arra, hogy éppen miről is beszélgettünk az előbb.
- Csak hogy úgy biztos legyek benne, ilyenkor kihez is beszélsz? Persze rajtam kívül - néztem rá érdeklődve. Persze mondott már olyanokat hogy űrporontyok meg ilyenek, de őszintén, olyat még sosem láttam!

Az értetlenség ült ki a képemre, de nem tudtam eldönteni, hogy magamat nem értem, vagy ezt az ősgyíkot. Nem is tudom, hogy gondolhattam, hogy az ilyesmik drogoznak és vágynak egy kis hallucinációra. Igen, azt hiszem mindössze az elkeseredettség beszélt belőlem...
A külsőmmel viszont nem igazán tudtam mit kezdeni. Elvégre egy kalóz vagyok, ez meg egy börtön.
- Ha kijuttatsz innen, esküszöm megfürdök! - még ezt is felajánlottam, de igazándiból én sem éreztem már jól magam ebben a sok vérben és koszban. Még annak se harapnám le a kezét, aki el akarná látni a sebeim. Tényleg, a sebeim! Kétségbeesetten nyitottam ki megint az ingem és most már a szédülés is rám tört. Basszus!
- Uhh... - nyögtem fel kínomban és meglepettségemben. Most határozottan mentő ötletnek tűnt, ha a biztostűket inkább kiszedném magamból és nem új helyre szúrnám őket. Úgyhogy óvatosan ki is szedtem egyet majd eldobtam a cella egyik sarkába.
- Ilyenkor? Milyenkor? - kérdeztem közben a hüllőt, miközben az állkapcsomat összeszorítva próbáltam megszabadítani magam a kis fém vackoktól. Aztán leesett, hogy mit kérdezett. - Ezt te úgysem értenéd. Eddig még senki sem értette... - zártam le ennyivel a dolgot. - Ja és tudok főzni is! - válaszoltam még egy percekkel ezelőtti kérdésére, minden átmenet nélkül. - És ha akarod, kitakarítom a lakásod, vagy nem is tudom... kérlek, segíts már! - kezdtem elveszteni a türelmem. Most már komolyan úgy éreztem, hülye, ha nem él a lehetőséggel!

Arra, hogy megfürdik csak ciccegni kezdtem.
- Mit számít az nekem, ha aztán még sem kellesz?
Elhúztam a szám ahogy én is ismét a sebeire néztem. Nem néztek ki túl jól. És efölött jelenleg nekem sem sikerült elsiklanom.
- Ha nem itt lennél, talán még tudnék is adni arra valami - ráztam meg a fejem lemondóan. Tekintve hogy itt van, a cuccaim meg messze, nem túl sok mindent tehettem érte.
- Hát amikor olyanokat kiabálsz: mért nem segítetek, meg amikor azt mondod, elijesztettem őket... hm? - néztem rá érdeklődve. - Tudod, én rajtad kívül nem látok ám bent senki mást. Bár ez még nem jelenti azt hogy ne lehetne ott senki. Épp ezért érdekel.

Én már tényleg nem értettem ezt. Már réges-rég kiszabadíthatott volna! Cserébe kérhetett is volna tőlem bármit, hiszen mondtam, hogy bármit csinálhat velem!
- Akkor csak engedj ki innen! Ha nem kellek, elengedsz és kész! - néztem valamivel haragosabban a szemeibe, mint a legutóbb. De lehet, hogy tényleg csak szereti nézni a szenvedést és akkor tudja a francos franc, hogy miről is beszélgetünk mi már itt ki tudja mióta! Akkor viszont meg fogja bánni... nagyon meg fogja bánni... és tudom, hogy ezt a porontyok sem nézik majd tétlenül!
- Látom nagyon jól fel vagy szerelve karmokkal. - böktem felé. - Nem akarnád véletlenül szétcseszni vele a zárat? Jó lenne már, ha csinálnál valamit!! - vesztettem el a türelmem minden további nélkül. Aztán meg próbáltam lenyugodni, ami egyre nehezebben ment. Vettem pár nagy levegőt és folytattam. - Csak akkor válaszolok a kérdésedre, ha te meg megmondod nekem, hogy hogy jutottál be ide! Vagy itt élsz? Minek járkálsz itt a cellák között?? - hirtelen ez nagyon fontos lett a számomra, mert gyanakodni kezdtem, hogy a smasszerek küldték rám, aztán amikor épp megszöknék, jól a képembe röhögnének!
Hirtelen nevetést hallottam magam körül. Gyermeki hangon, egy idős ember hangján, a feleségem hangján, a kalózok hangján... sok mindenki hangján. Mindenki rajtam nevetett. És most már én is nevettem.

Elgondolkozta ma szavain. Mégis mi a jó abban nekem, ha csak úgy kiengedem, és utána szélnek eresztem? Senki nem mondhatja, hogy én nem hallgattam meg, vagy nem adtam neki esélyt! Még akár hajlandó is lettem volna kiengedni, ha valami értékkel bírót mondd, hogy mért is kéne azt tennem.
A karmaim említésére rájuk pillantottam. Egy rövid ideig elgyönyörködtem bennük. Mindig is nagyszerűnek és praktikusnak tartottam ezt az alakomat.
- A plafonon - feleltem egyszerűen, majd elfordultam, és pillanatok múlva ismét eltűntem a sarkon. Kifelé csak pár őrt kellett elkerülnöm. És egy gondolat erejéig abban reménykedtem, hogy a szendviccsel kezd valamit a kalitkába zárt kopasz patkány, mielőtt az egyik őr megtalálja nála. De többet nem is foglalkoztam a kérdéssel.

//Köszönöm a játékot //