Szent Bazil templom

A háború után újraèpitett, díszes templom.

*Belépve még csak körbe sem tekintettem és az, hogy keresztet vetettem az is csak reflexszerű mozdulat volt. Bizony-bizony… volt idő mikor rengeteget voltam itt. Ez volt a központi terem, a reményem. Most mégis olyan idegen volt. De nem torpantam meg, csak egyenesen az oltárhoz mentem. Beszédem volt vele. Jó pár évet kihagytam, de azt hiszem most betelt a kulacs és most végig fog hallgatni. Na nem mintha egyébként lett volna más választása. De na… így legalább nem éreztem magam h$lyének, hogy egy nem létező valakihez beszélek. Ami rosszabb, mint a kölykök képzeletbeli barátja. Tekintve, hogy itt vagyok lassan harminc éves.*
- Tudom-tudom, nem hiányoztam. De előre szólok, hogy nem térdelek le… az az idő elmúlt, mikor térdre kényszerítettél. Mellesleg pedig még mindig jobban mutatnál egy űrhajóra feszítve a fa helyet. A fémnek nem fáj, de egy egész fát döntöttek ki ezért a két deszkáért, hogy Te jól érezd magad.* Szólaltam meg menet közben, ahogy elkezdtem levenni a sálam és a kabátom, persze előtte körbe néztem, hogy nincs-e itt valaki. S bíztam benne, hogy nem bújt meg senki, mert nyilvánosan Én nem láttam egy lelket sem, ahogy végig haladtam a padsorok között. Aztán mikor oda értem, meggyújtottam a két gyertyát a talapzat két szélén. Ahova mások térdelni szoktak… Na én ott feküdtem le a földre és tettem keresztbe a lábaim oldalra hintáztatva a lábfejem és az ujjaim is a mellkasomon fontam össze, miközben tenyerem a felsőmön pihent.*
- Kezdetnek, tehetnél egy szívességet… a sok szívatásért, amit kaptam, eltekinthetsz attól, hogy csúnyán beszélek, nem élek tisztességes életet, nem vagyok jó háziasszony és még csak tiszteletet sem tanúsítok feléd. Ó és attól is, hogy Én az Űristen híve vagyok, ha szófordulatról beszélünk, hisz egyáltalán nem vagyok vallásos, ha a szó szoros értelmében nézzük. Menni fog? * Na itt egy percre elhallgattam. Na nem… választ nem vártam ám, de levegőhöz is kell jutnom valamikor. Ebben az egészben egy jó volt… nem kérdezet, nem beszélt vissza és még az arca is rezzenéstelen maradt mondhatok bármit. Nem kell attól félnem, hogy sajnálni fog vagy megpróbál megérinteni mindezt vigasztalásként.*
- Tudod… Alexa halála volt az, amikor elvesztettem a hitem benned. Bár ezt tudod, hisz azóta, csak egyszer jártam itt, akkor is azért, hogy elküldjelek melegebbre. De látszik, hogy hím vagy… a könyörgésem nem hatott meg és elvetted a húgom, de bezzeg mikor elküldtelek a francba visszaadtad a másik dolgot, amiért éltem. Veletek tényleg így kell beszélni, hogy megértsétek, hogy mi kell? *Tekintettem fel kissé oldalra dőlt fejjel aztán már megint csak a mennyezetet bámultam.*
- Nem értelek… De talán nem is kell és nem is ezért vagyok itt. Szimplán unatkoztam és gondoltam tudatosítom benned, hogy mit tettél. Szóval Alexa sírjánál megígértem, hogy mindent megteszek azért, hogy mások ne veszítsék el a testvérüket, gyerekeiket, szüleiket. Erre… semmi haszna… minden munkám valahol kudarcba fullad. Vagy lefizetnek valakit és eltűnik az egész munkám, vagy épp el sem jutok a helyszínig. Tudod, Ő egy valamiben jártasabb volt Tőlem annak ellenére, hogy még 16 sem volt mikor elment. A szerelemben. Mikor kérdeztem az ilyen dolgok felől, mindig azt mondta énekelve, hogy; „Szerelemtelen elepedek. E tételt nem kell levezetnem. Kedvesem, meg sem értheted, mely érzéseket keltesz bennem. Egy édes vétekre kérlek, ne mérlegelj, tedd meg." Mindig kiröhögtem, hogy ez így értelmetlen, hisz mérlegelni mindig kell. Erre tessék… Őt elvetted, de megértetted velem a szavait. Szerelmet adtál cserébe. Egyik kezeddel elveszel, kínzol és nyomorba döntesz. A másikkal meg adsz, és a fellegekbe jutatsz. Vicces fazon vagy… kár, hogy nem tudok rajtad nevetni, még kínból sem. Érdekelne, hogy miért tetted. Hisz azért váltottam szakirányt és kezdtem el veszélyesen élni, hogy ne legyen időm gondolkodni. Persze ez önző dolog volt a részemről, de jót is tettem egyben legalábbis nagyon igyekeztem. Hiába… *Sóhajtottam fel lemondóan. Azt hiszem kezdtem elfáradni és nem a beszédben.*
- A magad módján adtál nekem egy id0ta, s3ggf3j és lekezelő katonát. Pont nekem, aki minden erejével azon volt, hogy ezeket eltüntesse még a történelemből is. Látod ezért mondtam, hogy jó a humorod… * Nevettem fel, azonban bár a Bazilika csengett tőle, ott volt a szomorúság és a keserűség is.*
- De ezt nem bántam… Aztán Őt is el akartad venni Tőlem. Eltűnt a bevetésen. Kezdtem azt hinni, hogy irigykedsz Rám. De még így is mikor kilátástalan volt a helyzetem ide jöttem, dühösen berontva és elküldtelek a f3nébe. Tudod, két napra rá haza jött egy igen frappáns mondattal, ami titok és még neked sem mondhatom el. Elvégre nem vagyunk puszi pajtások Öregfiú… Remélem nem haragszol. * Sandítottam fel a faragványra.*
- Több, mint egy havi kín, aggodalom után hagytál még időt, hogy jobban belegabalyodjak. Reményt, hogy teljes életem lehet. Talán nem tudtad, de képes lettem volna feladni a hobbym, ami nem állt másból, minthogy rendszeresen be volt kötve valamim, mert a saját „küldetéseim” közben megsérültem és folytonos veszélynek voltam kitéve. S ezért mit kaptam? Na mit szántál nekem? Még több bajt, még több fájdalmat. A katonámat elvetted, mert hagytad, hogy az a b@rom azt tegyen, amit akar. De legalább az emlékeimet hagytad volna meg… De neeem… ehelyett hagytál nekem egy gyereket. De bakker… ha már ezt akartad, akkor miért nem lehetett Ricktől? Oké, tudom, hogy nem apának való, de Én sem anyának. Bár… ezt Te nagyon is jól tudtad, hisz ezt az apróságot is elvetted tőlem. * Töröltem meg a szemeim, mert bizony valami csiklandozta az arcom, ahogy végig folyt a nedvesség. Ezt észlelve pedig elnevettem magam.*
- Egy mocskos, r0hadt disznó vagy. Hogy miért? Összegezzünk… Alexát – aki valójában Teresa, de nekem mindig is Alexa marad -, Mavericket és a gyerekem is elvetted. Ezzel együtt pedig az életem is. Azóta már nem félek semmitől, még Tőled sem. Egyre nagyobb galibákba kevertem magam, hogy vedd észre mit akarok, de még ezt sem tetted meg. Hát most akkor közlöm… azt akartam, hogy vedd el az Én életem is. Ne, ne is kérdezd… Túl gyáva vagyok ahhoz, hogy öngyilkos legyek s ez meg sem fordult a fejemben. Azért ennyire nem könnyítem meg az ellenségeim dolgát. Úgy látszik ezt a könyörtelenséget Tőled tanultam. Nem vagy valami szórakoztató társaság… legalább böfföghetnél néha, hogy jelezd, figyelsz még és ne érezzem ennyire, hogy a levegőnek beszélek. *De aztán már fekve sem volt jó, így felültem törökülésbe a térdeimen támasztottam meg a könyököm hogy a tenyeremen megtudjam az államat. *
- Gőzöd sincs arról, hogy az óta hány és hány éjszakán át énekeltem, csakhogy ne kínozzanak az álmaim. Bár ez meg a szomszédjaimnak volt kínzás, de az már mellékes. Vagy hányszor jártam be a Marsot, hogy lássam, vagy hányszor riadtam fel arra, hogy ez az egész csak egy álom és mindjárt felébredek, közben meg már rég ébren voltam. S ezért annyira, de annyira gyűlöllek… s mégis itt vagyok. *Túrtam a hajamba mely eddig eltakarta az arcomat.*
- De aztán mégis hagytad, hogy megtaláljam. 3 kib@szott hosszú év kellett ahhoz, hogy eljusson a tudatodig éjszakánként imába foglalt szavaim? He? Már a Hold és Föld távolságot is meglehet tenni egy óra alatt. Hol a pokolba élsz Te, hogy 3 év az út? Amúgy jó fej vagy, köszi, az áldást, de mért hagytad, hogy ennyire elkéssek? Már mást szeret, más kell neki. A szeretőjéből, a kedveséből átavanzsáltam egy baráttá. * Kacagtam fel a dühtől, mi megint elborított a gondolatra, az emlékre. Az a düh mit akkor, míg ott volt elfojtottam, hogy mosolyogjak neki.*
- Dühös vagyok és még is hozzád beszélek. Válaszokat szeretnék, pedig tudom, hogy azokat nem fogok kapni. Tőled legalábbis biztos nem. *Sóhajtottam fel jelezve, hogy befogtam s felálltam.*
- De mielőtt még elmegyek, volna egy kérésem. Adj egy olyan feladatot, ami vagy feledteti velem, vagy a közelébe taszít. Tégy boldoggá és taszíts el Tőle, a mélységbe, vagy ha már fájnia kell, akkor fájjon rendesen. Küldj mellé, hogy lássam, ahogy azt a nőt öleli, ahogy boldog mellette. Ölj meg… így… vagy… úgy. * Itt már nem volt a hangomban semmi érzelem csak az eltökélt kérésem.*
- Cserébe pedig… Nos… megígérem, hogy míg nem teszel eleget a kérésemnek, addig mindig meglátogatlak. Egyszer csak-csak belefáradsz idővel, hogy így beszélek veled és végül megadod, hogy megszabadulj Tőlem. De addig is jó lógást Főnök… s kitartást, ezúttal nem késlekedem sokat. De jelenleg vissza kell öltenem a mosolygós figurát. Mellesleg néha Te is mosolyoghatnál, onnan a magasból lécre akasztva igazán jó belátásod nyílik felülről minden nőre, szóval nincs okod lógatni az orrod. Apádnak rosszabb sora volt, egy szűz volt a felesége s mivel nincs tesód, így az is maradt...* S azzal cincogva, ott hagyva az Isteni tévképzetekre alapozott lelki szemeteskukát fordultam sarkon, hogy elhagyjam az épületet. Óóó lett volna még mit mondani neki, de egyelőre elég ennyi. Most ígértem meg, hogy többször is eljövök, később is kell mondanom valamit. *

Egyedül álltam a sír mellett. Nem volt mèltó rá más, hogy itt legyen... Mostmár az apja vigyáz rá...
Az elmùlt napok összefolytak... A romokban heverõ szoba... A bosszú... Ben Jones èletben maradt... èletben maradt, pedig pretorommal ès mèg egy harcosommal támadtam rá... De nem elèg! A Lord mèg nem fizetett meg, ahogy Phillipe sem!
Elvette tõlem èletem kèt legfontosabb szereplõjèt. Amser...
Könny nem volt a szememben, melyet lehunytam, ahogy az emlèkèt dèdelgettem. Egy anya fájdalma volt ez... egy anya bosszú vágya, vèrszomja. Ès aki az utamba áll, annak vère táplálni fogja a szent földet, melyben fiam nyugszik.
De Hector sincs velem... Tudom, hogy èl, èrzem a kötelèkünkön át. De nem tudom hol... Kerestetem, de hogy meg akarom-e találni? Talán nem... Megállítana. Azt pedig nem engedhetem.
Hisztèrikus nevetès tört rám...
- Igen! - kiálltottam. - A vèrükben fürdôzöm! Halál jár majd az èjben... Èn! - ordítottam kacagva.