Név: James Kowalsky
Születési idő: 2903 január 19. (100 éves)
Faj: varázsló
Rang: Nincs.
Képességek: Kowalsky, ellentétben egykori mesterével, nem képes ösztönösen varázsolni, a gondolatai képére változtatni a világot. Ő kidolgozott szertartásokkal, varázslatokkal dolgozik, nem ritkán segédeszközöket is alkalmaz ezekhez. Az általa ismert varázslatok a következők:
"A múlt árnyai"
Kowalsky képes az embereket (és természetesen más fajok tagjait is) mély, kómához hasonlatos álomba meríteni. Ilyenkor az alany egy, a Kowalsky által választott korban kénytelen élni addig, amíg ő ezt jónak látja. Mindent érzékel, vannak fájdalmai, érzései, az idő lineárisan halad a számára. Ez nem időutazás(!), bármit is tesz az alany például 1943-ban, azzal nem képes tényleges eltörölni a II. Világháborút. Az álombéli világ viszont eszerint alakul. Az alany kiléphet az álomvilágból, ha meghal (akár végelgyengülésben is) vagy ha Kowalsky úgy dönt. Egy világba akár tucatnyi embert is bezárhat. Az alanynak a valóságban csak néhány perc telik el, míg az álomvilágban ez akár több száz év is lehet.
Kowalsky eddig kétszer alkalmazta ezt a varázslatot, egyszer haldokló feleségének elméjében éltek le egy életet, egyszer pedig egyedül próbálta megteremteni ugyanazt a világot, amit korábban. Így a karakter elméje elmúlt már négyszáz éves is, bár a teste csak száz. Mivel álombéli élete vége felé kétségei támadtak, hogy vajon mi valóságos és mi álom, ő maga soha többé nem szándékozik belépni az álomtérbe.
Vodun varázslatok:
Kowalsky jártas a vodun, közismertebb nevén a vudu mágiában. Ezen belül is:
Halottkeltés: képes egyetlen, még nem túl régóta halott test felébresztésére. Ehhez több órás szertartásra és a halott egy személyes tárgyára van szüksége. A zombinak vannak emlékei az életéből, de nincs önálló akarata, Kowalsky parancsait követi. A varázsló legfeljebb egy napig képes a zombit életben tartani, utána az újra holtan esik össze, Kowalskynak pedig az újabb szertartás előtt (legyen az akár halottkeltés, akár bármi más) legalább egy hetet kell pihennie.
Vudu-baba:
Egy hosszú szertartás során Kowalsky az alany testének egy darabkájából (hajtincs, körömdarab, vér vagy hasonló) és egy kis bábuból vudu-babát hoz létre. Ez után bármit tesz is a babával, az megtörténik az alannyal is. Például, ha forró vízbe dobja, ő megég, ha tűt szúr bele, az alany azon a ponton, ahol a babát a tű érte, erős, szúró fájdalmat fog érezni. Közvetlenül megölni az alanyt a baba segítségével nem képes, de az belehalhat az okozott sérülésekbe, ha nem képes regenerálódni. A dolog legnagyobb hátránya, hogy visszaüt a mágia a varázslóra is: borzasztóan legyengíti, képtelenné teszi akár egy egész hétig is bármilyen más varázslatra.
Gyógyítás:
Kowalsky képes betegségeket, sőt, akár még sérüléseket is meggyógyítani. Ennek azonban ára van: a betegséget csal elveszi, nem szünteti meg. Így azt utána kénytelen egy másik élőlényre átplántálni. Ez csak adott fajon belül működik: ember betegségét, sérülését csak embernek adhatja át, metamorfét csak metamorfnak, és így tovább. Egyetlen kivétel akad: ő maga bármilyen fajtól vehet át. Feltámasztani így senkit sem képes!
Ugyanezen az alapon Kowalsky képes az egészséges szervezetből is elvonni némi erőt, energiát. Ez nagyon kis mértékben elősegíti a gyógyulását, ha megsebesül, számokban kifejezni talán úgy lehetne, hogy ha a sebe egy hét alatt gyógyulna meg, akkor ennek a varázslatnak hála, ez hat napra csökken. Manapság nem használja, egyrészt, mert már nem kell minden pillanatban ébren lennie, mint felesége haldoklásakor, amikor erőre volt szüksége, hogy a lehető legtöbb időt töltse vele, másrészt, mert könnyen függővé válhat tőle, amit nem akar. Az alany, ha Kowalsky lecsapolja, múló rosszullétet tapasztal, előfordulhat, hogy egy napig ágynak is esik. Kowalsky ezen varázslat révén nem állhat meg az öregedésben!
Kowalsky ismer még pár apróbb, önvédelmi varázslatot is:
Vakság: képes átmeneti vakságot okozni az áldozatának, mely legfeljebb két órán át tart.
Álom: Fél napig tartó, mély álmot bocsát az áldozatára.
Bénulás: Az áldozat egy óra erejéig képtelen lesz a legkisebb mozdulatra is.
Illúzió: Képes egy nem túl hihető, ám roppant ijesztő rémalakot szőni a levegőbe. Ennek az alaknak nincs szilárd teste, sem hangja, és csak szegényes fény mellett lehet őt valódi élőlénynek nézi.
Érzékek sokkolása: Akkor alkalmazza, ha több ellenféllel van dolga. Miután mindegyiket megérintette a botjával, annak végével a földre üt. Az áldozatok vakító, villanó fényt és elviselhetetlenül hangos durranást fognak érzékelni, amiből senki nem lát vagy hall semmit, aki nincs a varázslat hatáskörében, tehát akit Kowalsky nem érintett meg a sétabotjával.
Ezen apró varázslatok hátulütője, hogy Kowalsky csak akkor képes rájuk, ha a sétapálcája a birtokában van, és azzal az áldozatot megérinti.
Család: Felesége, Rose évek óta halott, más élő rokona sincsen már.
Foglalkozás: Egy nagy android-gyártó cég feje, ám ezzel igen keveset foglalkozik. Nem él luxusban, holott megtehetné, nem folytat különböző üzleti manővereket, nem harácsol, nem halmozza az élvezeteket vagy a pénzt.
Ingóságok: Egy szépen berendezett, de nem túl drága lakása van a Hyde Parkkal szemközt. Űrhajót nem birtokol, csak földi járművet egy lebegő autót. Van egy különleges New London térképe, melyen mindig szerepel a Mózi utca, így ő bármikor képes megtalálni. A térkép régi mestere, Mr. Cat ajándéka. Ezen felül csak a sétapálcáját hordja magával, mely mágikus erejének kulcsa.
Egészségi állapot: Egészséges, bár a komolyabb varázslatok gyakran megviselik a szervezetét. Feleségétől "átvett" komoly térdsérülése miatt, mely nem gyógyult rendesen, a mai napig sántít és fájdalmai vannak. A sérülést meggyógyíthatná maga is, vagy akár meg is operáltathatná, ám érzelmi okokból egyiket sem teszi.
Kinézet: Kowalsky hétköznapi figura. Egyhetvenöt magas, sovány férfi, ráncosodó arccal, félhosszú, néhol már deresedő barna hajjal. Mindig elegáns, és a látszat ellenére tagjai igencsak erősek.
Személyiség: A varázslókat a történetekben mindig jó és rossz kategóriába sorolják, ám Kowalsky is csak ember, mint bárki más. Nem tör mások életére, nem használja az erejét olyanokon, akik nem érdemlik meg, ám olykor bizony visszaél a hatalmával, ha feldühítik vagy bántják. Nem épp legális dolgokra is használja az erejét, különösebb lelkifurdalás nélkül. Máskülönben csendes, magába forduló, magányos ember, akinek kevés ismerőse, még kevesebb barátja van. Nem rossz természetű, de felesége halála óta többre becsüli az egyedül létet a társasági életnél.
Szexualitás: Heteroszexuális, ám vágyait csak az olykor-olykor megvásárolt prostituáltakon tölti ki. Őket rendszerint túlfizeti, de nem tart velük emberi kapcsolatot, nem beszélget, nem barátkozik.
Előtörténet:
Életem első ötven éve tökéletesen érdektelen. Valódi létem attól a pillanattól datálódik, hogy megismertem Rose Banningtont , a későbbi Rose Kowalskyt. Csodálatos asszony volt, sokkal jobb, mint amilyet valaha is érdemeltem volna. Máig sem tudom, miért éppen engem választott. A cinikusok persze azt mondanák, a cégem miatt: akkor már tíz éve gazdag és befolyásos voltam. Ám én tudom, hogy nem így van: őt a pénz soha, egyetlen pillanatig sem érdekelte.
- Rose, én... Én nagyon gazdag vagyok. - mondtam neki az első randevúnkon, mikor ő akarta kifizetni a vacsoránkat.
Ő rám mosolygott, vállat vont, és így felelt:
- Akkor felezzünk.
A pénz soha többé nem került szóba köztünk, bármilyen hihetetlen is. Saját munkáját, az olajképek festését soha nem adta fel, és bár a házunkat én vettem, ő soha nem kért tőlem pénzt semmire. Még a festékeit is maga vette. Csodálatos képeket festett, melyek közül nem egyet én magam vettem meg. Illetve vettem volna, de soha nem engedte, hogy kifizessem őket. Amelyik megtetszett, azt nekem adta, a többit pedig galériába vitte, és eladta. Világ életében önálló nő volt.
Úgy emlékszem az esküvőnk napjára, mintha csak tegnap lett volna. Senkit sem hívtunk meg, a tanúkat is az utcáról szedtük össze. Egy éve voltunk együtt, és éppen ebédeltünk a Hyde Park egyik padján, amikor Rose megszólalt.
- Jim... Eszembe jutott valami.
Azzal a vibráló, csodás arckifejezéssel nézett rám, amiből tudtam, hogy mindjárt ki fog törni belőle a nevetés.
- Igen? - kérdeztem én, szintén visszatartva a nevetést. Nem tudtam nem nevetni, amikor ő nevetett.
Rose evett még egy harapást, majd így szólt.
- Nem volna kedved ma feleségül venni engem?
Félrenyeltem, és majdnem megfulladtam. Rose nevetve paskolgatta a hátamat, és még akkor is nevetett, amikor néhány perc múlva meg tudtam szólalni.
- Hogy... ma? Most? Tervezés nélkül?
Rose csak bólintott, majd megcsókolt.
- Szeretnék a feleséged lenni.
Most már nem nevetett, de a szeme nem csillogott, hanem egyenesen lángolt a ki nem mondott érzelmektől.
Aznap este már férj és feleség voltunk. Rose életéből még kilenc év volt hátra. A közös életünkből... Az én igazi életemből.
A kilencből hét év nyugalomban és boldogságban telt. Szerettünk volna gyermeket, de mindig azt mondogattuk egymásnak, hogy még ráérünk. Hiszen az élet hosszú, a felét sem éltük még le, hová is sietnénk?
Ekkor jött a baleset. Rose hazafelé tartott, az esti csúcsforgalomban. Azt mondta, elaludt a volán előtt, mert nagyon fáradt volt. Ma már tudom, hogy a betegség egyik legelső tünete volt ez... A balesetnek nem volt halálos áldozata, de Rose jobb térde menthetetlenül összetört. Implantátumot nem akart beültetni, így egyre gyakrabban láttam mosolygó arcán a fájdalom jeleit.
Aztán elkezdődtek a kimaradások. Rose néha nem emlékezett dolgokra. Eleinte annak a számlájára írtam a dolgot, hogy művész, és olykor éppen ezért szórakozott. Utána a balesetből visszamard, eleddig észre nem vett fejsérülésre gyanakodtam. Ő nem félt: elment orvoshoz, megvizsgáltatta magát. Én rettegtem helyette is. És okkal...
A diagnózis egy ritka genetikai betegség volt. Gyógyíthatatlan. Rose, az én gyönyörű Rose-om a szemem előtt épült le. A felejtést az orvosok meg tudták akadályozni, a tudata ép maradt. De minden más... Minden más odalett.
A vagyonom legnagyobb részét a kutatásokra fordítottam. Dollármilliók úsztak el, eredmények nélkül. Rose pedig napról napra betegebb lett.
Ekkor fordultam a misztikus tanok felé. Valaki említett egy Dark Heart nevű, legendás csodalényt, de én megütöttem, amiért a reményeimmel viccelődik.
Elég volt fél év, hogy megbizonyosodjak róla: a misztikus tanok nem léteznek. Egyszerű mese az egész. Bármivel próbálkoztam, bármiféle varázslatot is akartam használni, semmi sem működött. Olyannyira elkeseredtem, hogy a hitben, az egyházban kerestem vigaszt. Persze ez sem úgy működött, mint hittem...
Az évek során megtudtam, hogy a fiatal pap, akinek meggyóntam a bűneimet, az alkohol rabja volt, és épp ezért nem beszámítható. Emlékszem, amikor elmondtam neki, hogy istentelen eszközökhöz folyamodtam a feleségem megmentése érdekében, kikelt magából, és elátkozott. Az ördög teremtményélnek, boszorkánymesternek nevezett és kiűzött a templomából. A sors fintora, hogy éppen ő tett azzá... Boszorkánymesterré. Felteszem, senki más nem tud róla, hogy az atya egy nagyon erős telepata volt, képes arra, hogy az akarata szerint formálja a világot... Azt akarta, hogy a gonosz megtestesítője, ördögi alkuk kötője legyek, és azzá is váltam. Nem gonosszá, de elkárhozottá. Az atya aznap rossz lett (nyilván túlerőltette magát a képességével), és ezt Isten akaratának tartva leszokott az italról. Még ma is pap, és azt hiszem, fogalma sincs róla, hogy telepata... Ám az ereje elképesztő. A mai napig nem tudok belépni egyetlen templomba sem... Talán csak egyetlen dologra nem képes Peter atya: életet adni. Vagy visszaadni, ez egyre megy. Igazi életet nem adhat... Mr. Cat szerint erre senki sem képes. Ami halott, az halott is marad. A teste élhet, mint az én zombijaim teste, az elméje tiszta maradhat ideig óráig, de valami a halállal véglegesen eltávozik belőle. Aprócska dolog lehet, ám mégis az jelent mindent. Mindent...
Attól a naptól fogva, hogy a pap kiűzött a templomból, valóban képes voltam a varázslatra. Gyorsan gyarapodott a tudásom. A legtöbb, könyvekben leírt varázslat egyszerű tréfa, nem jó semmire. De némelyik hasznos... Így esett, hogy megtaláltam a megoldást ara, hogyan gyógyítsam meg Rose-t. Persze ennek ára volt... De úgy gondoltam, ez egyszer miért ne dönthetnék én valamilyen felsőbb, homályos, talán nem is létező hatalom helyett? Ki mondja, hogy nincs jogom mindenáron megvédeni az egyetlen fontos embert az életemben? És ha egy semmirekellő hajléktalan, vagy ne adj isten, egy bűnöző meghal, mert az én Rose-om élni fog? Még jót is teszek a világgal. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
- Rose... Megtaláltam a megoldást. Menni fog... Meg tudlak gyógyítani!
Ott feküdt az ágyban, sápadtan, őszülő, túl korán őszülő hajjal, és mégis mosolygott rám.
- Tényleg, Jim? Az orvosok szerint ez nem lehetséges.
- Én nem vagyok orvos. Bízz bennem, Rose. Figyelj, megmutatom...
A térdére fektettem a tenyerem, és elmotyogtam a varázsigét. Éreztem, ahogy a bőre felforrósodik, aztán éles fájdalom hasított a térdembe. Rose szemei elkerekedtek.
- Ezt... Ezt hogyan...?
- Mágia - mosolyogtam fáradtan. Most tudatosult bennem, hogy a feleségemnek miféle fájdalommal kellett élnie nap mint nap. De már a homlokára is fektettem a tenyerem, hogy az igazi betegségét is éppúgy magamra vegyem, mint a sérülés fájdalmát... Ám ő gyengéden megfogta a csuklómat, és eltolta magától.
- Nem, Jim. Mágia vagy sem, én ezt nem engedem meg neked. Haldoklom. És nem engedem, hogy te halj meg helyettem.
Nem kezdtem érvelni, vitázni. Tudtam, milyen. Nem engedett volna a véleményélből.
- Sajnálom, de mindketten élni fogunk.
A homlokára fektettem a tenyerem ismét, és eldaráltam a szavakat. Semmi sem történt. Újra megpróbáltam. Megint nem sikerült. Harmadszorra sem. Rá kellett döbbennem, hogy a betegséget vagy sérülést csak akkor vehetem át, ha az, akié, ebbe beleegyezik. És Rose, bárhogy is könyörögtem neki, nem egyezett bele. Próbáltam még álmában is, hátha akkor gyengébb az ellenállása, de az sem sikerült. Keservesen megbántam, hogy a térdsérülésével, és nem a betegségével kezdtem a bemutatót. Életem legeslegnagyobb hibája volt.
Más utat kellett tehát találnom. Ekkoriban találtam ki az erőelvonó varázslatot: szükségem volt minden fellelhető erőre. Morának éreztem magam, de el kellett vennem mások energiáit, hogy ébren tudjak maradni. Rose állapota romlott, és én nm engedhettem meg magamnak az alvás luxusát. Amikor nem a megfelelő varázslatot kerestem, vagy próbáltam kidolgozni, akkor vele voltam.
Rossz belegondolni, hogy végül én okoztam a halálát. Egy idő múlva már nem volt elég a nap huszonnégy órája sem. Ekkor döbbentem rá, hogy hogyan nyerhetek időt: egy mesterséges térben. Így jött létre az álomtér. Rose-zal együtt léptünk be, és ott ő újra egészséges volt... Én pedig nem voltam képes varázsolni. De kilépni sem az álomtérből... Hogyan is hagyhattam volna el a helyet, ahol Rose újra egészséges volt, én pedig olyan boldog?
Egy teljes, csodás életet éltünk le ott, melynek a végére már csak homályosan emlékeztem arra, hogy egy igazságtalan, ocsmány helyről érkeztünk, ahol Rose haldoklik, és ahol én nem tudom megmenteni. De öregen és gyengén, tele az elmúlt élet csodáival, rákellett döbbennem, hogy ha itt vége, ott kezdődik minden elölről. Vagy pedig...
- Vagy pedig visszatérünk ide, Jim, újra fiatalon - mondta nekem Rose - És kinevezzük ezt valóságnak.
Egyetértettem vele. Miért is ne? Hiszen csak mi ketten számítottunk, senki és semmi más. Hogy a többi ember csak Rose agyának szüleménye, az teljesen mindegy.
De amikor felébredtem, az orvosok már ott voltak. Nem értettem semmit. Kérdeztem, mi baja, de nem mondták el, nem azonnal... Kiküldtek, és valaki egy mosdóba vezetett. A tükörből ismeretlen arc nézett vissza rám. A saját, rég elfeledett, fiatal arcom... És akkor tudatosult bennem, hogy ez már tényleg a valóság. A kérlelhetetlen, ostoba, érthetetlen valóság.
Rose agya felmondta a szolgálatot. Az orvosok szerint érthetetlen, szokatlanul élénk működés miatt... A betegség meggyengítette, a gyógyszerek sem tettek jót neki, a rejtélyes, extrém aktivitás pedig egyszerűen kisütötte. Rose nem volt többé, csak egy burok, egy test, amelyben valaha lakott. Egyetlen perc telt el itt a mi hosszú csodaéletünk alatt, és az az egy percnyi erőlködés, hogy felépítse a világot nekünk, elvette tőlem Rose-t. Az én hibámból.
Nem akartam beletörődni. Harcoltam, párbajra hívtam a halált, és legyőztem... De kiderült, hogy hagyott győzni, és csak nevetett rajtam. Miután Rose-t lekapcsolták a gépekről, a halottasházban újra életre keltettem őt. Azt hittem, megtaláltam a kulcsot, hogy megfejtettem az örök rejtélyt... De csak egy egyszerű, akarat nélküli zombit csináltam belőle. Tökéletesen uraltam őt, és megparancsoltam neki, hogy legyen olyan, mint életében... De a zombik nem élnek. Másodszorra is elveszítettem őt.
Ekkor fordultam el a mágiától. A véletlen ajándéka volt, a sors fintora. Esélyt kaptam, hogy megmenthessem Rose-t, de időt és tudást nem. Csak arra volt jó az egész, hogy hamis reményt csepegtessen belém.
A tudományban láttam a megoldást. Elkezdtem építeni egy androidot. Beletápláltam mindent, amit Rose-ról tudtam. Minden emléket, a múltját, minden tudását, minden gesztusát. Az eredmény elkeserítő volt. Ráment egy teljes évem, és nem kaptam mást, mint egy ócska fércművet, ami úgy nézett ki, mint ő. De a lelke, a tudata, az, amit őt Rose-á tette, hiányzott belőle, és rájöttem, hogy én nem is tudom azt egy gépbe belerakni. De bennem ott élt... És talán az elmém újra megteremtheti...
A huszadik század végére álmodtam magam a mágia segítségével, és most én teremtettem meg mindent magam körül. Mindent, még Rose-t is. Eleinte úgy tűnt, ez végre működik... Jó sokáig hitegettem magam ezzel. De aztán megint jöttek a gondolatok, hogy ez nem a valóság... Álmomban néha a valóságról álmodtam, az űrhajókról, a teleportációról, és a fájó lábamról... Végül megint nem tudtam, mi igaz és mi nem az. Beleőrültem... Vagy majdnem, alig volt különbség. De még így is maradtam volna, ha nincs az a baleset... Hogy az autó, ami a halálba küldött, és így, vissza a való életbe, vajon a tudatalattim terméke volt-e., vagy csak egy otromba véletlen, nem tudtam eldönteni.
Évek óta először cél nélkül éltem az életem. Felkeltem, dolgoztam, ettem és lefeküdtem. Olyanná váltam, mint az androidok, amiket gyártottam. Egészen addig, amíg nem találkoztam Mr. Cat-tel. Ő is varázsló volt, akárcsak én. Mindketten kétkedve fogadtuk a másikat: hisz az erőnk más forrásból származott. Ő hatalmasabb volt nálam, összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, de be volt zárva abba az egyetlen utcába. Azon kívül gyenge, tehetetlen emberként volt kénytelen élni, mint bárki más. Sokat tanultam tőle... De ő azt mondta, egyedül Dark Heart lehet képes visszaadni nekem Rose-t... De ha ő inkáb elpusztít végtelen kevélységem miatt, hogy őhozzá egyetlen ember életéért megyek... Akkor Rose utolsó esélye is örökre a semmibe vész. Ez az oka, hogy eleddig még nem kerestem fel őt. Más úton próbálkozom, egy ideje már a mesterem nélkül. És tudom, hogy sikerülni fog...
Mert ha nem, hát az életem nem volt más, csak illúziók kergetése.
Születési idő: 2903 január 19. (100 éves)
Faj: varázsló
Rang: Nincs.
Képességek: Kowalsky, ellentétben egykori mesterével, nem képes ösztönösen varázsolni, a gondolatai képére változtatni a világot. Ő kidolgozott szertartásokkal, varázslatokkal dolgozik, nem ritkán segédeszközöket is alkalmaz ezekhez. Az általa ismert varázslatok a következők:
"A múlt árnyai"
Kowalsky képes az embereket (és természetesen más fajok tagjait is) mély, kómához hasonlatos álomba meríteni. Ilyenkor az alany egy, a Kowalsky által választott korban kénytelen élni addig, amíg ő ezt jónak látja. Mindent érzékel, vannak fájdalmai, érzései, az idő lineárisan halad a számára. Ez nem időutazás(!), bármit is tesz az alany például 1943-ban, azzal nem képes tényleges eltörölni a II. Világháborút. Az álombéli világ viszont eszerint alakul. Az alany kiléphet az álomvilágból, ha meghal (akár végelgyengülésben is) vagy ha Kowalsky úgy dönt. Egy világba akár tucatnyi embert is bezárhat. Az alanynak a valóságban csak néhány perc telik el, míg az álomvilágban ez akár több száz év is lehet.
Kowalsky eddig kétszer alkalmazta ezt a varázslatot, egyszer haldokló feleségének elméjében éltek le egy életet, egyszer pedig egyedül próbálta megteremteni ugyanazt a világot, amit korábban. Így a karakter elméje elmúlt már négyszáz éves is, bár a teste csak száz. Mivel álombéli élete vége felé kétségei támadtak, hogy vajon mi valóságos és mi álom, ő maga soha többé nem szándékozik belépni az álomtérbe.
Vodun varázslatok:
Kowalsky jártas a vodun, közismertebb nevén a vudu mágiában. Ezen belül is:
Halottkeltés: képes egyetlen, még nem túl régóta halott test felébresztésére. Ehhez több órás szertartásra és a halott egy személyes tárgyára van szüksége. A zombinak vannak emlékei az életéből, de nincs önálló akarata, Kowalsky parancsait követi. A varázsló legfeljebb egy napig képes a zombit életben tartani, utána az újra holtan esik össze, Kowalskynak pedig az újabb szertartás előtt (legyen az akár halottkeltés, akár bármi más) legalább egy hetet kell pihennie.
Vudu-baba:
Egy hosszú szertartás során Kowalsky az alany testének egy darabkájából (hajtincs, körömdarab, vér vagy hasonló) és egy kis bábuból vudu-babát hoz létre. Ez után bármit tesz is a babával, az megtörténik az alannyal is. Például, ha forró vízbe dobja, ő megég, ha tűt szúr bele, az alany azon a ponton, ahol a babát a tű érte, erős, szúró fájdalmat fog érezni. Közvetlenül megölni az alanyt a baba segítségével nem képes, de az belehalhat az okozott sérülésekbe, ha nem képes regenerálódni. A dolog legnagyobb hátránya, hogy visszaüt a mágia a varázslóra is: borzasztóan legyengíti, képtelenné teszi akár egy egész hétig is bármilyen más varázslatra.
Gyógyítás:
Kowalsky képes betegségeket, sőt, akár még sérüléseket is meggyógyítani. Ennek azonban ára van: a betegséget csal elveszi, nem szünteti meg. Így azt utána kénytelen egy másik élőlényre átplántálni. Ez csak adott fajon belül működik: ember betegségét, sérülését csak embernek adhatja át, metamorfét csak metamorfnak, és így tovább. Egyetlen kivétel akad: ő maga bármilyen fajtól vehet át. Feltámasztani így senkit sem képes!
Ugyanezen az alapon Kowalsky képes az egészséges szervezetből is elvonni némi erőt, energiát. Ez nagyon kis mértékben elősegíti a gyógyulását, ha megsebesül, számokban kifejezni talán úgy lehetne, hogy ha a sebe egy hét alatt gyógyulna meg, akkor ennek a varázslatnak hála, ez hat napra csökken. Manapság nem használja, egyrészt, mert már nem kell minden pillanatban ébren lennie, mint felesége haldoklásakor, amikor erőre volt szüksége, hogy a lehető legtöbb időt töltse vele, másrészt, mert könnyen függővé válhat tőle, amit nem akar. Az alany, ha Kowalsky lecsapolja, múló rosszullétet tapasztal, előfordulhat, hogy egy napig ágynak is esik. Kowalsky ezen varázslat révén nem állhat meg az öregedésben!
Kowalsky ismer még pár apróbb, önvédelmi varázslatot is:
Vakság: képes átmeneti vakságot okozni az áldozatának, mely legfeljebb két órán át tart.
Álom: Fél napig tartó, mély álmot bocsát az áldozatára.
Bénulás: Az áldozat egy óra erejéig képtelen lesz a legkisebb mozdulatra is.
Illúzió: Képes egy nem túl hihető, ám roppant ijesztő rémalakot szőni a levegőbe. Ennek az alaknak nincs szilárd teste, sem hangja, és csak szegényes fény mellett lehet őt valódi élőlénynek nézi.
Érzékek sokkolása: Akkor alkalmazza, ha több ellenféllel van dolga. Miután mindegyiket megérintette a botjával, annak végével a földre üt. Az áldozatok vakító, villanó fényt és elviselhetetlenül hangos durranást fognak érzékelni, amiből senki nem lát vagy hall semmit, aki nincs a varázslat hatáskörében, tehát akit Kowalsky nem érintett meg a sétabotjával.
Ezen apró varázslatok hátulütője, hogy Kowalsky csak akkor képes rájuk, ha a sétapálcája a birtokában van, és azzal az áldozatot megérinti.
Család: Felesége, Rose évek óta halott, más élő rokona sincsen már.
Foglalkozás: Egy nagy android-gyártó cég feje, ám ezzel igen keveset foglalkozik. Nem él luxusban, holott megtehetné, nem folytat különböző üzleti manővereket, nem harácsol, nem halmozza az élvezeteket vagy a pénzt.
Ingóságok: Egy szépen berendezett, de nem túl drága lakása van a Hyde Parkkal szemközt. Űrhajót nem birtokol, csak földi járművet egy lebegő autót. Van egy különleges New London térképe, melyen mindig szerepel a Mózi utca, így ő bármikor képes megtalálni. A térkép régi mestere, Mr. Cat ajándéka. Ezen felül csak a sétapálcáját hordja magával, mely mágikus erejének kulcsa.
Egészségi állapot: Egészséges, bár a komolyabb varázslatok gyakran megviselik a szervezetét. Feleségétől "átvett" komoly térdsérülése miatt, mely nem gyógyult rendesen, a mai napig sántít és fájdalmai vannak. A sérülést meggyógyíthatná maga is, vagy akár meg is operáltathatná, ám érzelmi okokból egyiket sem teszi.
Kinézet: Kowalsky hétköznapi figura. Egyhetvenöt magas, sovány férfi, ráncosodó arccal, félhosszú, néhol már deresedő barna hajjal. Mindig elegáns, és a látszat ellenére tagjai igencsak erősek.
Személyiség: A varázslókat a történetekben mindig jó és rossz kategóriába sorolják, ám Kowalsky is csak ember, mint bárki más. Nem tör mások életére, nem használja az erejét olyanokon, akik nem érdemlik meg, ám olykor bizony visszaél a hatalmával, ha feldühítik vagy bántják. Nem épp legális dolgokra is használja az erejét, különösebb lelkifurdalás nélkül. Máskülönben csendes, magába forduló, magányos ember, akinek kevés ismerőse, még kevesebb barátja van. Nem rossz természetű, de felesége halála óta többre becsüli az egyedül létet a társasági életnél.
Szexualitás: Heteroszexuális, ám vágyait csak az olykor-olykor megvásárolt prostituáltakon tölti ki. Őket rendszerint túlfizeti, de nem tart velük emberi kapcsolatot, nem beszélget, nem barátkozik.
Előtörténet:
Életem első ötven éve tökéletesen érdektelen. Valódi létem attól a pillanattól datálódik, hogy megismertem Rose Banningtont , a későbbi Rose Kowalskyt. Csodálatos asszony volt, sokkal jobb, mint amilyet valaha is érdemeltem volna. Máig sem tudom, miért éppen engem választott. A cinikusok persze azt mondanák, a cégem miatt: akkor már tíz éve gazdag és befolyásos voltam. Ám én tudom, hogy nem így van: őt a pénz soha, egyetlen pillanatig sem érdekelte.
- Rose, én... Én nagyon gazdag vagyok. - mondtam neki az első randevúnkon, mikor ő akarta kifizetni a vacsoránkat.
Ő rám mosolygott, vállat vont, és így felelt:
- Akkor felezzünk.
A pénz soha többé nem került szóba köztünk, bármilyen hihetetlen is. Saját munkáját, az olajképek festését soha nem adta fel, és bár a házunkat én vettem, ő soha nem kért tőlem pénzt semmire. Még a festékeit is maga vette. Csodálatos képeket festett, melyek közül nem egyet én magam vettem meg. Illetve vettem volna, de soha nem engedte, hogy kifizessem őket. Amelyik megtetszett, azt nekem adta, a többit pedig galériába vitte, és eladta. Világ életében önálló nő volt.
Úgy emlékszem az esküvőnk napjára, mintha csak tegnap lett volna. Senkit sem hívtunk meg, a tanúkat is az utcáról szedtük össze. Egy éve voltunk együtt, és éppen ebédeltünk a Hyde Park egyik padján, amikor Rose megszólalt.
- Jim... Eszembe jutott valami.
Azzal a vibráló, csodás arckifejezéssel nézett rám, amiből tudtam, hogy mindjárt ki fog törni belőle a nevetés.
- Igen? - kérdeztem én, szintén visszatartva a nevetést. Nem tudtam nem nevetni, amikor ő nevetett.
Rose evett még egy harapást, majd így szólt.
- Nem volna kedved ma feleségül venni engem?
Félrenyeltem, és majdnem megfulladtam. Rose nevetve paskolgatta a hátamat, és még akkor is nevetett, amikor néhány perc múlva meg tudtam szólalni.
- Hogy... ma? Most? Tervezés nélkül?
Rose csak bólintott, majd megcsókolt.
- Szeretnék a feleséged lenni.
Most már nem nevetett, de a szeme nem csillogott, hanem egyenesen lángolt a ki nem mondott érzelmektől.
Aznap este már férj és feleség voltunk. Rose életéből még kilenc év volt hátra. A közös életünkből... Az én igazi életemből.
A kilencből hét év nyugalomban és boldogságban telt. Szerettünk volna gyermeket, de mindig azt mondogattuk egymásnak, hogy még ráérünk. Hiszen az élet hosszú, a felét sem éltük még le, hová is sietnénk?
Ekkor jött a baleset. Rose hazafelé tartott, az esti csúcsforgalomban. Azt mondta, elaludt a volán előtt, mert nagyon fáradt volt. Ma már tudom, hogy a betegség egyik legelső tünete volt ez... A balesetnek nem volt halálos áldozata, de Rose jobb térde menthetetlenül összetört. Implantátumot nem akart beültetni, így egyre gyakrabban láttam mosolygó arcán a fájdalom jeleit.
Aztán elkezdődtek a kimaradások. Rose néha nem emlékezett dolgokra. Eleinte annak a számlájára írtam a dolgot, hogy művész, és olykor éppen ezért szórakozott. Utána a balesetből visszamard, eleddig észre nem vett fejsérülésre gyanakodtam. Ő nem félt: elment orvoshoz, megvizsgáltatta magát. Én rettegtem helyette is. És okkal...
A diagnózis egy ritka genetikai betegség volt. Gyógyíthatatlan. Rose, az én gyönyörű Rose-om a szemem előtt épült le. A felejtést az orvosok meg tudták akadályozni, a tudata ép maradt. De minden más... Minden más odalett.
A vagyonom legnagyobb részét a kutatásokra fordítottam. Dollármilliók úsztak el, eredmények nélkül. Rose pedig napról napra betegebb lett.
Ekkor fordultam a misztikus tanok felé. Valaki említett egy Dark Heart nevű, legendás csodalényt, de én megütöttem, amiért a reményeimmel viccelődik.
Elég volt fél év, hogy megbizonyosodjak róla: a misztikus tanok nem léteznek. Egyszerű mese az egész. Bármivel próbálkoztam, bármiféle varázslatot is akartam használni, semmi sem működött. Olyannyira elkeseredtem, hogy a hitben, az egyházban kerestem vigaszt. Persze ez sem úgy működött, mint hittem...
Az évek során megtudtam, hogy a fiatal pap, akinek meggyóntam a bűneimet, az alkohol rabja volt, és épp ezért nem beszámítható. Emlékszem, amikor elmondtam neki, hogy istentelen eszközökhöz folyamodtam a feleségem megmentése érdekében, kikelt magából, és elátkozott. Az ördög teremtményélnek, boszorkánymesternek nevezett és kiűzött a templomából. A sors fintora, hogy éppen ő tett azzá... Boszorkánymesterré. Felteszem, senki más nem tud róla, hogy az atya egy nagyon erős telepata volt, képes arra, hogy az akarata szerint formálja a világot... Azt akarta, hogy a gonosz megtestesítője, ördögi alkuk kötője legyek, és azzá is váltam. Nem gonosszá, de elkárhozottá. Az atya aznap rossz lett (nyilván túlerőltette magát a képességével), és ezt Isten akaratának tartva leszokott az italról. Még ma is pap, és azt hiszem, fogalma sincs róla, hogy telepata... Ám az ereje elképesztő. A mai napig nem tudok belépni egyetlen templomba sem... Talán csak egyetlen dologra nem képes Peter atya: életet adni. Vagy visszaadni, ez egyre megy. Igazi életet nem adhat... Mr. Cat szerint erre senki sem képes. Ami halott, az halott is marad. A teste élhet, mint az én zombijaim teste, az elméje tiszta maradhat ideig óráig, de valami a halállal véglegesen eltávozik belőle. Aprócska dolog lehet, ám mégis az jelent mindent. Mindent...
Attól a naptól fogva, hogy a pap kiűzött a templomból, valóban képes voltam a varázslatra. Gyorsan gyarapodott a tudásom. A legtöbb, könyvekben leírt varázslat egyszerű tréfa, nem jó semmire. De némelyik hasznos... Így esett, hogy megtaláltam a megoldást ara, hogyan gyógyítsam meg Rose-t. Persze ennek ára volt... De úgy gondoltam, ez egyszer miért ne dönthetnék én valamilyen felsőbb, homályos, talán nem is létező hatalom helyett? Ki mondja, hogy nincs jogom mindenáron megvédeni az egyetlen fontos embert az életemben? És ha egy semmirekellő hajléktalan, vagy ne adj isten, egy bűnöző meghal, mert az én Rose-om élni fog? Még jót is teszek a világgal. Legalábbis akkor ezt gondoltam.
- Rose... Megtaláltam a megoldást. Menni fog... Meg tudlak gyógyítani!
Ott feküdt az ágyban, sápadtan, őszülő, túl korán őszülő hajjal, és mégis mosolygott rám.
- Tényleg, Jim? Az orvosok szerint ez nem lehetséges.
- Én nem vagyok orvos. Bízz bennem, Rose. Figyelj, megmutatom...
A térdére fektettem a tenyerem, és elmotyogtam a varázsigét. Éreztem, ahogy a bőre felforrósodik, aztán éles fájdalom hasított a térdembe. Rose szemei elkerekedtek.
- Ezt... Ezt hogyan...?
- Mágia - mosolyogtam fáradtan. Most tudatosult bennem, hogy a feleségemnek miféle fájdalommal kellett élnie nap mint nap. De már a homlokára is fektettem a tenyerem, hogy az igazi betegségét is éppúgy magamra vegyem, mint a sérülés fájdalmát... Ám ő gyengéden megfogta a csuklómat, és eltolta magától.
- Nem, Jim. Mágia vagy sem, én ezt nem engedem meg neked. Haldoklom. És nem engedem, hogy te halj meg helyettem.
Nem kezdtem érvelni, vitázni. Tudtam, milyen. Nem engedett volna a véleményélből.
- Sajnálom, de mindketten élni fogunk.
A homlokára fektettem a tenyerem ismét, és eldaráltam a szavakat. Semmi sem történt. Újra megpróbáltam. Megint nem sikerült. Harmadszorra sem. Rá kellett döbbennem, hogy a betegséget vagy sérülést csak akkor vehetem át, ha az, akié, ebbe beleegyezik. És Rose, bárhogy is könyörögtem neki, nem egyezett bele. Próbáltam még álmában is, hátha akkor gyengébb az ellenállása, de az sem sikerült. Keservesen megbántam, hogy a térdsérülésével, és nem a betegségével kezdtem a bemutatót. Életem legeslegnagyobb hibája volt.
Más utat kellett tehát találnom. Ekkoriban találtam ki az erőelvonó varázslatot: szükségem volt minden fellelhető erőre. Morának éreztem magam, de el kellett vennem mások energiáit, hogy ébren tudjak maradni. Rose állapota romlott, és én nm engedhettem meg magamnak az alvás luxusát. Amikor nem a megfelelő varázslatot kerestem, vagy próbáltam kidolgozni, akkor vele voltam.
Rossz belegondolni, hogy végül én okoztam a halálát. Egy idő múlva már nem volt elég a nap huszonnégy órája sem. Ekkor döbbentem rá, hogy hogyan nyerhetek időt: egy mesterséges térben. Így jött létre az álomtér. Rose-zal együtt léptünk be, és ott ő újra egészséges volt... Én pedig nem voltam képes varázsolni. De kilépni sem az álomtérből... Hogyan is hagyhattam volna el a helyet, ahol Rose újra egészséges volt, én pedig olyan boldog?
Egy teljes, csodás életet éltünk le ott, melynek a végére már csak homályosan emlékeztem arra, hogy egy igazságtalan, ocsmány helyről érkeztünk, ahol Rose haldoklik, és ahol én nem tudom megmenteni. De öregen és gyengén, tele az elmúlt élet csodáival, rákellett döbbennem, hogy ha itt vége, ott kezdődik minden elölről. Vagy pedig...
- Vagy pedig visszatérünk ide, Jim, újra fiatalon - mondta nekem Rose - És kinevezzük ezt valóságnak.
Egyetértettem vele. Miért is ne? Hiszen csak mi ketten számítottunk, senki és semmi más. Hogy a többi ember csak Rose agyának szüleménye, az teljesen mindegy.
De amikor felébredtem, az orvosok már ott voltak. Nem értettem semmit. Kérdeztem, mi baja, de nem mondták el, nem azonnal... Kiküldtek, és valaki egy mosdóba vezetett. A tükörből ismeretlen arc nézett vissza rám. A saját, rég elfeledett, fiatal arcom... És akkor tudatosult bennem, hogy ez már tényleg a valóság. A kérlelhetetlen, ostoba, érthetetlen valóság.
Rose agya felmondta a szolgálatot. Az orvosok szerint érthetetlen, szokatlanul élénk működés miatt... A betegség meggyengítette, a gyógyszerek sem tettek jót neki, a rejtélyes, extrém aktivitás pedig egyszerűen kisütötte. Rose nem volt többé, csak egy burok, egy test, amelyben valaha lakott. Egyetlen perc telt el itt a mi hosszú csodaéletünk alatt, és az az egy percnyi erőlködés, hogy felépítse a világot nekünk, elvette tőlem Rose-t. Az én hibámból.
Nem akartam beletörődni. Harcoltam, párbajra hívtam a halált, és legyőztem... De kiderült, hogy hagyott győzni, és csak nevetett rajtam. Miután Rose-t lekapcsolták a gépekről, a halottasházban újra életre keltettem őt. Azt hittem, megtaláltam a kulcsot, hogy megfejtettem az örök rejtélyt... De csak egy egyszerű, akarat nélküli zombit csináltam belőle. Tökéletesen uraltam őt, és megparancsoltam neki, hogy legyen olyan, mint életében... De a zombik nem élnek. Másodszorra is elveszítettem őt.
Ekkor fordultam el a mágiától. A véletlen ajándéka volt, a sors fintora. Esélyt kaptam, hogy megmenthessem Rose-t, de időt és tudást nem. Csak arra volt jó az egész, hogy hamis reményt csepegtessen belém.
A tudományban láttam a megoldást. Elkezdtem építeni egy androidot. Beletápláltam mindent, amit Rose-ról tudtam. Minden emléket, a múltját, minden tudását, minden gesztusát. Az eredmény elkeserítő volt. Ráment egy teljes évem, és nem kaptam mást, mint egy ócska fércművet, ami úgy nézett ki, mint ő. De a lelke, a tudata, az, amit őt Rose-á tette, hiányzott belőle, és rájöttem, hogy én nem is tudom azt egy gépbe belerakni. De bennem ott élt... És talán az elmém újra megteremtheti...
A huszadik század végére álmodtam magam a mágia segítségével, és most én teremtettem meg mindent magam körül. Mindent, még Rose-t is. Eleinte úgy tűnt, ez végre működik... Jó sokáig hitegettem magam ezzel. De aztán megint jöttek a gondolatok, hogy ez nem a valóság... Álmomban néha a valóságról álmodtam, az űrhajókról, a teleportációról, és a fájó lábamról... Végül megint nem tudtam, mi igaz és mi nem az. Beleőrültem... Vagy majdnem, alig volt különbség. De még így is maradtam volna, ha nincs az a baleset... Hogy az autó, ami a halálba küldött, és így, vissza a való életbe, vajon a tudatalattim terméke volt-e., vagy csak egy otromba véletlen, nem tudtam eldönteni.
Évek óta először cél nélkül éltem az életem. Felkeltem, dolgoztam, ettem és lefeküdtem. Olyanná váltam, mint az androidok, amiket gyártottam. Egészen addig, amíg nem találkoztam Mr. Cat-tel. Ő is varázsló volt, akárcsak én. Mindketten kétkedve fogadtuk a másikat: hisz az erőnk más forrásból származott. Ő hatalmasabb volt nálam, összehasonlíthatatlanul hatalmasabb, de be volt zárva abba az egyetlen utcába. Azon kívül gyenge, tehetetlen emberként volt kénytelen élni, mint bárki más. Sokat tanultam tőle... De ő azt mondta, egyedül Dark Heart lehet képes visszaadni nekem Rose-t... De ha ő inkáb elpusztít végtelen kevélységem miatt, hogy őhozzá egyetlen ember életéért megyek... Akkor Rose utolsó esélye is örökre a semmibe vész. Ez az oka, hogy eleddig még nem kerestem fel őt. Más úton próbálkozom, egy ideje már a mesterem nélkül. És tudom, hogy sikerülni fog...
Mert ha nem, hát az életem nem volt más, csak illúziók kergetése.
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók