Nakashima Kameko Hétf. Ápr. 01, 2013 4:33 amNév: Nakashima Kameko (Meko-chan)
Születési idő: 2986. 05. 20. (16 éves)
Faj: Ember
Rang:-
Képességek: Képessége nincsen, mert semmilyen implant beültetése nem volt és nem is akart, mert ez számára bízzar.
Család: Nem ismeri őket, mert árvaházban nevelkedet eddig. De, ha úgy nézzük, az árvaház dolgozói, és az ott lakó többi gyerek a családja.
Foglalkozás: Csempész
Ingóságok: Van nekem egy katana kardom, ami a tűz fúllánk nevet kapta.
Egészségi állapot: A magas vérnyomásom, és születésemkor volt egy kis agyvérzésem, és ez miat nem ihatok alkoholt. És gyógyszert, nem szedek. És, amnéziás is vagyok.
Kinézet: A kinézetem hosszú sötét barnahajam van, arcom kissé hosszúkás, az orrom kicsi és pisze, szemöldököm vékony, ajkam kicsi, ám mégis érzékiek, különös mandula szemeim vannak, amik barna színűek és igézőek. A magasságom: 160cm, a súlyom: 60kg. Álltalában, mindig a kedvenc iskolai egyenruhámban láthat, és a nap végére általában piszkosan.
Személyiség: Arany szívem van, szeretek mindenkin segíteni, nagyon figyelmes vagyok mindenkivel, határozott jellem vagyok, aki nem fél kimondani a véleményét. Néha szeretek poénból húzni mások agyát, de sosem lépem át a határt. Szerethető személyiség vagyok, aki megismer, az ezt tapasztalhatja. Szeretem, ha kapok figyelmet, de nem viszem túlzásba. Okos, megfontolt személyiség és mindenképp jó barát vagyok. A folytonos eltűnéseimmel a nevelőim agyára megyek, és azt is kifogásolják, hogy sosem teszem azt, amit mondanak. Vagyis szinte, sosem fogadok szót. Még egy hurrikánt is elneveztek rólam, mert távozásomkor, mindig nagy romokat hagyok magam után. Sosem imádkozom, mert nem vagyok vallásos. Sok szór szoktam mocskosan elő kerülni, és már ezt is nagyon unják bennem.
Szexualitás: Leszbikus.
Előtörténet: Egy ismeretlen helyen ébredek fel, és nézzek körül. A helyiség, nem ismerős, vagyis még soha sem láttam, és mégis, mintha ismerős lenne. Nem, egyáltalán nem az, sőt inkább nagyon is idegen. Mikor, kibújok a takaróból, csak akkor veszem észre, hogy nincs rajtam ruha. Csak a tangám, meg a mell tartom, van rajtam. A ruhám után kezdek kutatni, mikor is az ajtó egyszerűen ki vágódik, és egy gyönyörű telt idomokkal megáldott nő lép be rajta. Az előtt még sohasem láttam, és ráadásul még nem is ismerős. De, ő valahonnan ismer engem, és többet is tud rólam, mint én magamról. Ami nem kicsit, hanem nagyon furcsa. A nő vonalait, és természetes bájait egy fekete, kezeslábas öltözék emeli ki, és ettől annyira kívánatossá válik, hogy kedvem lenne oda menni hozzá, és a fejemet a két melle közé préselném. Az ajkai annyira érzékiek, és kívánatosak, hogy úgy érzem, hogy szívesen megcsókolnám. De, ez az érzés annyira, de annyira félelmetes, és új, hogy azt is érzem, hogy távol kell lennem tőle.
– Csak hogy felkeltél, Meko-chan. Már azt hittem, hogy komába estél. Vagy valami, hasonló. – Mondja, és közben már indulna is felém, csak én megállítom.
– Álljon, meg ott ahol van, és ne jöjjön közelebb. – Mondom neki, és közben kinyújtom a kezemet, méghozzá úgy, hogy a tenyerem felé nézzen. Az idegen nő értetlenül nézrám. – Mégis mi ütőt beléd, Meko-chan? Nem ismersz meg? – Kérdi tőlem csodálkozva, és ismét indulna felém, csak én gyorsan, megrázom a fejemet. – Meko-chan, mégis mi tőrtént? Én vagyok az, Hamura Ayumi de, te mindig is Yumi-kun nak hívtál. A szerelmed vagyok, a női pasid. – Na, erre a mondatára ki kerekedik a szemem, és fura arckifejezésem láttán folytatja. – Mi ketten, melegek vagyunk, és egymásba szerettünk. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e vagy csak hazudik-e nekem.
– És, engem hogy hívnak? – Kérdezem, mert még a saját nevemre sem emlékszem.
– A neved, Nakashima Kameko, de te jobb szereted, ha Meko-chan nak hívlak téged, és csak nekem engedted meg. Egy árvaházból szöktél meg, hogy csempész legyél. És attól a naptól dolgozunk egyűt. – Csodálkozva nézek magam elé, mert én ebből, amit elmondott, abból semmire sem emlékszem. Az egész annyira hihetetlennek hangzik de, amikor rá nézek, a szemében látom, hogy egészen mostanáig igazat mondott nekem. Valamiért úgy érzem, hogy meg bízhatok benne, még akkor is, ha az előbb az ellenkezőjét éreztem. Vagy, nem tudom. Nos, az igazat meg vallva, most ez érdekel a leg kevésbé. Hirtelen, egy táskát fedezek fel az egyik széken, és az felé indulok. Mikor kinyitom a táskát, el kezdek benne kutatni, és találok benne néhány íratott, amik szerintem az enyémek. Jól, megnézem és elolvasom, ami rá van írva. – Ezek szerint, igazat mondtál nekem. – Mondom, és meg mutatom neki az iratokat. - De, sajnos azt az állításodat nem támasztja alá, miszerint mi járnánk vagy, hogy te az lennél, akinek te állítod magadat. – Mondom, és el kezdem össze szedni a cuccomat. Majd, Ayumi elindul felém, és érzem, hogy meg ragadja a kezemet, és magához húz. Amint magához ölel, valami el fog, vagy tudom is én, de érzem, hogy most valami olyan dologra készülök, amit már rég nem tettem meg. Yumi-kunt vadul kezdem csókolni, mint valami kiéhezett szexuális ragadozó. Miután, megcsókoltam, ő is visszacsókolt, ugyanolyan szenvedélyesen. Miután elváltunk, Yumi-kun az államra helyezi az ujját, és a fülemhez hajol, és bele súgja.
– Nekem még van egy kis elintézni valóm, de ha végeztem, elmegyünk innen. Rendben van? – Kérdezi tőlem, mire én csak bólogatni tudok. Yumi-kun elválik tőlem, és elindul kifelé. De, azért én még utána ki áltok.
– Szeretlek, Yumi-kun. – Mondom neki, és ő erre el is mosolyogja magát, és úgy válla szól.
– Tudom, én is szeretlek. – Mondja nekem, és már el is ment. Alig hogy elment, csak későn jöttemrá, hogy nekem semmi emlékem sincsen a múltamból, őróla vagy pedig, úgy egyébként bármi másról. Eddig, ami világos, hogy egy szökőt, iskolás, meleg lány vagyok, aki csempés akart lenni. Azon túl meg tök sötét a dolog. Már estefelé járt az idő, mikor feltűnt, hogy Yumi-kun még nem tért vissza, pedig már délután ment el. El kezdtem érte agodni, pedig valójában szinte alig tudok róla valamit. És amit tudok, még az sem biztos, hogy az úgy is van e. Nem is tudom, és ha hazudott nekem? Mármint úgy értem, hogy saját magáról. Mert hát azt nem bizonyította, hogy ő az, akinek mondja magát. Éppen indulok, le az utcára hogy egy kis friss levegőt szívjak, mikor is meg látom amint, egy mentő autó száguld el előttem. A látvány hirtelen valami fura, különös érzést indított el bennem, és már azt sem tudtam, hogy mitévő legyek. Éppen indulnék, valamerre, mikor is meg hallom, hogy valaki meg szólít.
– Nakashima Kameko? – Kérdezi, és én a kérdésére, csak bólintani tudtam, mert a fura érzés még mindig bennem volt. Az ismeretlen férfi egy papírt adott a kezembe, és mondott valamit, amit nem nagyon tudtam értelmezni. Majd, gyorsan ki bontom az összegyűrt papírt, és elolvasom. A levélben Yumi-kun búcsúzkodót tőlem és ráadásul, az egészből nem értek semmit.
Születési idő: 2986. 05. 20. (16 éves)
Faj: Ember
Rang:-
Képességek: Képessége nincsen, mert semmilyen implant beültetése nem volt és nem is akart, mert ez számára bízzar.
Család: Nem ismeri őket, mert árvaházban nevelkedet eddig. De, ha úgy nézzük, az árvaház dolgozói, és az ott lakó többi gyerek a családja.
Foglalkozás: Csempész
Ingóságok: Van nekem egy katana kardom, ami a tűz fúllánk nevet kapta.
Egészségi állapot: A magas vérnyomásom, és születésemkor volt egy kis agyvérzésem, és ez miat nem ihatok alkoholt. És gyógyszert, nem szedek. És, amnéziás is vagyok.
Kinézet: A kinézetem hosszú sötét barnahajam van, arcom kissé hosszúkás, az orrom kicsi és pisze, szemöldököm vékony, ajkam kicsi, ám mégis érzékiek, különös mandula szemeim vannak, amik barna színűek és igézőek. A magasságom: 160cm, a súlyom: 60kg. Álltalában, mindig a kedvenc iskolai egyenruhámban láthat, és a nap végére általában piszkosan.
Személyiség: Arany szívem van, szeretek mindenkin segíteni, nagyon figyelmes vagyok mindenkivel, határozott jellem vagyok, aki nem fél kimondani a véleményét. Néha szeretek poénból húzni mások agyát, de sosem lépem át a határt. Szerethető személyiség vagyok, aki megismer, az ezt tapasztalhatja. Szeretem, ha kapok figyelmet, de nem viszem túlzásba. Okos, megfontolt személyiség és mindenképp jó barát vagyok. A folytonos eltűnéseimmel a nevelőim agyára megyek, és azt is kifogásolják, hogy sosem teszem azt, amit mondanak. Vagyis szinte, sosem fogadok szót. Még egy hurrikánt is elneveztek rólam, mert távozásomkor, mindig nagy romokat hagyok magam után. Sosem imádkozom, mert nem vagyok vallásos. Sok szór szoktam mocskosan elő kerülni, és már ezt is nagyon unják bennem.
Szexualitás: Leszbikus.
Előtörténet: Egy ismeretlen helyen ébredek fel, és nézzek körül. A helyiség, nem ismerős, vagyis még soha sem láttam, és mégis, mintha ismerős lenne. Nem, egyáltalán nem az, sőt inkább nagyon is idegen. Mikor, kibújok a takaróból, csak akkor veszem észre, hogy nincs rajtam ruha. Csak a tangám, meg a mell tartom, van rajtam. A ruhám után kezdek kutatni, mikor is az ajtó egyszerűen ki vágódik, és egy gyönyörű telt idomokkal megáldott nő lép be rajta. Az előtt még sohasem láttam, és ráadásul még nem is ismerős. De, ő valahonnan ismer engem, és többet is tud rólam, mint én magamról. Ami nem kicsit, hanem nagyon furcsa. A nő vonalait, és természetes bájait egy fekete, kezeslábas öltözék emeli ki, és ettől annyira kívánatossá válik, hogy kedvem lenne oda menni hozzá, és a fejemet a két melle közé préselném. Az ajkai annyira érzékiek, és kívánatosak, hogy úgy érzem, hogy szívesen megcsókolnám. De, ez az érzés annyira, de annyira félelmetes, és új, hogy azt is érzem, hogy távol kell lennem tőle.
– Csak hogy felkeltél, Meko-chan. Már azt hittem, hogy komába estél. Vagy valami, hasonló. – Mondja, és közben már indulna is felém, csak én megállítom.
– Álljon, meg ott ahol van, és ne jöjjön közelebb. – Mondom neki, és közben kinyújtom a kezemet, méghozzá úgy, hogy a tenyerem felé nézzen. Az idegen nő értetlenül nézrám. – Mégis mi ütőt beléd, Meko-chan? Nem ismersz meg? – Kérdi tőlem csodálkozva, és ismét indulna felém, csak én gyorsan, megrázom a fejemet. – Meko-chan, mégis mi tőrtént? Én vagyok az, Hamura Ayumi de, te mindig is Yumi-kun nak hívtál. A szerelmed vagyok, a női pasid. – Na, erre a mondatára ki kerekedik a szemem, és fura arckifejezésem láttán folytatja. – Mi ketten, melegek vagyunk, és egymásba szerettünk. – Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy igazat mond-e vagy csak hazudik-e nekem.
– És, engem hogy hívnak? – Kérdezem, mert még a saját nevemre sem emlékszem.
– A neved, Nakashima Kameko, de te jobb szereted, ha Meko-chan nak hívlak téged, és csak nekem engedted meg. Egy árvaházból szöktél meg, hogy csempész legyél. És attól a naptól dolgozunk egyűt. – Csodálkozva nézek magam elé, mert én ebből, amit elmondott, abból semmire sem emlékszem. Az egész annyira hihetetlennek hangzik de, amikor rá nézek, a szemében látom, hogy egészen mostanáig igazat mondott nekem. Valamiért úgy érzem, hogy meg bízhatok benne, még akkor is, ha az előbb az ellenkezőjét éreztem. Vagy, nem tudom. Nos, az igazat meg vallva, most ez érdekel a leg kevésbé. Hirtelen, egy táskát fedezek fel az egyik széken, és az felé indulok. Mikor kinyitom a táskát, el kezdek benne kutatni, és találok benne néhány íratott, amik szerintem az enyémek. Jól, megnézem és elolvasom, ami rá van írva. – Ezek szerint, igazat mondtál nekem. – Mondom, és meg mutatom neki az iratokat. - De, sajnos azt az állításodat nem támasztja alá, miszerint mi járnánk vagy, hogy te az lennél, akinek te állítod magadat. – Mondom, és el kezdem össze szedni a cuccomat. Majd, Ayumi elindul felém, és érzem, hogy meg ragadja a kezemet, és magához húz. Amint magához ölel, valami el fog, vagy tudom is én, de érzem, hogy most valami olyan dologra készülök, amit már rég nem tettem meg. Yumi-kunt vadul kezdem csókolni, mint valami kiéhezett szexuális ragadozó. Miután, megcsókoltam, ő is visszacsókolt, ugyanolyan szenvedélyesen. Miután elváltunk, Yumi-kun az államra helyezi az ujját, és a fülemhez hajol, és bele súgja.
– Nekem még van egy kis elintézni valóm, de ha végeztem, elmegyünk innen. Rendben van? – Kérdezi tőlem, mire én csak bólogatni tudok. Yumi-kun elválik tőlem, és elindul kifelé. De, azért én még utána ki áltok.
– Szeretlek, Yumi-kun. – Mondom neki, és ő erre el is mosolyogja magát, és úgy válla szól.
– Tudom, én is szeretlek. – Mondja nekem, és már el is ment. Alig hogy elment, csak későn jöttemrá, hogy nekem semmi emlékem sincsen a múltamból, őróla vagy pedig, úgy egyébként bármi másról. Eddig, ami világos, hogy egy szökőt, iskolás, meleg lány vagyok, aki csempés akart lenni. Azon túl meg tök sötét a dolog. Már estefelé járt az idő, mikor feltűnt, hogy Yumi-kun még nem tért vissza, pedig már délután ment el. El kezdtem érte agodni, pedig valójában szinte alig tudok róla valamit. És amit tudok, még az sem biztos, hogy az úgy is van e. Nem is tudom, és ha hazudott nekem? Mármint úgy értem, hogy saját magáról. Mert hát azt nem bizonyította, hogy ő az, akinek mondja magát. Éppen indulok, le az utcára hogy egy kis friss levegőt szívjak, mikor is meg látom amint, egy mentő autó száguld el előttem. A látvány hirtelen valami fura, különös érzést indított el bennem, és már azt sem tudtam, hogy mitévő legyek. Éppen indulnék, valamerre, mikor is meg hallom, hogy valaki meg szólít.
– Nakashima Kameko? – Kérdezi, és én a kérdésére, csak bólintani tudtam, mert a fura érzés még mindig bennem volt. Az ismeretlen férfi egy papírt adott a kezembe, és mondott valamit, amit nem nagyon tudtam értelmezni. Majd, gyorsan ki bontom az összegyűrt papírt, és elolvasom. A levélben Yumi-kun búcsúzkodót tőlem és ráadásul, az egészből nem értek semmit.
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók