Mihawk Szer. Feb. 27, 2013 10:07 amNév: Mihawk.
Születési idő: 2192-2230; 3003-napjainkig...
Faj: Android, gép testbe ültetett emberi tudat.
Rang: Nincs
Képességek:
- Szélsőséges körülményeknek ellenálló test
- Fejlesztésekben jeleskedik
Család: Nincs
Foglalkozás: Műszerész, android-specialista.
Ingóságok: Kezdéskor semmi, csak a teste.
Egészségi állapot: Egyenlőre egészséges, éppen működik a test.
Kinézet: Humanoid testalkat, ha nincs rajta borítás akkor a fehér szín dominál, de a piros és zöld meg a kék is felfedezhető. Egyébként pedig a jelenlegi teste nagy, zömök, erősnek tűnő. Általában fekete bőrkabátban van, de ez változó, a szakadt ruhát is felveszi, de legtöbbször sötét az öltözéke.
Személyiség: Visszafogott lett, de egyébként csendes típus, magának való, de ha van véleménye, akkor kimondja, nagy az igazságérzete. Másrészt viszont egy 700 évet átaludt, a személyisége kicsit elformálódott a sok kontár kéz miatt, amik megpróbálták átprogramozni. Vannak helyzetek, amikről nincsenek információk, ilyenkor általában improvizál, vagy ha nincs más, akkor saját belátása szerint próbál dönteni, de ezek ritka események, aligha fordulnak elő, nincs az a kiváltó ok.
Szexualitás: Jelen pillanatban felesleges.
Előtörténet:
Kettőezer-kettőszáz-tizenötöt írunk. Nemrég telt el a huszonharmadik születésnapom, nekem Mihawk Claydon. Egy újkori műszaki zseninek számítok, a Mars legelső - mára - legnagyobb városában, a Kupolavárosban. A munkám az új típusú, humanoid formájú androidok tervezése. Nagy áttöréseket értem el, már fiatalon, a mű végtagok mechanikus, agy illetve program által vezérelt fejlesztésekkel. Ámbár még kezdetleges, ez az ág nagyon is gyerekcipőben jár. Mégis, Én, a személyem, helyet kapott azon csodálatos emberek között, akiknek megadatott a lehetőség, hogy a Felfedező névre keresztelt szuperfejlett hajón szolgálhassanak és utazhassanak. Az Én történetem itt kezdődik, melyre elkalandozlak titeket.
Egy év telt el azóta, hogy megkaptam a meghívót és hogy jelentkeztek az első tünetek. Egy enyhe megfázásnak tűnt az egész, egy sima földi megfázás, amit könnyedén lehet korrigálni egy injekcióval. De hiába az újabb és újabb kúra, a tünetek nem enyhültek, sőt sokkal inkább felerősödtek és újak jelentkeztek. Fél év alatt az állapotom olyannyira súlyosodott, hogy már fél év alatt kórházba kerültem, és ezzel az új álmom veszélybe került. Veszélybe került a helyem a Felfedezőre, így eltökéltem magam, hogy meggyógyulok, viszont az idő sürgetett. Pontos dátum még nem volt, hogy mikor fog a hajó megindulni, de legbelül tudtam: hamarosan.
Az orvosok tehetetlenül álltak a korházi ágyam mellett, egyszerűen nem tudták, hogy mi lehet a bajom. A betegség annyira makacs volt, hogy csak a folytonos nano-injekció kúrák csökkentették a tüneteket, amik már a megfázástól egészen a belső vérzés és bénulás felé kanyarodtak. Az izmok kezdtek elhalni, a szervek pedig egyre jobban károsodtak. Csak a mikro méretű robotok tudtak segíteni, de még a betegség őket is elnyomta szépen lassan...
Azon a ponton, amikor már két éve küzdöttem a betegséggel, megtörtént, amitől féltem. Visszavonták a meghívómat, viszont közölték, hogy a helyem, mint a hajó andorid-mechanikusa mindig fent lesz tartva, a biztos gyógyulásommal pedig be is válthatom.
Mivel az orvosok kudarcot vallottak, így a saját kezembe vettem a sorsom, az álmomat. Visszavonultam a laboromba, és időt, energiát és főleg pénzt nem sajnálva belekezdtem az ember-android projektembe. Az elhatározásom az volt, hogy a testem minden egyes darabját apránként kicserélem egy mű végtagra. De a munka nem zajlott olyan simán, mint ahogy azt gondoltam. 2 évig voltam tehetetlen, kettőezer-kettőszáz-tizenhetet írunk, és a hajó indulásáig - bár nem tudtam - alig maradt három év. Ha tudom, hogy nem sikerül, akkor talán abba is hagytam volna, de elszántságomat semmi sem tudta letörni. Kezdetben csak a végtagokat próbáltam ki, egy lábat és egy kart alkottam meg. Ezeket meg is próbáltam a testemben kicserélni, viszont orvosi engedélyt nem kaptam meg, mivel az állapotom még mindig azon a szinten volt, amit egy ilyen szintű beavatkozás megölt volna. Bíztam és csak bíztam a szerencsémben, hogy felépülök és folytattam a projektemet. Másfél borzasztóan fárasztó és hosszú idő telt el már és még másfél év van a hajóig... Az állapotom stagnált, nem romlott már egy ideje, de nem is javult. A nanitokhoz fűzött bizalmam legalább megfizetődött, nem hagynak meghalni! De ezzel a lendülettel elbíztam magam, a testrészek kész lettek teljesen két év alatt, viszont a testem nem állt készen a beavatkozásra...
A szerencsém viszont kezdett vissza térni, legalábbis nagyon úgy tűnt. Egy új ötlettel álltam elő. A testet összeszerelem egy kész androiddá, teljesen az Én képemet veszi fel majd a borítása, az ember, hús-vér testem tudatát pedig átrakom a gép memóriájába. Vagy sikerül, vagy nem, és akkor meghalok, ami ez nélkül is rövid időn bekövetkezik, hacsak nem teszek valamit. Bele sem gondoltam, hogy mit teszek, hogy milyen lehet több generációt átélni... Elvakult voltam nagyon is, nem gondoltam bele a következményekbe. Ugyan ilyen a történelemben még nem fordult elő, de nem vertem nagy dobra, hogy mit teszek, nem szerettem volna, hogy a munkám illegális legyen, mert akkor teljes mértékben elúszott volna a lehetőségem.
A napok összefolytak hetekké, a hetek pedig hónapokká, míg a hónapok már egy évvé. A munkám, a jelenlegi életem gyümölcse még nem volt kész. Magát az androidot nem volt nehéz már összerakni, viszont megalkotni a gépet, ami a tudatomat letölti az elmémből és átkonvertálja a gépbe az már majdhogynem lehetetlennek tűnt. Főleg azután a keserű pont után, amikor a hajó elment, a fedélzetén pedig olyan emberek voltak, akiket a világon mindennél jobban irigyeltem. A gép pedig nem volt kész, nem volt meg az a körülmény, nem tudtam rájönni, hogy a test miért nem kel fel, miután feltöltődik rá a tudat.
Eltelt még egy év, és még egy. Reméltem csak, hogy lesz még egy hajó, ami majd felvesz engem, és elvisz távoli helyekre, távol a galaxisban. El is jött a hajó, de nem olyan, amit Én vagy akárki más is remélt. Olyan hajók érkeztek, amiket nem ismertünk. Nem kegyelmeztek se embernek, se állatnak, se gyermeknek, se felnőttnek. Csak káoszt és pusztítást hagytak maguk után. Csak egy megoldást láttam, hogy a túlélési esélyem a nulla százalékról ötre emeljem. Vagy meghalok, és hamuvá leszek, vagy esélyem lesz, hogy túléljem. Az android test nagy nyomást, akár 1800 C°-ot is kibír és a -200C° sem pusztítja. Egyszerűen arra lett tervezve, hogy az idő fogaskereke és az űr zordsága ne fogjon rajt. Mindazonáltal a fizikai teljesítménye sokkal az emberek fölé emeli...
Az utolsó emlékem, hogy egy nagy robbanást hallok, tompa fájdalom járja át a testem, és mintha görcsbe rándulna az egész testem, éles fájdalom ölel körbe, és mintha egy hosszú álomba zuhannék...
Nem érzek semmit, nem érzem, hogy a betegség belülről rohasztaná a testemet. A táj viszont teljesen új. Az emlék, a gyönyörű fejlett városról benne van a fejemben. De ez a hely, akár a fertő. És mit csinálok itt? Széjjelnézek, mindenhol szemét, por, homok, roncsok. A távolban pedig egy kupolát látok. Nyílván a városon kívül vagyok, de akkor meg kellene halnom… Végig nézek a karomon, ami teljesen csupasz, fém az egész. Egyik a könyökömig, a másik a fél alkaromig. Körülöttem mindenhol roncsok hevernek. Érzem, hogy valaki babrálhatott a testemmel, próbált átprogramozni, de nyilván nem tudta törölni az elmémet, vagy felülírni. Nem teljesen, hiszen ezért maradtam meg, mint a tudatom, és ezért van bennem az ölés vágya, tanulás vágya és még a takarítás vágya is... De érzem, hogy ezt korrigálja valami. Nehéz ugyan, de tudom irányítani a testemet. Felettébb nehéz, főleg az elmével történő ellenőrzések. Koncentrációt igényel ugyan, de megoldható. Felemelő érzés egyrészről, hiszen sosem éreztem még azt, hogy ennyire ura vagyok a belsőmnek, az elmémnek. Viszont ezt kárpótolja a félelem, ami körüljár. És ezek a szabályok, amik folyton a fejemben járnak. Nem szabad, nem szabad… nem szabad embereket bántanom, és fel kell áldoznom magam értük. Akármilyen kellemetlen érzés, nem tudok ezzel élni, véget kell vetnem neki. El kell hagynom ezt a bolygót...
Eltelik pár nap, mire szembesülök a valósággal. 3003-at írunk, teljesen lesokkoltam. Ez már egy másik nemzedék, egy másik világ, más, mint amit Én megismertem. Nem akarok így élni. Ez az, amivel nem számoltam, amikor megalkottam a testemet.
Pár hét alatt sikerült a körülöttem lévő roncsokból egy kisebb hajót beindítanom, hogy legalább a hajtómű működjön, és eltudjam hagyni a bolygót. És ennél több nem is sikerült, kiérve az űrbe leállt a gép, Én pedig átadom magam a sötétségnek. A hosszú távú űrben lebegés talán tönkrevág véglegesen, addig is álmodozhatok, hogy talán a mesék valóra válnak, és a legendás, mindent teljesítő hajó, a Darkheart megtalál és teljesíti a kívánságomat... Nem is gondoltam, hogy egy másfajta hajó közelít felém, egy érdekes parancsnokkal a fedélzeten... Utam itt kezdődik.
Születési idő: 2192-2230; 3003-napjainkig...
Faj: Android, gép testbe ültetett emberi tudat.
Rang: Nincs
Képességek:
- Szélsőséges körülményeknek ellenálló test
- Fejlesztésekben jeleskedik
Család: Nincs
Foglalkozás: Műszerész, android-specialista.
Ingóságok: Kezdéskor semmi, csak a teste.
Egészségi állapot: Egyenlőre egészséges, éppen működik a test.
Kinézet: Humanoid testalkat, ha nincs rajta borítás akkor a fehér szín dominál, de a piros és zöld meg a kék is felfedezhető. Egyébként pedig a jelenlegi teste nagy, zömök, erősnek tűnő. Általában fekete bőrkabátban van, de ez változó, a szakadt ruhát is felveszi, de legtöbbször sötét az öltözéke.
Személyiség: Visszafogott lett, de egyébként csendes típus, magának való, de ha van véleménye, akkor kimondja, nagy az igazságérzete. Másrészt viszont egy 700 évet átaludt, a személyisége kicsit elformálódott a sok kontár kéz miatt, amik megpróbálták átprogramozni. Vannak helyzetek, amikről nincsenek információk, ilyenkor általában improvizál, vagy ha nincs más, akkor saját belátása szerint próbál dönteni, de ezek ritka események, aligha fordulnak elő, nincs az a kiváltó ok.
Szexualitás: Jelen pillanatban felesleges.
Előtörténet:
Kettőezer-kettőszáz-tizenötöt írunk. Nemrég telt el a huszonharmadik születésnapom, nekem Mihawk Claydon. Egy újkori műszaki zseninek számítok, a Mars legelső - mára - legnagyobb városában, a Kupolavárosban. A munkám az új típusú, humanoid formájú androidok tervezése. Nagy áttöréseket értem el, már fiatalon, a mű végtagok mechanikus, agy illetve program által vezérelt fejlesztésekkel. Ámbár még kezdetleges, ez az ág nagyon is gyerekcipőben jár. Mégis, Én, a személyem, helyet kapott azon csodálatos emberek között, akiknek megadatott a lehetőség, hogy a Felfedező névre keresztelt szuperfejlett hajón szolgálhassanak és utazhassanak. Az Én történetem itt kezdődik, melyre elkalandozlak titeket.
Egy év telt el azóta, hogy megkaptam a meghívót és hogy jelentkeztek az első tünetek. Egy enyhe megfázásnak tűnt az egész, egy sima földi megfázás, amit könnyedén lehet korrigálni egy injekcióval. De hiába az újabb és újabb kúra, a tünetek nem enyhültek, sőt sokkal inkább felerősödtek és újak jelentkeztek. Fél év alatt az állapotom olyannyira súlyosodott, hogy már fél év alatt kórházba kerültem, és ezzel az új álmom veszélybe került. Veszélybe került a helyem a Felfedezőre, így eltökéltem magam, hogy meggyógyulok, viszont az idő sürgetett. Pontos dátum még nem volt, hogy mikor fog a hajó megindulni, de legbelül tudtam: hamarosan.
Az orvosok tehetetlenül álltak a korházi ágyam mellett, egyszerűen nem tudták, hogy mi lehet a bajom. A betegség annyira makacs volt, hogy csak a folytonos nano-injekció kúrák csökkentették a tüneteket, amik már a megfázástól egészen a belső vérzés és bénulás felé kanyarodtak. Az izmok kezdtek elhalni, a szervek pedig egyre jobban károsodtak. Csak a mikro méretű robotok tudtak segíteni, de még a betegség őket is elnyomta szépen lassan...
Azon a ponton, amikor már két éve küzdöttem a betegséggel, megtörtént, amitől féltem. Visszavonták a meghívómat, viszont közölték, hogy a helyem, mint a hajó andorid-mechanikusa mindig fent lesz tartva, a biztos gyógyulásommal pedig be is válthatom.
Mivel az orvosok kudarcot vallottak, így a saját kezembe vettem a sorsom, az álmomat. Visszavonultam a laboromba, és időt, energiát és főleg pénzt nem sajnálva belekezdtem az ember-android projektembe. Az elhatározásom az volt, hogy a testem minden egyes darabját apránként kicserélem egy mű végtagra. De a munka nem zajlott olyan simán, mint ahogy azt gondoltam. 2 évig voltam tehetetlen, kettőezer-kettőszáz-tizenhetet írunk, és a hajó indulásáig - bár nem tudtam - alig maradt három év. Ha tudom, hogy nem sikerül, akkor talán abba is hagytam volna, de elszántságomat semmi sem tudta letörni. Kezdetben csak a végtagokat próbáltam ki, egy lábat és egy kart alkottam meg. Ezeket meg is próbáltam a testemben kicserélni, viszont orvosi engedélyt nem kaptam meg, mivel az állapotom még mindig azon a szinten volt, amit egy ilyen szintű beavatkozás megölt volna. Bíztam és csak bíztam a szerencsémben, hogy felépülök és folytattam a projektemet. Másfél borzasztóan fárasztó és hosszú idő telt el már és még másfél év van a hajóig... Az állapotom stagnált, nem romlott már egy ideje, de nem is javult. A nanitokhoz fűzött bizalmam legalább megfizetődött, nem hagynak meghalni! De ezzel a lendülettel elbíztam magam, a testrészek kész lettek teljesen két év alatt, viszont a testem nem állt készen a beavatkozásra...
A szerencsém viszont kezdett vissza térni, legalábbis nagyon úgy tűnt. Egy új ötlettel álltam elő. A testet összeszerelem egy kész androiddá, teljesen az Én képemet veszi fel majd a borítása, az ember, hús-vér testem tudatát pedig átrakom a gép memóriájába. Vagy sikerül, vagy nem, és akkor meghalok, ami ez nélkül is rövid időn bekövetkezik, hacsak nem teszek valamit. Bele sem gondoltam, hogy mit teszek, hogy milyen lehet több generációt átélni... Elvakult voltam nagyon is, nem gondoltam bele a következményekbe. Ugyan ilyen a történelemben még nem fordult elő, de nem vertem nagy dobra, hogy mit teszek, nem szerettem volna, hogy a munkám illegális legyen, mert akkor teljes mértékben elúszott volna a lehetőségem.
A napok összefolytak hetekké, a hetek pedig hónapokká, míg a hónapok már egy évvé. A munkám, a jelenlegi életem gyümölcse még nem volt kész. Magát az androidot nem volt nehéz már összerakni, viszont megalkotni a gépet, ami a tudatomat letölti az elmémből és átkonvertálja a gépbe az már majdhogynem lehetetlennek tűnt. Főleg azután a keserű pont után, amikor a hajó elment, a fedélzetén pedig olyan emberek voltak, akiket a világon mindennél jobban irigyeltem. A gép pedig nem volt kész, nem volt meg az a körülmény, nem tudtam rájönni, hogy a test miért nem kel fel, miután feltöltődik rá a tudat.
Eltelt még egy év, és még egy. Reméltem csak, hogy lesz még egy hajó, ami majd felvesz engem, és elvisz távoli helyekre, távol a galaxisban. El is jött a hajó, de nem olyan, amit Én vagy akárki más is remélt. Olyan hajók érkeztek, amiket nem ismertünk. Nem kegyelmeztek se embernek, se állatnak, se gyermeknek, se felnőttnek. Csak káoszt és pusztítást hagytak maguk után. Csak egy megoldást láttam, hogy a túlélési esélyem a nulla százalékról ötre emeljem. Vagy meghalok, és hamuvá leszek, vagy esélyem lesz, hogy túléljem. Az android test nagy nyomást, akár 1800 C°-ot is kibír és a -200C° sem pusztítja. Egyszerűen arra lett tervezve, hogy az idő fogaskereke és az űr zordsága ne fogjon rajt. Mindazonáltal a fizikai teljesítménye sokkal az emberek fölé emeli...
Az utolsó emlékem, hogy egy nagy robbanást hallok, tompa fájdalom járja át a testem, és mintha görcsbe rándulna az egész testem, éles fájdalom ölel körbe, és mintha egy hosszú álomba zuhannék...
Nem érzek semmit, nem érzem, hogy a betegség belülről rohasztaná a testemet. A táj viszont teljesen új. Az emlék, a gyönyörű fejlett városról benne van a fejemben. De ez a hely, akár a fertő. És mit csinálok itt? Széjjelnézek, mindenhol szemét, por, homok, roncsok. A távolban pedig egy kupolát látok. Nyílván a városon kívül vagyok, de akkor meg kellene halnom… Végig nézek a karomon, ami teljesen csupasz, fém az egész. Egyik a könyökömig, a másik a fél alkaromig. Körülöttem mindenhol roncsok hevernek. Érzem, hogy valaki babrálhatott a testemmel, próbált átprogramozni, de nyilván nem tudta törölni az elmémet, vagy felülírni. Nem teljesen, hiszen ezért maradtam meg, mint a tudatom, és ezért van bennem az ölés vágya, tanulás vágya és még a takarítás vágya is... De érzem, hogy ezt korrigálja valami. Nehéz ugyan, de tudom irányítani a testemet. Felettébb nehéz, főleg az elmével történő ellenőrzések. Koncentrációt igényel ugyan, de megoldható. Felemelő érzés egyrészről, hiszen sosem éreztem még azt, hogy ennyire ura vagyok a belsőmnek, az elmémnek. Viszont ezt kárpótolja a félelem, ami körüljár. És ezek a szabályok, amik folyton a fejemben járnak. Nem szabad, nem szabad… nem szabad embereket bántanom, és fel kell áldoznom magam értük. Akármilyen kellemetlen érzés, nem tudok ezzel élni, véget kell vetnem neki. El kell hagynom ezt a bolygót...
Eltelik pár nap, mire szembesülök a valósággal. 3003-at írunk, teljesen lesokkoltam. Ez már egy másik nemzedék, egy másik világ, más, mint amit Én megismertem. Nem akarok így élni. Ez az, amivel nem számoltam, amikor megalkottam a testemet.
Pár hét alatt sikerült a körülöttem lévő roncsokból egy kisebb hajót beindítanom, hogy legalább a hajtómű működjön, és eltudjam hagyni a bolygót. És ennél több nem is sikerült, kiérve az űrbe leállt a gép, Én pedig átadom magam a sötétségnek. A hosszú távú űrben lebegés talán tönkrevág véglegesen, addig is álmodozhatok, hogy talán a mesék valóra válnak, és a legendás, mindent teljesítő hajó, a Darkheart megtalál és teljesíti a kívánságomat... Nem is gondoltam, hogy egy másfajta hajó közelít felém, egy érdekes parancsnokkal a fedélzeten... Utam itt kezdődik.
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók