Név: Mortimer Pond, "Mort"
Születési idő: 2964. május 6. (49 éves)
Faj: Telepata
Rang: Nincs.
Képességek: Mortimer két különleges képességgel is rendelkezik. Ezek közül az egyik aktív, a másik pedig passzív. Aktív képessége, hogy tud hatni az emberek érzelmeire: nyugalmat, békét, izgatottságot, de akár pánikkal határos rettegést vagy vágyat is tud gerjeszteni. Ehhez szemtől szembe kell állnia az illetővel, nem elég például egy kommunikátor képernyőjén látnia ahhoz, hogy ezt használhassa. Mortimer többnyire a munkája során alkalmazza, súlyos sérültek vagy haldoklók megnyugtatása céljából. Egyszerre legfeljebb öt emberre tud hatni, de úgy a hatás egyenként a kiszemeltekre valamivel gyengébb.
Passzív képessége, hogy bár ugyanúgy öregszik, mint bármelyik másik telepata, nem képes meghalni. Pontosabban feltámad, ha ilyesmi történik: eddig háromszor történt ez meg vele. A halála után pár óráig halott marad, majd a seb, mely a halálát okozta, eltűnik, és a szervezete újra elindul. Azt nem tudja, betegség ellen használható-e, de úgy gondolja, igen. Az öregkori elgyengülés valószínűleg végképp megölné.
Család:
George Pond, 170 éves, rendőrnyomozó. Anyja tíz éve balesetben meghalt, testvérei nincsenek.
Foglalkozás: Mentőorvos. Az egészségügyben dolgozva persze nem fizetik túl, havi néhány száz dollárt visz haza.
Ingóságok: Egy New London-i lakást bérel, egyedül. Van egy régimódi, kerekes motorja, de keveset használja, mivel főleg a mentőjével jár, alig-alig van szabadideje. A mentőautó nem is igazán autó: modern, jól felszerelt sikló. Képes nagy magasságba emelkedni, és bár pilóta is irányíthatja, nincs rá szükség: a fedélzeti számítógép a legrövidebb és leggyorsabb úton viszi a járművet a kívánt helyre. Bár egy mentő legénysége ideális esetben egy orvos, egy ápoló és egy sofőr, Mortimer jelenleg, létszámhiány miatt, egyedül dolgozik. Ápolóként korábban egy android volt a segítségére, de az a közelmúlt zavargásaiban elkóborolt, azóta sem tűnt fel.
Mortimer nem igazán költ semmire, csak ruhára és ételre, így elég szép összeg megtakarítása jött össze. Fegyvert nem hord magánál, úgy gondolja, nincs rá szüksége.
Egészségi állapot: Egy illegális serkentőszer függője, aminek segítségével akár két hétig vagy még tovább is kibírja ébren. A szer mellékhatása időnkénti hallucináció, illetve szervi károsodás, amit Mortimer nem bán, mert abban reménykedik, hogy képessége meggyógyítja majd, ha a károsodás túl nagy méreteket ölt. A szert akkor kezdte el szedni, mikor egyre többet kellett dolgoznia, így ugyanis mindig számíthattak rá.
Kinézet: Átlagos magasságú és testalkatú férfi, barnás-szőkés, rövid hajjal. Szeme zöld. Különleges ismertetőjegye nincs, se heg, se tetoválás, semmi ilyesmi. Még öltözködésével sem tűnik ki: jobbára egyszerű, praktikus darabokat hord.
Személyiség: Nyugodt, higgadt jellem. Mondhatni hidegfejű, de ez a munkájához szükséges is. Csendes, de nem visszahúzódó ember, aki a munkájának él. Többnyire kedves és türelmes mindenkivel, de az erőszak felbőszíti, annak elkövetőjén lehetőségei szerint (és azok bőven vannak neki) bosszút áll. Humora gyengéd, de olykor csipkelődő.
Szexualitás: Heteroszexuális.
Előtörténet:
Az életem nem túl izgalmas, bár biztosan vannak, akik annak tartanák. Napról napra, éjszakáról éjszakára dolgozom. Talán kicsit túl sokat is, de hála a csodaszernek, amit nem is olyan könnyű beszerezni, ez nem készít ki. Sokkal nehezebb lefoglalnom magam azokban az időkben, amikor a főnökeim három, négy, öt műszak után hazakényszerítenek. Az maga a pokol, nem találom a helyem, tévelygek, kóválygok az utcákon... Mintha reménytelenül szerelmes lennék, és alig várnám, hogy a kedvesemet újra lássam. Csak az én kedvesem a munka, s egy hétvége nélküle, vagy akár egy szünnap, igencsak megvisel. Legtöbbször kivárom, míg a műszakvezető is kidől, aki elküldött, és a váltójánál visszalopózom dolgozni, mondván, kipihentem magam.
Persze nem voltam mindig ilyen munkamániás. Hajdan volt családom, életem, de aztán minden kettétört. Az volt a második halálom története,ám most az elsővel kezdem.
Először még csak tizennégy éves voltam. Már felfedeztem befolyásoló képességemet, s vásott kölyökként bizony a szép osztálytársnőim szimpátiáját igyekeztem felerősíteni az irányomba. Akkor is épp egy lányra vártam, amikor megtörtént.
Jack Tong volt az osztály menője. Focizott, és színötös volt mindig mindenből. Engem persze lenézett, mert nem voltam sportos alkat, mert apám zsaru volt, nem menő vállalatvezető, mint az övé, mert anyám csak nővér volt, nem orvos. Okot mindig talált.
- Hé, Pond! Tudom, hogy Melody-ra vársz, de jobb, ha megjegyzed: ő az én csajom. Nem tudom, milyen hókuszpókusszal akarod lenyúlni, de felejtsd el, oké?
Magabiztosan mosolyogtam. Félelmet gerjesztettem a nagyképű srácban, azt akartam, hogy rettegjem tőlem. Sikerült is. Csakhogy Jack nem volt gyáva, s a félelmét is inkább ellenségnek, mintsem figyelmeztetésnek látta. Ráadásul ostoba sem volt, így a dolgot könnyedén összefüggésbe hozta velem.Az egész vége az lett, hogy dühösen nekem rontott, és megpróbált fellökni. Hátra tántorodtam, megbotlottam a saját lábamban, és kiestem az útra, épp az arra száguldó tehersikló elé, aminek sofőrje már nem tudott időben fékezni. Az utolsó hang, amit hallottam, a légfékek fülsértősikoltása volt...
Aztán egy nagyon hideg asztalon tértem magamhoz. Sötét volt,és elképzelni sem tudtam, hol lehetek. Aztán, mintha csak épp felébrednék, megrohantak az emlékképek Jackről meg a teherautóról... Nem értettem, hogy lehetek életben. Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert végre rájöttem, hol vagyok, és ettől mély pánikba estem: egy hullaház hűtőjében feküdtem. Addig vergődtem és üvöltöttem, míg végül valaki meghallotta, s rettegve kinyitotta a kis fekvőcellám ajtaját, hogy ott lássa a félelemtől félőrült, szökni próbáló tinédzsert, akinek halottnak kellene lennie.
Nem részletezem a megdöbbenést, ami egész környezetemet sújtotta. Még kísérleteket is végeztek velem, orvosi célra, a beleegyezésemmel, de persze mint eddig, úgy most sem sikerül egy telepata képességet rekonstruálniuk más fajúakon.
Az életem ment tovább, bár iskolát váltottam, mert Jack Tong pánikrohamot kapott, akárhányszor meglátott, és nem akartam rosszat neki.
Ezt az egy epizódot leszámítva a gyermekkorom eseménytelenül telt. Orvosnak tanultam, majd "tehetségemet eltékozolva" (apám szavai) mentősnek álltam. Volt pár barátnőm, persze önerőből, képesség nélkül szerzettek. Megtanultam felelősséget érezni mások iránt.
Anyám tíz évvel ezelőtt halt meg, szintén balesetben, miként én először. Mellette ültem.Valami elromlott a siklójában, és képtelen volt irányítani azt. Százhúsz mérföldes sebességgel csapódtunk egy betonfalnak. Én felébredtem, ő nem. Nem részletezném a dolgot. Azóta apámmal még feszültebb a viszonyunk. Szeret engem, de Noel, az anyám, mégiscsak élete szerelme volt. Azt hiszem, haragszik rám, amiért én éltem túl a balesetet, és emiatt gyűlöli magát.
Harmadik, s mindeddig utolsó halálom pár hónappal ezelőtt zajlott le. A rendőrök riasztottak egy nőhöz, akit brutálisan megvert a párja. Elláttam a nőt, de amíg én ténykedtem, a verekedős hajlamú kedves valahogy kiszabadult a járőrök markából, és fegyvert is szerzett. Rögtön le is lőtte a fegyver előző tulajdonosát, és azonnal láttam: érte semmit sem tehetek. A fickó egy kis ideig vacillált, hogy a nőn vegyen-e újabb revansot valamilyen vélt sérelemért, vagy pedig menekülőre fogva. Végül a másik, felocsúdott rendőr rálőtt, s ezzel kezdetét vette a menekülés.
Tudtam, hogy én vérontás nélkül elintézhetem a dolgot, sőt, lelkiismeret-furdalásom volt amiatt is, hogy nem nyugtattam vegetáló szobanövénnyé a fickót már a rendőrök kezei közt. Ez egy emberéletbe került, bár aligha hibáztathattam komolyan magam, elvégre a jövőbe nem látok...
Az android gondjaira bíztam a megvert nőt, Kay-t, és futásnak eredtem. Hallottam a lézerlövedékek sistergését, és tudtam, aligha érhetek oda időben. Mindent beleadva rohantam, de fáradt voltam, elgyötört, és elkéstem: a tűzpárbajt a rendőr veszítette el. Sebzett vállal, nyöszörögve feküdt a földön egy zsákutca bejáratánál.
- Hagyja ezt abba, rendben? - kérdeztem az ámokfutót, aki árgus szemmel figyelt engem - Segíteni akarok a rendőrön. Megengedi?
Mivel képességemet is jócskán bevetettem, tétován bólintott. Hogy lássa nem akarok semmi rosszat, előbb a rendőr fegyverét rúgtam félre, és csak aztán térdeltem le mellé a tél végi szürke latyakba. Felszerelés nem volt nálam, de amit tudtam, megtettem. Már épp azon voltam, hogy most akkor tényleg növénnyé nyugtatom a fickót, hogy rendes kezelést is adhassak majd a rendőrnek, amint az android megjön a mentővel, amikor meglepett hangot hallottam. Felemeltem a fejem, és láttam, hogy az ámokfutó hitetlenkedve mosolyog. Követtem a tekintetét.
A felpüffedt arcú, vérző szájú Kay állt nem messze tőlem, kezében a rendőr lézerfegyverével, és láthatólag épp megözvegyülni készült. Őfelé is löktem egy nyugtató impulzust, de közben a rendőrt is boldog kábulatban kellett tartanom, ha már fájdalomcsillapító nem volt nálam, és az erőim végesek.
Így esett, hogy a verekedős zsarugyilkos kiszabadult a képességem béklyója alól, gondolom, a Kay iránt érzett sértett harag erejétől támogatva. A törékeny alkatú lánymár féligel is fordult, mikor a másik fegyvert emelt.Én meg ugrottam.
Az események végkifejletét csak másnap tudtam meg, mikor az engem nem ismerő mentős kollégák jóvoltából a hullaházban felébredtem. Sikerült megmentenem Kay-t, aki reflexből, lézerrel szakított a párjával, miután én meghaltam. Aligha vonják majd felelősségre.
A sérült rendőr is túlélte az incidenst, egy ideig tartottuk is kapcsolatot. Igencsak megviselték az események, magát hibáztatta. Végül közbenjártam apámnál, aki segített, hogy ismerősömet áthelyezzék a nyomozókhoz, s az ekként kigyógyult a depressziójából.
Mióta az androidok öntudatra ébredtek, s gépiesített ápolóm ismeretlen helyre távozott, még nehezebb minden. Az élénkítő csodaszert is azért használom, hogy soha többé ne múlhasson ilyen helyzet az én éberségemen, erőnlétemen. A hallucinációk nem éppen jók (egyszer éppen Kay-t, a megvert lányt véltem egy lövöldözésáldozatai közt látni, de aztán persze kiderült, hogy tévedtem), de meg lehet birkózni velük.
Nos, ilyen az életem, és félek, hogy ebben a feszült helyzetben, amikor metamorfok és morák szinte minden éjszaka egymástorkának ugranak, még ez a viszonylagos béke is hamar el fog múlni. Puskaporos hordón ül az egész város, és várja a szikrát...
Születési idő: 2964. május 6. (49 éves)
Faj: Telepata
Rang: Nincs.
Képességek: Mortimer két különleges képességgel is rendelkezik. Ezek közül az egyik aktív, a másik pedig passzív. Aktív képessége, hogy tud hatni az emberek érzelmeire: nyugalmat, békét, izgatottságot, de akár pánikkal határos rettegést vagy vágyat is tud gerjeszteni. Ehhez szemtől szembe kell állnia az illetővel, nem elég például egy kommunikátor képernyőjén látnia ahhoz, hogy ezt használhassa. Mortimer többnyire a munkája során alkalmazza, súlyos sérültek vagy haldoklók megnyugtatása céljából. Egyszerre legfeljebb öt emberre tud hatni, de úgy a hatás egyenként a kiszemeltekre valamivel gyengébb.
Passzív képessége, hogy bár ugyanúgy öregszik, mint bármelyik másik telepata, nem képes meghalni. Pontosabban feltámad, ha ilyesmi történik: eddig háromszor történt ez meg vele. A halála után pár óráig halott marad, majd a seb, mely a halálát okozta, eltűnik, és a szervezete újra elindul. Azt nem tudja, betegség ellen használható-e, de úgy gondolja, igen. Az öregkori elgyengülés valószínűleg végképp megölné.
Család:
George Pond, 170 éves, rendőrnyomozó. Anyja tíz éve balesetben meghalt, testvérei nincsenek.
Foglalkozás: Mentőorvos. Az egészségügyben dolgozva persze nem fizetik túl, havi néhány száz dollárt visz haza.
Ingóságok: Egy New London-i lakást bérel, egyedül. Van egy régimódi, kerekes motorja, de keveset használja, mivel főleg a mentőjével jár, alig-alig van szabadideje. A mentőautó nem is igazán autó: modern, jól felszerelt sikló. Képes nagy magasságba emelkedni, és bár pilóta is irányíthatja, nincs rá szükség: a fedélzeti számítógép a legrövidebb és leggyorsabb úton viszi a járművet a kívánt helyre. Bár egy mentő legénysége ideális esetben egy orvos, egy ápoló és egy sofőr, Mortimer jelenleg, létszámhiány miatt, egyedül dolgozik. Ápolóként korábban egy android volt a segítségére, de az a közelmúlt zavargásaiban elkóborolt, azóta sem tűnt fel.
Mortimer nem igazán költ semmire, csak ruhára és ételre, így elég szép összeg megtakarítása jött össze. Fegyvert nem hord magánál, úgy gondolja, nincs rá szüksége.
Egészségi állapot: Egy illegális serkentőszer függője, aminek segítségével akár két hétig vagy még tovább is kibírja ébren. A szer mellékhatása időnkénti hallucináció, illetve szervi károsodás, amit Mortimer nem bán, mert abban reménykedik, hogy képessége meggyógyítja majd, ha a károsodás túl nagy méreteket ölt. A szert akkor kezdte el szedni, mikor egyre többet kellett dolgoznia, így ugyanis mindig számíthattak rá.
Kinézet: Átlagos magasságú és testalkatú férfi, barnás-szőkés, rövid hajjal. Szeme zöld. Különleges ismertetőjegye nincs, se heg, se tetoválás, semmi ilyesmi. Még öltözködésével sem tűnik ki: jobbára egyszerű, praktikus darabokat hord.
Személyiség: Nyugodt, higgadt jellem. Mondhatni hidegfejű, de ez a munkájához szükséges is. Csendes, de nem visszahúzódó ember, aki a munkájának él. Többnyire kedves és türelmes mindenkivel, de az erőszak felbőszíti, annak elkövetőjén lehetőségei szerint (és azok bőven vannak neki) bosszút áll. Humora gyengéd, de olykor csipkelődő.
Szexualitás: Heteroszexuális.
Előtörténet:
Az életem nem túl izgalmas, bár biztosan vannak, akik annak tartanák. Napról napra, éjszakáról éjszakára dolgozom. Talán kicsit túl sokat is, de hála a csodaszernek, amit nem is olyan könnyű beszerezni, ez nem készít ki. Sokkal nehezebb lefoglalnom magam azokban az időkben, amikor a főnökeim három, négy, öt műszak után hazakényszerítenek. Az maga a pokol, nem találom a helyem, tévelygek, kóválygok az utcákon... Mintha reménytelenül szerelmes lennék, és alig várnám, hogy a kedvesemet újra lássam. Csak az én kedvesem a munka, s egy hétvége nélküle, vagy akár egy szünnap, igencsak megvisel. Legtöbbször kivárom, míg a műszakvezető is kidől, aki elküldött, és a váltójánál visszalopózom dolgozni, mondván, kipihentem magam.
Persze nem voltam mindig ilyen munkamániás. Hajdan volt családom, életem, de aztán minden kettétört. Az volt a második halálom története,ám most az elsővel kezdem.
Először még csak tizennégy éves voltam. Már felfedeztem befolyásoló képességemet, s vásott kölyökként bizony a szép osztálytársnőim szimpátiáját igyekeztem felerősíteni az irányomba. Akkor is épp egy lányra vártam, amikor megtörtént.
Jack Tong volt az osztály menője. Focizott, és színötös volt mindig mindenből. Engem persze lenézett, mert nem voltam sportos alkat, mert apám zsaru volt, nem menő vállalatvezető, mint az övé, mert anyám csak nővér volt, nem orvos. Okot mindig talált.
- Hé, Pond! Tudom, hogy Melody-ra vársz, de jobb, ha megjegyzed: ő az én csajom. Nem tudom, milyen hókuszpókusszal akarod lenyúlni, de felejtsd el, oké?
Magabiztosan mosolyogtam. Félelmet gerjesztettem a nagyképű srácban, azt akartam, hogy rettegjem tőlem. Sikerült is. Csakhogy Jack nem volt gyáva, s a félelmét is inkább ellenségnek, mintsem figyelmeztetésnek látta. Ráadásul ostoba sem volt, így a dolgot könnyedén összefüggésbe hozta velem.Az egész vége az lett, hogy dühösen nekem rontott, és megpróbált fellökni. Hátra tántorodtam, megbotlottam a saját lábamban, és kiestem az útra, épp az arra száguldó tehersikló elé, aminek sofőrje már nem tudott időben fékezni. Az utolsó hang, amit hallottam, a légfékek fülsértősikoltása volt...
Aztán egy nagyon hideg asztalon tértem magamhoz. Sötét volt,és elképzelni sem tudtam, hol lehetek. Aztán, mintha csak épp felébrednék, megrohantak az emlékképek Jackről meg a teherautóról... Nem értettem, hogy lehetek életben. Nem is volt időm ezen gondolkodni, mert végre rájöttem, hol vagyok, és ettől mély pánikba estem: egy hullaház hűtőjében feküdtem. Addig vergődtem és üvöltöttem, míg végül valaki meghallotta, s rettegve kinyitotta a kis fekvőcellám ajtaját, hogy ott lássa a félelemtől félőrült, szökni próbáló tinédzsert, akinek halottnak kellene lennie.
Nem részletezem a megdöbbenést, ami egész környezetemet sújtotta. Még kísérleteket is végeztek velem, orvosi célra, a beleegyezésemmel, de persze mint eddig, úgy most sem sikerül egy telepata képességet rekonstruálniuk más fajúakon.
Az életem ment tovább, bár iskolát váltottam, mert Jack Tong pánikrohamot kapott, akárhányszor meglátott, és nem akartam rosszat neki.
Ezt az egy epizódot leszámítva a gyermekkorom eseménytelenül telt. Orvosnak tanultam, majd "tehetségemet eltékozolva" (apám szavai) mentősnek álltam. Volt pár barátnőm, persze önerőből, képesség nélkül szerzettek. Megtanultam felelősséget érezni mások iránt.
Anyám tíz évvel ezelőtt halt meg, szintén balesetben, miként én először. Mellette ültem.Valami elromlott a siklójában, és képtelen volt irányítani azt. Százhúsz mérföldes sebességgel csapódtunk egy betonfalnak. Én felébredtem, ő nem. Nem részletezném a dolgot. Azóta apámmal még feszültebb a viszonyunk. Szeret engem, de Noel, az anyám, mégiscsak élete szerelme volt. Azt hiszem, haragszik rám, amiért én éltem túl a balesetet, és emiatt gyűlöli magát.
Harmadik, s mindeddig utolsó halálom pár hónappal ezelőtt zajlott le. A rendőrök riasztottak egy nőhöz, akit brutálisan megvert a párja. Elláttam a nőt, de amíg én ténykedtem, a verekedős hajlamú kedves valahogy kiszabadult a járőrök markából, és fegyvert is szerzett. Rögtön le is lőtte a fegyver előző tulajdonosát, és azonnal láttam: érte semmit sem tehetek. A fickó egy kis ideig vacillált, hogy a nőn vegyen-e újabb revansot valamilyen vélt sérelemért, vagy pedig menekülőre fogva. Végül a másik, felocsúdott rendőr rálőtt, s ezzel kezdetét vette a menekülés.
Tudtam, hogy én vérontás nélkül elintézhetem a dolgot, sőt, lelkiismeret-furdalásom volt amiatt is, hogy nem nyugtattam vegetáló szobanövénnyé a fickót már a rendőrök kezei közt. Ez egy emberéletbe került, bár aligha hibáztathattam komolyan magam, elvégre a jövőbe nem látok...
Az android gondjaira bíztam a megvert nőt, Kay-t, és futásnak eredtem. Hallottam a lézerlövedékek sistergését, és tudtam, aligha érhetek oda időben. Mindent beleadva rohantam, de fáradt voltam, elgyötört, és elkéstem: a tűzpárbajt a rendőr veszítette el. Sebzett vállal, nyöszörögve feküdt a földön egy zsákutca bejáratánál.
- Hagyja ezt abba, rendben? - kérdeztem az ámokfutót, aki árgus szemmel figyelt engem - Segíteni akarok a rendőrön. Megengedi?
Mivel képességemet is jócskán bevetettem, tétován bólintott. Hogy lássa nem akarok semmi rosszat, előbb a rendőr fegyverét rúgtam félre, és csak aztán térdeltem le mellé a tél végi szürke latyakba. Felszerelés nem volt nálam, de amit tudtam, megtettem. Már épp azon voltam, hogy most akkor tényleg növénnyé nyugtatom a fickót, hogy rendes kezelést is adhassak majd a rendőrnek, amint az android megjön a mentővel, amikor meglepett hangot hallottam. Felemeltem a fejem, és láttam, hogy az ámokfutó hitetlenkedve mosolyog. Követtem a tekintetét.
A felpüffedt arcú, vérző szájú Kay állt nem messze tőlem, kezében a rendőr lézerfegyverével, és láthatólag épp megözvegyülni készült. Őfelé is löktem egy nyugtató impulzust, de közben a rendőrt is boldog kábulatban kellett tartanom, ha már fájdalomcsillapító nem volt nálam, és az erőim végesek.
Így esett, hogy a verekedős zsarugyilkos kiszabadult a képességem béklyója alól, gondolom, a Kay iránt érzett sértett harag erejétől támogatva. A törékeny alkatú lánymár féligel is fordult, mikor a másik fegyvert emelt.Én meg ugrottam.
Az események végkifejletét csak másnap tudtam meg, mikor az engem nem ismerő mentős kollégák jóvoltából a hullaházban felébredtem. Sikerült megmentenem Kay-t, aki reflexből, lézerrel szakított a párjával, miután én meghaltam. Aligha vonják majd felelősségre.
A sérült rendőr is túlélte az incidenst, egy ideig tartottuk is kapcsolatot. Igencsak megviselték az események, magát hibáztatta. Végül közbenjártam apámnál, aki segített, hogy ismerősömet áthelyezzék a nyomozókhoz, s az ekként kigyógyult a depressziójából.
Mióta az androidok öntudatra ébredtek, s gépiesített ápolóm ismeretlen helyre távozott, még nehezebb minden. Az élénkítő csodaszert is azért használom, hogy soha többé ne múlhasson ilyen helyzet az én éberségemen, erőnlétemen. A hallucinációk nem éppen jók (egyszer éppen Kay-t, a megvert lányt véltem egy lövöldözésáldozatai közt látni, de aztán persze kiderült, hogy tévedtem), de meg lehet birkózni velük.
Nos, ilyen az életem, és félek, hogy ebben a feszült helyzetben, amikor metamorfok és morák szinte minden éjszaka egymástorkának ugranak, még ez a viszonylagos béke is hamar el fog múlni. Puskaporos hordón ül az egész város, és várja a szikrát...
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók