Név: Matthew Kyle
Születési idő: 2950. augusztus 19. (52 éves)
Faj: ember
Rang: Nincs.
Képességek: Egy chip van a fejében, ami jócskán felerősíti az érzékszerveit, illetve egészen pontosan az agya feldolgozó-készségét a bejövő jeleket illetően. Bal karja egy Rendfenntartó-küldetés során leszakadt, ezt tökéletesen emberinek látszó robotkar pótolja, melyet képes úgy használni, mint az igazi karját. Ez a kar azonban jóval erősebb egy eberi karnál, és bár szintetikus bőr és szövet takarja, tehát sebezhető, nincsenek fájdalomreceptorai. Tönkretenni nagyon nehéz, és belső energiaforrás mozgatja, így csak tízévente kell feltölteni.
Család: Már egyetlen családtagja sem él.
Foglalkozás: Magánnyomozó. A fizetése változó.
Ingóságok: Egy, a lehetőségeihez képest szépen berendezett lakás a Marson, és ugyanitt egy iroda. Egy plazmavető, és egy ultrahangkés, amit nem is igazán mint fegyvert hord magánál, sokkal inkább szerszámként, használati tárgyként. Van egy régimódi, kerekes autója, amivel tökéletesen elboldogul a marsi kupolaváros utcáin. Van egy szaxofonja, amin néha játszani szokott.
Egészségi állapot: Közepesen súlyos alkoholista. Ritkán rúg be igazán, de minden nap iszik, és nem is keveset.
Kinézet: Nagyjából száznyolcvan centi magas, erős ember. Arca fáradt, és az alkoholizmus sem sokat segít rajta. Bár, hála az emberek lassú öregedésének, még csak körülbelül harminc évesnek kéne kinéznie, mégis jó tíz évvel tűnik többnek. Haja göndör és barna, szeme szürkés árnyalatú. Több régi heg is borítja a testét.
Személyiség: Matt régen elhivatott volt. Szerette az igazságot keresni. Ma már csak egy magánhekus, egy megélhetési, bérelhető kopó a sok közül. Vannak bizonyos erkölcsi normái, például soha nem engedne el egy gyilkost, de ezt leszámítva főleg a pénz motiválja, hiszen az alkoholból sosem elég, és azt valamiből meg is kell venni...
Szexualitás: Heteroszexuális.
Előtörténet:
Kibiztosítani… Vagy milliószor hallottam ezt a kattanást, aztán cső a szájba… Nem. Valami nem jó. Még nem.
Leengedtem a fegyvert, és letettem magam mellé a betonra. Na akkor gondoljuk át ezt az egészet még egyszer… Egy nagy korty a vodkából… Ez a szar is el fog fogyni nemsokára… Akkor már muszáj lesz felkennem az agyam az Impala ajtajára, vagy ha nem, hát vennem kell egy új üveggel…
Fejemet hátradöntöttem, míg neki nem ért a kocsi alvázának. Ittam még egy kortyot. Nem messze ott volt a szaxofon… De mit játszhatnék még? Már minden dalt eljátszottam, amit érdemes volt. Az utolsó dal, a legnagyobb dal… annak nincs zenéje. Nincs rá szüksége. Az utolsó pia... Kis híján felnevettem. A vodkára néztem. Ez a kommersz mocsok lesz az utolsó piám? Legalább vettem volna márkásat. De most már mindegy.
Felvettem a szaxofont. Ha van hangszer, ami tud sírni, akkor ez az. És most sírt, még egyszer utoljára… Elsiratta az életemet.
New Londonban születtem. Voltam gyerek, igen. Aztán zsaru lett belőlem.
Apám is zsaru volt. Emlékszem, gyerekkoromban alig láttam. Jó zsaru volt, jobb, mint én. Persze korrupt volt, de ki nem? Anélkül nehéz lett volna eltartania minket. Anyámat is a munkáján át ismerte meg: egyszer azt mondta nekem, beleszeretett a hangjába. Nem rossz, mi? Ilyen romantikus fazon volt az öregem. De ő már rég nyugdíjas volt, mikor én a testülethez kerültem.
Emlékszem, kölyökkoromban minden este vártam apámat, én meg anyám, vagy Beth néni, anyám nővére, ha anyám is dolgozott… Szegény Beth néni… Öt éve vitte el valami ismeretlen nyavalya... A mi időnkben... Hát nem röhej? Vagy hat? Régen. Szóval esténként vártam apámat. Ez egy szertartás volt köztünk. És ha hazajött, én mindig odavittem neki egy sört a hűtőből… És mindig tudtam, hogy milyen kedve van. Ha elvette a sört, akkor nem volt rossz napja… Jóízűen megitta, közben beszélgettünk, és anyám vagy Beth néni közben hoztak nekünk vacsorát. Ha nem vette el… Akkor nem beszélgettünk a napjáról, és nem ettünk semmit. Eleinte kevés volt az ilyen nap, de ahogy idősödtem, egyre több lett. Tizenhat vagy tizenhét voltam, amikor egyszer odavittem neki a szokásos esti sörét. Ő már addigra öreg volt,nem testileg, hanem lelkileg, és én nem vártam otthon minden este. Volt, hogy elmentem a haverokkal valahová, vagy csak deszkáztam a városban, vagy a jazzklubban hallgattam a szaxisokat... De akkor egyszer az apám azt mondta, vigyek egy sört magamnak is.
Beszélni akart velem. Kibontottuk a sörünket. Nem akkor ittam először, de apámmal az volt az első. Ugyanaz az olcsó lötty volt, amit máskor is ittam már, de most más íze volt. Felnőtt-íze.
Megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy zsaru. Akkor sokáig hallgatott, és csak a sörét kortyolgatta. Aztán végül megszólalt.
-Ma egy családon belüli erőszakhoz riasztottak minket. Szimpla eset volt, járőröknek való, csak azért mi mentünk, mert mi voltunk a legközelebb. Mikor bementünk, megéreztük a szagot. Mindennek vérszaga volt. És tudod, mit találtunk? Egy férfit, a kezében jégcsákánnyal. Véres jégcsákánnyal. Mellette feküdt a felesége meg a lánya, nem lehetett idősebb nálad. Remélem, nem ismerted. A férfi zokogott. Azt mondta, nem maradtak csöndben. Nem maradtak csöndben, ezért ő agyonvágta mindkettőt egy kibaszott jégcsákánnyal! Tényleg zsaru akarsz lenni?
Az én gyomrom akkor lustán fordult egyet. De nem jött ki a sör. Bólintottam, hogy most már annál inkább. Mert meg akarom állítani az ilyen beteg állatokat. Apám csak szomorúan mosolygott. Azt mondta, egyszer majd megértem.
Megvolt az érettségi, megvolt az első szeretkezés is a banketten egy szőke lánnyal, valami osztálytársnőm barátnőjével… Azt sem tudom már, hogy hívták, de még emlékszem az illatára és a melleire. Férfi lettem, legalábbis azt hittem. Jött az egyetem. Én voltam a sztár, a rögbicsapat kapitánya… Elmehettem volna profinak, de én inkább állományba vetettem magam, mikor végeztem. Zsaru akartam lenni, mint az apám. Az apám, aki akkorra már túl volt két szívrohamon, alig állt a lábán, és aki sosem biztatott, hogy legyek zsaru. Nem mondta, hogy ne legyek, és tudtam, hogy büszke rám, de azt hiszem, ő jobbat képzelt el nekem. Talán igaza is volt.
Kilenc évig voltam zsaru. Én azt hittem, mindenki olyan, mint én. Pedig nem. Persze fogadtam el pénzt, mert szerettem jól élni. Felőlem annyi piti tolvaj meg simlis kis senkiházi lóghatott meg, amíg tejelt, amennyit csak láttam. De a gyilkosok, az erőszaktevők… Én azokat sosem engedtem el.
A többiek igen. És amikor felelősségre vontam őket... Akkor hirtelen előkerült egy rakás bizonyíték, és mind azt mutatta, hogy egyedül én vagyok korrupt az egész nyomorult testületben, és az elmúlt hat év összes futni hagyott gyilkosa miattam mehetett el...
Kirúgtak, és fegyelmi tárgyalás indult ellenem. Apám közbenjárására felmentettek: ő tudta, hogy nem vagyok bűnös. De soha többé, sehol nem lehettem zsaru. Elárultak azok, akikre az életemet bíztam nap mint nap, és akik rám bízták az életüket...
Inni kezdtem, egyre durvábban. Nem nagyon volt hely a magamfajtának, csak egy, ahol szerintem mindenki megfordul előbb vagy utóbb: a Mars. Rendfenntartó lettem. Őket nem érdekelte, korrupt vagyok-e, és ha hiszik, ha nem... Ott több volt a becsületes fickó, mint a rendőrségen. Aztán a harmadik éven vége felé... Volt egy akció. Csapdába csaltak minket. Bomba volt, nem túl erős, de azért rendesen hazavágott minket. Az egységünkből csak ketten éltük túl, én meg egy nő, aki csodával határos módon megúszta egy kisebb égési sérüléssel. Nekem leszakadt a karom. Azóta van ez a műkéz... Leszereltek, mert ezután nem tartottak elég stabilnak, vagy mi. Még durvábban kezdtem inni. Ez nem tetszett nekik. Kaptam valami kis pénzt, és kidobtak. Hát gondoltam úgy folytatom, ahogy tudom. Így lettem, magánhekus. Apám biztos rohadtul büszke lenne, ha látna...
És most itt vagyok. Egy koszos sikátor, nem messze tőlem teli szemétkonténer… És itt ér véget.
Nincsen semminek semmi értelme. Gyilkosokat láttam kisétálni a bíróságról nyomozati hiba miatt… Láttam gyerekeket meghalni, és öregembereket, akik rettegtek a saját unokájuktól…
Elég volt.
Az utolsó pia… Az utolsó korty…
Fegyver a kézben… Kibiztosítva… Leszopja a pisztolycsövet, ahogy zsarukörökben mondják… És már csak egy dolog van hátra...
De nem. Nem teszem meg ezt a szívességet ennek a kibaszott világnak. Eltettem a plazmavetőt. Bekászálódtam a kocsiba. Na, ha már nem halunk meg, legalább igyunk valami ütőset...
Születési idő: 2950. augusztus 19. (52 éves)
Faj: ember
Rang: Nincs.
Képességek: Egy chip van a fejében, ami jócskán felerősíti az érzékszerveit, illetve egészen pontosan az agya feldolgozó-készségét a bejövő jeleket illetően. Bal karja egy Rendfenntartó-küldetés során leszakadt, ezt tökéletesen emberinek látszó robotkar pótolja, melyet képes úgy használni, mint az igazi karját. Ez a kar azonban jóval erősebb egy eberi karnál, és bár szintetikus bőr és szövet takarja, tehát sebezhető, nincsenek fájdalomreceptorai. Tönkretenni nagyon nehéz, és belső energiaforrás mozgatja, így csak tízévente kell feltölteni.
Család: Már egyetlen családtagja sem él.
Foglalkozás: Magánnyomozó. A fizetése változó.
Ingóságok: Egy, a lehetőségeihez képest szépen berendezett lakás a Marson, és ugyanitt egy iroda. Egy plazmavető, és egy ultrahangkés, amit nem is igazán mint fegyvert hord magánál, sokkal inkább szerszámként, használati tárgyként. Van egy régimódi, kerekes autója, amivel tökéletesen elboldogul a marsi kupolaváros utcáin. Van egy szaxofonja, amin néha játszani szokott.
Egészségi állapot: Közepesen súlyos alkoholista. Ritkán rúg be igazán, de minden nap iszik, és nem is keveset.
Kinézet: Nagyjából száznyolcvan centi magas, erős ember. Arca fáradt, és az alkoholizmus sem sokat segít rajta. Bár, hála az emberek lassú öregedésének, még csak körülbelül harminc évesnek kéne kinéznie, mégis jó tíz évvel tűnik többnek. Haja göndör és barna, szeme szürkés árnyalatú. Több régi heg is borítja a testét.
Személyiség: Matt régen elhivatott volt. Szerette az igazságot keresni. Ma már csak egy magánhekus, egy megélhetési, bérelhető kopó a sok közül. Vannak bizonyos erkölcsi normái, például soha nem engedne el egy gyilkost, de ezt leszámítva főleg a pénz motiválja, hiszen az alkoholból sosem elég, és azt valamiből meg is kell venni...
Szexualitás: Heteroszexuális.
Előtörténet:
Kibiztosítani… Vagy milliószor hallottam ezt a kattanást, aztán cső a szájba… Nem. Valami nem jó. Még nem.
Leengedtem a fegyvert, és letettem magam mellé a betonra. Na akkor gondoljuk át ezt az egészet még egyszer… Egy nagy korty a vodkából… Ez a szar is el fog fogyni nemsokára… Akkor már muszáj lesz felkennem az agyam az Impala ajtajára, vagy ha nem, hát vennem kell egy új üveggel…
Fejemet hátradöntöttem, míg neki nem ért a kocsi alvázának. Ittam még egy kortyot. Nem messze ott volt a szaxofon… De mit játszhatnék még? Már minden dalt eljátszottam, amit érdemes volt. Az utolsó dal, a legnagyobb dal… annak nincs zenéje. Nincs rá szüksége. Az utolsó pia... Kis híján felnevettem. A vodkára néztem. Ez a kommersz mocsok lesz az utolsó piám? Legalább vettem volna márkásat. De most már mindegy.
Felvettem a szaxofont. Ha van hangszer, ami tud sírni, akkor ez az. És most sírt, még egyszer utoljára… Elsiratta az életemet.
New Londonban születtem. Voltam gyerek, igen. Aztán zsaru lett belőlem.
Apám is zsaru volt. Emlékszem, gyerekkoromban alig láttam. Jó zsaru volt, jobb, mint én. Persze korrupt volt, de ki nem? Anélkül nehéz lett volna eltartania minket. Anyámat is a munkáján át ismerte meg: egyszer azt mondta nekem, beleszeretett a hangjába. Nem rossz, mi? Ilyen romantikus fazon volt az öregem. De ő már rég nyugdíjas volt, mikor én a testülethez kerültem.
Emlékszem, kölyökkoromban minden este vártam apámat, én meg anyám, vagy Beth néni, anyám nővére, ha anyám is dolgozott… Szegény Beth néni… Öt éve vitte el valami ismeretlen nyavalya... A mi időnkben... Hát nem röhej? Vagy hat? Régen. Szóval esténként vártam apámat. Ez egy szertartás volt köztünk. És ha hazajött, én mindig odavittem neki egy sört a hűtőből… És mindig tudtam, hogy milyen kedve van. Ha elvette a sört, akkor nem volt rossz napja… Jóízűen megitta, közben beszélgettünk, és anyám vagy Beth néni közben hoztak nekünk vacsorát. Ha nem vette el… Akkor nem beszélgettünk a napjáról, és nem ettünk semmit. Eleinte kevés volt az ilyen nap, de ahogy idősödtem, egyre több lett. Tizenhat vagy tizenhét voltam, amikor egyszer odavittem neki a szokásos esti sörét. Ő már addigra öreg volt,nem testileg, hanem lelkileg, és én nem vártam otthon minden este. Volt, hogy elmentem a haverokkal valahová, vagy csak deszkáztam a városban, vagy a jazzklubban hallgattam a szaxisokat... De akkor egyszer az apám azt mondta, vigyek egy sört magamnak is.
Beszélni akart velem. Kibontottuk a sörünket. Nem akkor ittam először, de apámmal az volt az első. Ugyanaz az olcsó lötty volt, amit máskor is ittam már, de most más íze volt. Felnőtt-íze.
Megkérdezte, mi akarok lenni. Mondtam, hogy zsaru. Akkor sokáig hallgatott, és csak a sörét kortyolgatta. Aztán végül megszólalt.
-Ma egy családon belüli erőszakhoz riasztottak minket. Szimpla eset volt, járőröknek való, csak azért mi mentünk, mert mi voltunk a legközelebb. Mikor bementünk, megéreztük a szagot. Mindennek vérszaga volt. És tudod, mit találtunk? Egy férfit, a kezében jégcsákánnyal. Véres jégcsákánnyal. Mellette feküdt a felesége meg a lánya, nem lehetett idősebb nálad. Remélem, nem ismerted. A férfi zokogott. Azt mondta, nem maradtak csöndben. Nem maradtak csöndben, ezért ő agyonvágta mindkettőt egy kibaszott jégcsákánnyal! Tényleg zsaru akarsz lenni?
Az én gyomrom akkor lustán fordult egyet. De nem jött ki a sör. Bólintottam, hogy most már annál inkább. Mert meg akarom állítani az ilyen beteg állatokat. Apám csak szomorúan mosolygott. Azt mondta, egyszer majd megértem.
Megvolt az érettségi, megvolt az első szeretkezés is a banketten egy szőke lánnyal, valami osztálytársnőm barátnőjével… Azt sem tudom már, hogy hívták, de még emlékszem az illatára és a melleire. Férfi lettem, legalábbis azt hittem. Jött az egyetem. Én voltam a sztár, a rögbicsapat kapitánya… Elmehettem volna profinak, de én inkább állományba vetettem magam, mikor végeztem. Zsaru akartam lenni, mint az apám. Az apám, aki akkorra már túl volt két szívrohamon, alig állt a lábán, és aki sosem biztatott, hogy legyek zsaru. Nem mondta, hogy ne legyek, és tudtam, hogy büszke rám, de azt hiszem, ő jobbat képzelt el nekem. Talán igaza is volt.
Kilenc évig voltam zsaru. Én azt hittem, mindenki olyan, mint én. Pedig nem. Persze fogadtam el pénzt, mert szerettem jól élni. Felőlem annyi piti tolvaj meg simlis kis senkiházi lóghatott meg, amíg tejelt, amennyit csak láttam. De a gyilkosok, az erőszaktevők… Én azokat sosem engedtem el.
A többiek igen. És amikor felelősségre vontam őket... Akkor hirtelen előkerült egy rakás bizonyíték, és mind azt mutatta, hogy egyedül én vagyok korrupt az egész nyomorult testületben, és az elmúlt hat év összes futni hagyott gyilkosa miattam mehetett el...
Kirúgtak, és fegyelmi tárgyalás indult ellenem. Apám közbenjárására felmentettek: ő tudta, hogy nem vagyok bűnös. De soha többé, sehol nem lehettem zsaru. Elárultak azok, akikre az életemet bíztam nap mint nap, és akik rám bízták az életüket...
Inni kezdtem, egyre durvábban. Nem nagyon volt hely a magamfajtának, csak egy, ahol szerintem mindenki megfordul előbb vagy utóbb: a Mars. Rendfenntartó lettem. Őket nem érdekelte, korrupt vagyok-e, és ha hiszik, ha nem... Ott több volt a becsületes fickó, mint a rendőrségen. Aztán a harmadik éven vége felé... Volt egy akció. Csapdába csaltak minket. Bomba volt, nem túl erős, de azért rendesen hazavágott minket. Az egységünkből csak ketten éltük túl, én meg egy nő, aki csodával határos módon megúszta egy kisebb égési sérüléssel. Nekem leszakadt a karom. Azóta van ez a műkéz... Leszereltek, mert ezután nem tartottak elég stabilnak, vagy mi. Még durvábban kezdtem inni. Ez nem tetszett nekik. Kaptam valami kis pénzt, és kidobtak. Hát gondoltam úgy folytatom, ahogy tudom. Így lettem, magánhekus. Apám biztos rohadtul büszke lenne, ha látna...
És most itt vagyok. Egy koszos sikátor, nem messze tőlem teli szemétkonténer… És itt ér véget.
Nincsen semminek semmi értelme. Gyilkosokat láttam kisétálni a bíróságról nyomozati hiba miatt… Láttam gyerekeket meghalni, és öregembereket, akik rettegtek a saját unokájuktól…
Elég volt.
Az utolsó pia… Az utolsó korty…
Fegyver a kézben… Kibiztosítva… Leszopja a pisztolycsövet, ahogy zsarukörökben mondják… És már csak egy dolog van hátra...
De nem. Nem teszem meg ezt a szívességet ennek a kibaszott világnak. Eltettem a plazmavetőt. Bekászálódtam a kocsiba. Na, ha már nem halunk meg, legalább igyunk valami ütőset...
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók