Platánfa lakópark

Kisebb nyomozás után sikerült megtudnom, a visszavonultan élő milliomos címét, mert hát a mai világban senki nem tud elbújni úgy igazán.
Megtudtam, hogy ebben a lakóparkban van a villája, így nem is haboztam sokáig, hogy szemügyre vegyem és megpróbáljak beszélni a Mr. Smith-tel, de már az ajtóban elakadtam a testőrein, akik még a bejelentésemet is megtagadták. Felhívni nem lehetett, mert természetesen a száma titkosított volt, így nem nagyon hagyott más lehetőséget, mint hogy megpróbáljam személyesen meglátogatni, csak éppen kikerülve az akadályozó elemeket, mint testőr, vagy ajtó, vagy riasztó, stb.
Képességemnél fogva nem okozott gondot az észrevétlen megközelítése az épületnek, hiszen az éjszaka az én napszakom volt. Miután arról korábban meggyőződtem, hogy nem tartanak négylábú segítőket, így halkan ugrottam át a kerítésen és közelítettem meg a házat, figyelve, hogy vannak e járőröző őrök, és ha igen, milyen ritmusban mozognak.

Azt nyilván te magad sem gondoltad, hogy könnyű dolgod lesz. Valóban a legokosabb, amit tehetsz, hogy kitapasztalod a védelmet. Így hát, máris tapasztalatot szerezhetsz a mozgásérzékelőről, ami hangos riadót fúj, és és a fényekről, amik ezt kísérik. A villa egyik oldalsó ajtaja kivágódik. Alighanem kisebb hadseregre számítasz, ami ilyen helyzetben tökéletesen logikus volna. Ami viszont nem az, az a nagyjából százhatvan centis, miniszoknyás, ázsiainak tűnő, gyönyörű lány, aki egymaga tipeg ki az ajtón, kezében meztelen katanával.
- Megkérem, hogy távozzon a birtokról egy percen belül, máskülönben kénytelen leszek erőszakot alkalmazni. Még ötvennyolc másodperce van... - a hangja selymes, a mozgásában mégis van valami, ami egyszerre fenyegető is kissé idegen. Lassan, ringó csípővel feléd indul. Séta közben folyamatosan számol vissza.
Mit teszel? Szót fogadsz, és ezzel máris lemondasz arról, hogy valaha megláthasd Dark Heartot? Vagy megpróbálsz beszélni a szép, sötét szemű lánnyal? Esetleg rátámadsz?

~ Püff neki! ~ konstatáltam, amikor belerobban az éjszakába a riasztó hangja, majd szép világosba borult az udvar, hogy akár olvasni is lehetett volna.
Már felkészültem a rajongók fogadására, ahogy kivágódott az egyik ajtó, de ahelyett egy kis ázsiai lány lépett ki rajta, amire nagyot néztem és lazítottam a tartásomon, habár a kezében lévő kard nem volt éppen megnyugtató.
- Aha! Szóval, ha nem lépek le, akkor erőszakot alkalmazol. – sóhajtottam a sablon szövegen.
~ Vajon melyik tévéadóból szedte! Biztos abból, ahol ezt az öltözködési stílust is tanítják. ~ csóváltam meg a fejem és bár azért továbbra is óvatos maradtam, hiszen a katana nem egy játékszer, azért magunk között szólva nem tojtam össze magam a kislánytól.
- Figyelj bébi, nem akarok semmi rosszat, főleg neked nem, csak egy rövid látogatást a kőtáblához, ami ebben a házban van. Lefotózom a szöveget és már itt sem vagyok. Ha segítesz, akkor öt perc és mindenki épen és egészségesen éldegél tovább, ha nem, akkor félek még bajod esik, és én nem akarok senkit bántani. – próbáltam meggyőzni, de sejtettem, hogy ez elég hervatagra sikerült.

A lány rendületlenül sétál feléd, kezében a leeresztett karddal, arcán udvariasan érdeklődő kifejezéssel, és közben folyamatosan számol. Amikor egyig ér, megtorpan, éppen előtted, és az udvarias, halvány mosoly is eltűnik az arcáról.
- A terve kivitelezhetetlen - szól - Utolsó figyelmeztetés. Távozzon!
Most már kicsit feljebb emeli a katanáját, épp csak annyira, hogy jól lásd. Talán nem érted az önbizalma okát, hisz egy szál karddal, látszólag védtelenül áll előtted, a mellkasodig is alig ér fel, és nem tudhatja, hogy nem vagy ember.
Ez az utolsó esélyed a békés rendezésre, bár az már nyilvánvalóvá vált, hogy a kérésedet nem fogják teljesíteni. Azonban még mindig elmehetsz. De támadhatsz is...

Hát, ahogy sejtettem, a kis ázsiai lányt, nem nagyon hatotta meg, hogy mit akarok, vagy mit nem, csak számolta tovább a másodperceket rendületlenül, ami már kezdett idegesíteni.
Mikor megállt előttem és a számokon kívül végre normál szöveget is hallottam a szájából, bár nem éppen kedvezőt és újból fenyegetően felszólított a távozásra, melyet a felemelt karddal is megtámogatott, tudtam, hogy itt már szép szóval semmire sem megyek.
Villámgyorsan kerültem meg, hogy a háta mögé jussak és igyekeztem megragadni a vállait, hogy ne is tudjon megfordulni, miközben én a lehető leggyorsabban szívhatom el az energiáit.
Reméltem, hogy gyorsan és tisztán végzek és nem szakad a nyakamba több ilyen meglepetés.

Alighanem már a legelső pillanatban érzed, Mathias, hogy valami nincs rendben. Elmarad az oly jól ismert érzés, és az energia, aminek áradnia kellene, nem ad hírt magáról. Ha viszont ez nem működik, az csak annyit jelenthet, hogy a lány nem élőlény.
Ezt bizonyítja az is, hogy szabad kezének könyökével hátra üt, s mikor eltalál téged, te jó pár métert repülsz hátra, leszakadva a lányról. Ő megfordul, és felemelt karddal, futólépésben indul feléd, arcán még mindig ugyanazzal a hátborzongatóan nyugodt kifejezéssel...

Aztán az a kellemes érzés, ahogy az energia a kezemen keresztül a testembe árad, valahogy elmarad és ez hangos vészcsengőt szólaltat meg az agyamban, de a reagálásra már nincs időm, mert egy kemény könyök fúródik a bordáim közé, bennem rekesztve a levegőt és elemelkedve a földtől, repülök vagy négy méter hátrafelé.
~ ANDROID! ~ dübörög bennem fel a gondolat és tudom, hogy muszáj összekaparnom magam, mielőtt a felém robogó lány elér a kardjával, mert nem valószínű, hogy azt a katanát csak dísznek tartsa. Bár eszembe jutott, hogy van valami "robotika három törvénye" nevű valami, ami állítólag meggátolja az androidokat, hogy embert bántsanak, csak az volt a bibi, hogy én nem voltam ember.
Gőzöm nem volt, hogy miként lehet megszabadulni egy felturbózott android testőrtől, de talán ha sikerül leszedni a fejét, akkor le tudom szerelni.
Így aztán gyorsan felpattanok, majd a zsebemben lévő kis dobozt bekapcsolva a lány háta mögé dobom, ahol azonnal megjelenik az élethű holografikus alakom. Bár sejtem, hogy ez csak egy pillanatra zavarja meg, de talán elég annyi nekem, hogy nekiugorva kibillentsem az egyensúlyából és megpróbáljam letépni a fejét.

Az android a szeme sarkából látja, hogy mögötte jelensz meg. Mivel nem érzékelt embernek, és az adatbázisa szerint egyes morák képesek hasonlóra, valóban összezavarodik. Elmozdul a hologram felé, majd visszafordul hozzád, de már elkésett, és a feje szikrákat szórva repül arrébb. Nos, ez meg is volna... Már csak az android két ikertestvérével kell kezdened valamit, amik közben szintén a kertben termettek, és most széles ívben kétfelől igyekeznek bekeríteni. Valóban, mintha a legyőzött robotnő ikrei lennének: még a kard is stimmel.
- Ön erőszakos behatolást hajtott végre a gazdánk birtokán - szól az egyik.
- A hatályos törvények alapján gazdánk minden eszközzel igyekszik az ön birtokháborítását megszüntetni - mondja a másik.

A trükk jobban bevált, mint álmodni mertem volna, így pár pillanat múlva már megkönnyebbülten fújnám ki magam, a fej nélkül összecsukló és még mindig szikrázó robot láttán, mikor megjelenik két, hajszálra ugyan olyan android. Még a kard a kezükben is ugyan olyan.
- Ilyen nincs! - sóhajtok fel megforgatva a szememet. - Ez az ember bele van esve a japán csajokba, vagy mi?
- Hé csajok! Én csak beszélni szeretnék a gazdátokkal és eltévesztettem az ajtót. Ezért csak nem akartok felszabdalni? - próbálom ismét a beszédet, hátha sikerül elbizonytalanítani őket. - Vendég vagyok, értitek? - mondom határozottan.
Egyébként meg megvárom, hogy két oldalról fogjanak közre és ha mégis csak a szabdalás mellett döntenének, az utolsó pillanatban ugrom ki közülük, hátha egymást fejezik le.

A két android rendületlenül feléd tart. Egyikük a szavaidra válaszul megszólal.
- Urunk parancsa, hogy likvidáljuk. Kérem, ne nehezítse meg a dolgunkat. Maradjon nyugton, amíg likvidáljuk.
Látszik, hogy ebből nem lesz békés megoldás. A két android rád támad, és sajnos van annyi eszük is (illetve elég észt programoztak beléjük), hogy ne kaszabolják le egymást. Így, bár sérülés nélkül úszod meg a csapást, sajnos ők is.
A dolog egyetlen pozitívuma, hogy immár a ház és az androidok közé kerültél. Nem mintha ez sokat segítene rajtad: nyilván te is jól tudod, hogy ezek a gépek legalább olyan gyorsak, mint te, így hát nem érnéd el az épületet, ha futásnak erednél.
A két android ringó járással, lassan közelít feléd. Megint ugyanaz, vagy talán a másik, ugyanolyan hangon, megszólal.
- Kérem, ne mozogjon. Úgy gyorsabban túl lesz rajta.

- Likvidálni!!! – bukik ki a számon. – Azt még megérteném, hogy kidobat, de hogy meg is akar öletni, az azért már erősen túlzás – háborgok a durva fogadtatáson, de közben igyekszem szemmel tartani a lányokat, azaz az androidokat is, akik sajnos nem fejezték le egymást, a legnagyobb bánatomra, sőt még továbbra is elszántan közeledtek felém.
Bár már a ház elérhető közelségbe került, nem bíztam benne, hogy időben elérném, hiszen a robotok is lehettek olyan gyorsak, mint egy mora és nem akartam esélyt adni nekik, hogy utolérjenek.
- Persze, gyertek csak! – mosolyogtam rájuk, miközben majd szétvetette a feszültség. – Olyan mozdulatlan leszek, mint egy szobor. – ajánlottam fel nekik és, addig míg oda nem értek így is tettem
Mivel valószínűnek tartottam, hogy az átverésre nincsenek beprogramozva, most erre játszottam. Megvártam, míg felemelik a kardot, hogy lesújtsanak, de villámgyorsan előztem meg őket és az egyiknek a nyakára mértem egy emberfeletti ütést, majd megragadva a kardot tartó kezét, a másik lány nyaka felé sújtottam vele.

-

Mathias

Ez a trükköd szerencsére éppen úgy sikerül, ahogy szeretnéd. Az egyik android feje a hátára bicsaklik, és a nyakából szikraözön tör elé. A másik feje messze repül a kardcsapás nyomán, bár az ő csapása is ejt kisebb, gyorsan hegedő sebet a karodon. Az, amelyik még nagyjából egyben van, kitépi magát a kezedből, és megrongált látásról ordibálva igyekszik eltávolodni tőled, nyilván hangok alapján tájékozódva. Alighanem gyorsan meg kéne adnod neki a kegyelemdöfést, mielőtt többi érzékszervét segítségül hívva újra támadásba lendül.

Minden erőmet és gyorsaságomat beleadtam most, hiszen az életem múlhat most rajta, így sikerül is meglepnem a két robotot. A nyakra mért ütésre az android feje szinte hátranyaklik, mint egy kapucni, a másiknak viszont sikerül levágnom a fejét, de előtte még a dög megvág, igaz, nem túl nagy a sérülés, így nem foglalkozom vele, ahogy a fejetlen testtel sem.
Viszont a másik még él és virul, bár valami károsodásról mantrázik, őt azért még nem árt hatástalanítani véglegesen, így utána lépek a karddal és őt is igyekszem megszabadítani a fejétől, hogy végre csend legyen.
Nagyon remélem, hogy több ikertestvérük nincs, mert kezdek fáradni és kifogyni az ötletekből, hogyan végezzek velük.
Ha nincs több akadály, végre a ház felé indulok, bár nem hiszem, hogy ilyen lárma után még felfedezetlen marad a belépőm.

A kiabáló androidot is sikerült elcsendesítened. Füledet szinte bántja a hirtelen beálló csend. A ház felől nem érkezik újabb fenyegetés, így végre beléphetsz. Tágas, szép nappaliszerű szobába jutsz, ami tele van hófehér fotelekkel, szófákkal. Egy alacsony, kissé kopaszodó férfi áll előtted, arcán kedves mosollyal.
- Szóval, megölte az androidjaimat... Figyelemre méltó teljesítmény. Feltételezem, nem emberrel van dolgom.
Megnyom egy gombot egy apró szerkezeten, amit a kezében tart. Körülötted kékesen vibrálni kezd a levegő, és ha megpróbálsz előrébb lépni, azt tapasztalod, hogy képtelen vagy rá.
- Egy kis erőtér-csapda. Hogy nyugodtan beszélgethessünk. Szóval, kedves uram, hadd halljam, minek köszönhetem a megtiszteltetést!

Óvatosan lépek be az ajtón, de szinte alig lépek kettőt, máris megtorpanok, hiszen az ízlésesen, hófehér bútorokkal berendezett nappali közepén egy ismeretlen, kis termetű és gyér hajú férfi áll, mint aki épp rám vár. Mondjuk a kinti zenebona után meglepett volna, ha a házigazda, mert feltételeztem, főleg az első szavai alapján, hogy ő az, békésen alukált volna az ágyában.
//Fletcher-nek//

Még mielőtt válaszolhattam volna a kedves kérdésére, máris aggódhattam az újabb csapda miatt, amit most nagyon úgy nézett ki, hogy még a mora képességeim sem fognak tudni legyőzni, hiszen képtelen voltam mozdulni.
~ Erőtér! Na szépen vagyunk! ~
De mivel egyelőre nem tanúsított semmi fenyegető magatartást, sőt ahhoz képest, hogy levágtam a robothadseregét, még egészen kedélyes is volt, így nem aggódtam túlságosan.
- Igaza van, nem vagyok ember. – hagytam jóvá az első megállapítását. – És nem szándékoztam nagy felhajtást csinálni, igazán a robotjait is megkímélhette volna. – vonom meg a vállam. – Engem csak egy bizonyos kőtábla érdekel és abból is, csak a rajta lévő szöveg, ami a mende-mondák szerint csak magánál található. – mondtam el az igazat, hiszen mi értelme lett volna titkolni. – Csak le akartam fényképezni, mert kellene egy kutató munkához. – fejeztem be és karba tettem a kezem, hogy úgy várakozzam, most vajon mit lép.

Mathiasnak

A kis férfi elgondolkodva néz rád. Az állát vakargatja a kis szerkezettel, amivel az erőteret bekapcsolta, és hümmög. Kimondottan jó kedélyűnek tűnik, talán nem is hinnéd el, hogy gyilkos androidokkal őrzi a házát, ha nem a saját bőrödön tapasztaltad volna.
- Történetesen tudom, mit tartanak arról a kőtábláról. Ha igaz a legenda... Nos, az elképesztő volna, nem igaz?
Kikapcsolja az erőteret, és félelem nélkül indul el feléd.
- És mégis, mi okom volna, hogy engedem ezt? Mert ha teszem azt, eljutna a legendához... Megváltoztathatná a világot. De én így szeretem, ahogy van. Tehát... Játszunk. Kap egy percet, hogy meggyőzzön. De vigyázzon... Ha nem sikerül, meghal.

/Feltchernek/

Majdnem, hogy kedélyes cseverészésnek is tűnhetett volna kettőnk párbeszéde, ha nem lett volna ott ez a csúnya erőtér, ami kissé zavart, de ahogy a házigazda elgondolkodó arcára néztem, sejtettem, hogy talán nem fog ez a dolog annyira rossz felé fordulni.
Persze tévedni nem csak emberi dolog!
Mikor arra utal, hogy ismeri a kőtábla titkát, nem lepődöm meg, hiszen mi másért kellene egy ilyen gazdag műgyűjtőnek ez a kis kődarab, ha nem a legenda táplálta érdeklődés miatt.
Az viszont igenis meglep, mikor kikapcsolja az erőteret, főleg az után, amit ezek után mond.
- Szóval van még pár meglepetés a tarsolyában? – kérdezem kicsit előre lépve. – Mert gondolom nem személy szerint egy maga akar végezni velem, ha nem győzöm meg. – teszem hozzá kissé élcelődve, hiszen azért van közöttünk némi erő és méretbeli különbség.
- De végül is nem olyan nagy titok, amit tudni akar, és, ha nem rejtette volna el hét lakat alá ezt a táblát, amit állítólag senkinek nem mutat meg, akkor én sem lennék itt. – vonom meg a vállam, de azért igyekszem tartani az egy percet, mert nem akarom lebecsülni a mosolygós álarc mögött leselkedő veszélyt. – Mint sejtette, nem ember, hanem mora vagyok és Dark Heart után kutatok. Tudom, hogy sokan csak mesének, legendának tartják, de úgy döntöttem megpróbálok ennek utána járni. Sokat járom egyébként is az űrt, az időmbe belefér, hogy utána nézzek a dolgoknak és, ha netán tán mégis összeakadnék vele, nem szándékozom megváltoztatni a világot, nem vagyok én annyira nagyra vágyó, csak a saját életemet szeretném megváltoztatni. – tárom szét a kezem. – Tehát maga komolyan veszi ezt a legendát? Vagy talán tud olyat, ami valóságossá teszi? – kérdezem kíváncsian és még az ultimátumáról is elfeledkezem.

A férfi szánakozva néz rád.
- Tehát ha megtalálná, és ezzel mindennél nagyobb hatalom, vagy legalábbis annak az esélye kerülne a kezébe, nem tenne mást, mint egy kis pénzt és erőt kérne tőle, hogy a saját életét jobbá tegye? Szánalmas. Maga kicsinyes és ostoba és önző.
Hátat fordít neked, és elindul egy lépcső felé, ami lefelé vezet.
- Jöjjön. Megmutatom, de csak azért, mert ha tényleg megtalálja Dark Heartot, az ezzel a hozzáállással porrá égeti magát. És akkor még szerencsésnek mondhatja magát.
Ha követed, a lépcső alján vastag acélajtót találsz, amit épp egy kóddal nyit ki. Ostobaságnak tűnhet egy számsorral védeni egy ekkora értéket, mikor azt bármelyik jöttment gondolatolvasó elveheti az elméjéből, de máris látod a további biztonsági intézkedéseket: retina és DNS - ellenőrző, hangazonosító, újabb kódszámok, ujjlenyomat-azonosító, és fél tucatnyi olyan rendszer, melyről nem is tudod megállapítani első pillantásra, hogyan működik. Aztán az egész kezdődik újra egy második vastag acél-titánium ajtónál, és végül megismétlődik egy harmadiknál. Aztán bejuttok.
Nem csak a kőtábla van elrejtve itt, nem hiába nevezik ezt a férfit műgyűjtőnek.
- Ott van - mutat a vitrinre, amit jobbról egy kar nélküli, ismerős szobor, balról pedig egy festmény határol - Egyetlen felvétel. Siessen.
Plazmavetőt húz elő, és a vitrinre szegezi.
- Elpusztítom ezt a vackot. Inkább, minthogy magához hasonlók keressék a hajót. Gyerünk, fényképezzen és takarodjon a birtokomról.

A férfi szánakozása egy cseppet sem érdekelt, így csak megvontam a vállam.
- Nem egészen lenne kicsinyes, de nem fogom elmesélni magának. Különben is van elég őrült megalomániás, aki felforgatná a világot, ha az ő kezébe kerülne ez a lehetőség és az előbb meg pont azt mondta, hogy ettől tart, nem? Akkor mi lenne maga szerint a helyes? Átformálni egy kívánsággal a világot, vagy azt az életet jobbá tenni, amit valaki rááldoz, hogy megtalálja ezt a legendát? – néztem rá kérdőn. – ha meg van a maga ötlete senki nem tartja vissza, hogy nekiinduljon a keresésének, ha meg azt hiszi, hogy ez csak egy álom, akkor meg miért sajnálja, ha valaki megpróbálja? – teszem még hozzá, ahogy követem, miközben lefelé sétálunk.
Igazán figyelemre méltó biztonsági intézkedései vannak annak a helyiségnek, ahová végül jó pár ajtón keresztül megérkezünk és nem biztos, hogy szeretném tudni, hogy mi van, ha az egyik megszólal.
Bár igazán lenne min mazsolázni egy másik műgyűjtőnek ebben a szobában, ebben biztos vagyok, de engem most csak egyetlen dolog érdekel, amit meg is mutat, de döbbenten meredek rá, mikor előveszi a plazmapisztolyát.
- Ne legyen bolond! Azt sem tudja, hogy mit fogok kérni attól az élő hajótól, ha egyáltalán létezik és egyáltalán megtalálom. Maga is szakértő gondolok a témában, így tudhatja, hogy mennyi esélyem van rá, nem? Miért pusztítana el egy ilyen régi és becses tárgyat, egy hangyányi siker miatt. – próbálom meggyőzni, hiszen ez az igazság.
Közben előveszem azért a kommunikátoromat és gyorsan közelebb lépve készítek egy felvételt, hogy, ha mégis elszánná magát, legalább ez megmaradjon a világnak.
- És nem kell leharapnia a fejem, hiszen én csak szórakozásból indultam neki a dolognak, és még magam sem hiszem, hogy sikerrel járok, de remélem, hogy ha mégis, akkor rájön, hogy talán tévedett velem kapcsolatban. – biccentek neki, aztán szó nélkül sarkon fordulok és elhagyom a házát.

A férfi előbb nem válaszol, aztán mégis rászánja magát.
- Nekem az a véleményem, hogy jobb lenne őt békén hagyni. Ha a társaságunkra vágyna, felkeresne minket. Sőt, az sincs kizárva, hogy megteszi, olykor-olykor. De végtelenül fárasztó lehet neki, hogy egy-egy kalandor évente vagy kétévente rátalál, és a kívánságaival zaklatja. Ő nem a mesebeli dzsinn, se a jótündér. Érző és gondolkodó, végtelenül magányos lény, aki azonban szereti a magányt. Fajtájának utolsó tagja... Jobb volna őt békében hagyni.
Amint kimondtad a szót, hogy szórakozás, a férfi gúnyosan felhorkant.
- Látja? Erről beszéltem. Szórakozás... Na tűnjön innen!
A lépcsőn felfelé kaptatva még hallhatod a lövés és a kő szétmorzsolódásának hangját...

//A játék ezen szakaszának vége, vár Hector. Sok szerencsét! //