Labor

Bűnügyi labor, ahol a szakértők a legkülönfélébb vizsgálatokat végzik nap mint nap.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is kezdjek ezzel a helyzettel. Legszívesebben hagytam volna az egészet, hiszen túléltem, a nő meg veszélyes volt, így a legokosabb, ha többé nem kerülök a szeme elé. Csakhogy... Csakhogy azt mondta, gyilkos. És én soha, egyetlen gyilkost sem hagytam futni. Még az ilyen csinosakat sem.
Elmondta a nevét, és elmondta, hogy hol dolgozik. Persze fel sem merült bennem, hogy igazat mondott, de azért utána néztem a dolognak, és legnagyobb meglepetésemre valóban dolgozott egy Helena nevű nő a rendőrségen orvosszakértőként. Innen már igazán könnyű volt kiderítenem, hogy ez a Helena azonos... Nos, ha nem is az én Helenámmal, mert ez a megfogalmazás egy kicsit azért furcsa volna, mindenesetre azonos volt a nővel, aki rám támadott.
A laborba nehezebb volt bejutni, mint a nőt megtalálni. De végül sikerült, na persze, nem kevés régi szívesség behajtása árán, a munkahelyén érnem Helenát. Erre azért volt szükség, mert úgy gondoltam, nyilvános helyen, ami tele van biztonsági kamerákkal, nem mer majd rám támadni.
Így hát egyszerűen beálltam az ajtóba, a félfának döntöttem a vállam, karba fontam a kezeimet, és vártam, hogy a nekem háttal dolgozó nő észre vegyen.

- A seb környezete bõvèrü, szennyezett. A nyálkahártya folytonosságmegszakítása direkt, tompa erõbehatás èrte. Luxatio dentis, a mandibula repedezett. - diktáltam, miközben egy friss holttest feküdt elöttem. Fàradt voltam... az èjszakát is itt töltöttem... vagy a napot, nem tudom.
Ahogy az asztal másik felère sètáltam, hogy segítsek az asszisztensemnek megfordítani a tetemet, èszrevettem a fèrfit... Bár egy pillanatig azt hittem furcsa hallucináció, aminek talán a kèpessègemhez van köze...
- Tarts pihenöt - szóltam segítömhöz, majd vártam addig, míg lèptei már csak távoli hangkènt visszhangzottak.
- Meglepödnèk, hogy itt látlak, de... Egy hullát hol máshol keresnènk, nemigaz? - kèrdeztem èrzelemmentesen, miközben lehúztam a kesztyümet.

Haragoit kellett volna éreznem, ahogy figyeltem őt a tevékenykedése közben. És persze érezhettem volna undort is a boncolás láttán, de még a tizenkilencedik században egy ideig a Scotland Yard felügyelője voltam, szóval az ilyesmihez már réges-rég hozzászoktam. Persze a Hasfelmetszőt nem tartóztathattam le... A morákat nem tartja vissza a börtönrács.
Amikor hozzám szólt, ellöktem magam az ajtófélfától, és a kezeimet mélyen a nadrágom zsebébe süllyesztettem.
- Hullához képest szerintem eléggé eleven vagyok. Persze ez nem a te érdemed... De remélem boncnoknak jobb vagy, mint hullacsinálónak. Pocsék munkát végeztél. Nem mintha panaszkodnék...
Közel mentem hozzá, de azért nem olyan közel, hogy megérinthessem. Félni nem féltem tőle, de miután egyszer már legyőzött, ostoba volnék, ha nem ismerném el az erejét.

Levettem a köpenyemet is... ha nem muszály... mègha csak öt percre is, de jobban szerettem, ha távol ban tõlem az a müanyag, èrzèsnèlküli ruhadarab... hentesnek èreztem magam tõle.
- Valóban... eleven vagy. - hangom mèg mindig èrzelemmentes volt. - De azt, hogy milyen korboncnok vagyok, pont ezèrt nem tudom neked bemutatni... Lám... nemcsak nekem vannak titkaim. - nèztem a szemèbe. - Nem èlhetted volna túl a zuhanást, ha valóban ember lennèl... - De èn se panaszkodtam, hogy mègis èl... nem mintha ez jó dolog lenne.

Úgy láttam, idegenkedik a fehér köpenytől, amit hordania kellett. Megjegyeztem ezt is, mint mindig mindent, hátha egyszer még a hasznomra lehet.
- Titkai mindenkinek vannak. És nem állítottam, hogy ember vagyok. Figyelmeztettelek, hogy ha megpróbálsz végezni velem, nem fogsz sikerrel járni. Mint a mellékelt ábra is mutatja, még soha senki nem járt sikerrel.
Még mindig nem léptem közelebb, de a kezeimet kihúztam a zsebemből. Az egyikben a "csavarhúzóm" az a hasznos kis sokfunkciós szerszám lapult. Nem akartam használni, de megnyugtatott, hogy ott van.
- Már csak azt nem értem, miért próbáltál megölni. Semmi logika nem volt benne. Mintha érzelmi alapon cselekednél. Pedig egy profi, főleg egy magadfajta profi, ezt nem engedheti meg magának.
Nem tudtam, mit értek pontosan "magadfajta" alatt, de ezt ő sem tudhatta. Hátha sikerül kiugrasztani a nyulat a bokorból...

- Miböl gondolod, hogy profi vagyok? - kèrdeztem szenvtelenül. - Azèrt próbá... - mit is akartam mondani? Be akartam ismerni, hogy megpróbáltam megölni? - Amit tettem... ahhoz nem volt köze semmilyen èrzelemnek. - Ebben, mèg èn is kètelkedtem. Nem akartam elismerni, hogy bármilyen emberi èrzelem is hatással lehet rám. Gyüjtõ voltam... nem èrzek semmit! Helarey vagyok... a feladatomat teljesìtem... Egy... egy humanoid nem zavarhat össze.
- Mit akarsz? Kèrjek bocsánatot? Figyelmeztettelek! - a hangom elcsuklott... Nem! Dühös lettem... Hibáztam, de mègegyszer nem fordulhat elõ! - Menj!

- Ahogy én is figyelmeztettelek téged. - mondtam csendesen - A néped mészárosa vagyok. ÉS ne próbálj hazudni nekem, mert nem vagyok vevő rá. Milliónyi embert ismertem, és emlékszem minden egyes rezdülésükre, minden érzelemre, minden gesztusra. Nem bocsánatkérést varok. Azért jöttem, hogy ismét figyelmeztesselek, és most utoljára. Ha csak egyszer is megpróbálsz ártani valakinek, aki nem szolgált rá, ha csak egyetlen ártatlant gyilkolsz is meg, én ott leszek a hátad mögött, és elpusztítalak. Remélem, világosan beszéltem. És kímélj meg attól, hogy érzelmeket próbálsz szimulálni... Akkor őszinte voltál. Most nem lennél az. Kár is erre vesztegetned az idődet.

A szavai feldühítettek. Nem... nem fájtak! Haragot èreztem... csak tiszta megvetèst! - Márcsak azèrt vègeznem kène veled... - A nèpem mèszárosa... A fajom minden egyes tagjáèrt külön-külön kène megölnöm. - Ártatlan? - kacagtam cinikusan. - Senki se az... te sem. Hajt valami... valami istenkomplexus. Meg akarsz ölni? Tedd! Itt vagyok... de ne csak beszèlj róla... - Csattant minden szavam, de higgadságot erõszakoltam magamra. - Nincsenek èrzèseim... - sètáltam a kamerához, majd jobb kezemen elõtörtek karmaim ès a felvevõ sistetegve esett a földre. - Soha nem is voltak.

Hát elvégeztetett. A gyanúm beigazolódott: Helena egy Gyűjtő. És immár leleplezte magát... Ami csak egyet jelenthet. Ölni készül.
Eltettem a csavarhúzót, és nyitott tenyérrel néztem őt. Nem mozdultam, nem próbáltam rátámadni.
- Helena... Ne tedd. Ha rám támadsz, végezni fogok veled. Nem akarlak bántani. Még... Még megváltozhatsz. Abbahagyhatod ezt. És ha Gyűjtő vagy? Nem a génekbe van kódolva, kik vagyunk. Mindenkinek van választása. Kérlek... Ne tedd ezt.
Felé nyújtottam a kezem.
- Bízz bennem. Segítek neked. Nem kell így lennie.

Cinikusan felnevettem.
- Nem Edward... Nekem soha nem volt választásom ès nem is akartams, hogy legyen. Azzal a cèllal terveztek meg, hoztak a világra ès neveltek, hogy az legyek, ali vagyok. Gyilkosnak, katonának teremtettek. - Nem akartam bántani a fèrfit, ès pont ezèrt kellett megölnöm. De nem lèptem felè. Csak álltam ès a fèrfit nèztem. Az, ahogy felèm nyúlt...
- Mond el ki vagy... - kèrtem. Hogy a fèrfi èrdekelt-e? Talán. Vagy csak az idõt húztsm? Ez mèg valószínübb. De az is igaz, hogy szerettem tudni kit ölök meg...

Megráztam a fejem, sőt, még el is mosolyodtam.
- Itt az alkalom. Most már van választásod.Én adok neked. Hogy ki vagyok? Edward Holmes vagyok. Több, mint ezernyolcszáz éve élek, és megküzdöttem a sötéttel újra és újra és újra. Megküzdök azzal is, ami benned van. És legyőzöm! Tudni akarod, mi vagyok? Leviatán vagyok, egy titkos faj tagja, olyanoké, akik évezredek óta istenként élnek a halandók között. Azt mondod, istenkomplexusom van... De közelebb állok az istenhez mint bárki, akivel eddig találkoztál. Uralkodom élet és halál felett... Eldöntöm, ki élhet, és ki halhat meg. Háborúkat akadályozok meg, és zsarnokokat taszítok a semmibe. Állj mellém, vagy támadj, de akkor te is a az ezernyi arctalan sorsára jutsz, akit a pokolra küldtem. Nem, Helena, kedves... Én nem vagyok ártatlan.
A szemébe néztem, még mindig felé nyújtottam a kezem és vártam, mit felel.

Leviatán... A kifejezès nem volt ismerõs... a faj, akit takart, mèg annyira sem. Higgyek a fèrfinak? Mièrt hazudna? Mièrt ezt? Ès talán ez mèg egy elfogadható magyarázat lenne... egy új faj.
Ismèt felnevettem, de ezúttal nèmi keserüsèg is vegyült a hangomba.
- Edward Holmes... aki túl öreg, hogy elfogadja saját halandóságàt... mert mindenkit meg lehet ölni. Ezt tudom... Edward Holmes, aki számos hábofút látott, sokban harcolt s talán párat indìtott is. Aki halált lát maga körül, aki mellöl kihalnak a lènyek... Javíts ki, ha tèvedek... A nevem Helarey. - szóltam, majd hátrèbb lèptem ès visszahúztam a karmaimat. - Menj... ha igaz, amit mondtál, úgyis találkozunk mèg.

Leeresztettem a kezem és elkomorodtam. Száz meg száz arc rém,lett fel előttem, barátok és szerelmek, akik miattam, értem haltak meg. Igaza volt: egy igaz útitársam volt, a halál. A többiek csak statiszták, akik kihullanak...
De mégis... A fényt szolgáltam. A Jót. Azt, hogy legyen holnap, bármi áron, és a holnapban ne sírjanak a gyermekek.
- Elmegyek, Helena. De egyet jegyezz meg: ha te, vagy a császárod akár csak egyvalakinek is ártotok, eltaposlak benneteket.
Intettem,, mire egy fiola az egyik polcról reccsenve szilánkokra tört. A tartalma a tenyerem fölé repült, majd jégcsapba fagyott.
- Csak, hogy tudd, mivel állsz szemben. Ezt bármivel képes vagyok megtenni. Akár a véreddel is, kedvesem.
Leeresztettem a kezem, mire a jégcsap a földre hullt és ezernyi darabra tört.
- Jobb, ha valóban megyek. Remélem, már nem találkozunk. Ha újra látsz... Az a halálod perce lesz.
Azzal az ajtó felé indultam.

- Fenyegethetnèlek Edward Holmes... De nem teszem. - A kis bemutatója... látványos volt, de hogy megijedtem volna? Ugyan!
Lassú lèptekkel indultam a fèrfi felè.
- A vèrem mèrgezõ, gyèmántkemènysègü karmaim vannak, halucinációt keltek. A mèrgek szakèrtõje vagyok, kèpzett harcos, remek szakács, tanult patológus, gyakorlott szeretõ, hobbi vallató ès többszörõs gyilkos. - elmosolyodtam. -
Ès alig várom, hogy újra lássalak... - közvetlenül elötte megálltam. - Edward Holmes.

Megálltam és visszafordultam. Meghallgattam őt, és a válaszom közben ajkaimon egy mosoly bujkált, bármennyire is nem akartam.
- Ezek közül egyiket-másikat szívesen kipróbálnám. Értelemszerűen nem a mérgező vért...
Ahogy ott állt hozzám közel, nagyon könnyű volt megfeledkeznem róla, ki s mi ő. Ahogy ott állt, csak egy nő volt... A nő. Ha már azt mondják, a név kötelez...
Hirtelen kinyúltam felé, kezem a tarkójára borult, és magamhoz húztam. Megcsókoltam.
- Sajnos én is várom a találkozást... Bár ne így volna. De... - elengedtem, hátra léptem, és kinyitottam az ajtót magam mögött - Akkor egyikünk meg fog halni. És nem ezért várom...
Azzal lebbenő kabáttal sarkon fordultam, és távoztam.

//Köszönöm a játékot! //

Nem tudtam ellenállni a játèk... a kihívás izgalmának. Ès hát... nen volt tètje. Nem kaptam parancsot, hogy öljek, sõt... Nem is tehetem. Õriznem kell a látszatot, feltünèst nem kelthetek. A fèrfi pedig... harag mègis vágy... talán idealizmus. Mègis... jeges halál jár a nyomában.
Bosszúvágy kène hajtson... Meg kène ölnöm, mert tudja ki vagyok. Ès mert azt is, hogy mi...
Esendõ volnèk? A koffeinimádatom... az esendösèg. Ez... nos, majd elválik ez mi.
Becsuktam az ajtót ès visszamentem dolgozni.
- Legközelebb èn kereslek meg tèged - suttogtam magam elè. - Edward Holmes.

( Èn is köszönöm )