London

Hagytam, hogy mindenki végighallgassa a férfi beszámolóját, akár véleményt is nyilvánítson, csak utána szólaltam meg én is.
-Elképzelhető, hogy ez itt a mi világunk múltja - bólintottam óvatosan, de nem voltam képes mellőzni a szkepticizmust a hangomból (nem mintha nagyon törekedtem volna rá). - Igaz, ehhez el kéne fogadnunk az időutazás lehetőségét, amire részemről semmi esély nincs. De amit elmondott, az nagyon is hasonlít a történelmünkre.
Az ismételt kávérendelésre összehúzott szemmel néztem arra, amerre a konyhát sejtettem, de legalábbis a megszólítottat, aki vagy tényleg a frissítő ital elkészítésével volt elfoglalva, vagy a ,,Kávé" jelzésre máris nekikezdett felfegyverezni magát. Egyenlőre nem tettem semmit, de azért felkészültem rá, hogy nemsokára talán támadás alá kerülhetünk.
-Akár én tévedek, és valóban valahogy visszakerültünk a múltba - mondtam végül -, akár csak valami elképesztően szimiláris világba, mindenképpen szeretnénk, ha békés, baráti kapcsolat alakulhatna ki a világaink között. Ha ez lehetséges, természetesen számíthatnak a segítségünkre. De először, ha megengedi, szeretnénk meggyőződni arról, hogy megbízhatunk-e magukban. Honnan tudjuk, hogy igazat mond? Több emberünknek nyoma veszett, akiket talán maguk ejtettek foglyul, vagy esetleg már meg is öltek. Mi ez a kapu, és egészen pontosan hogyan működik? Maga kinek dolgozik? A saját szakállára? A kormány megbízásából? Valami szervezetnek? Egyáltalán legálisan? Szeretnék beszélni valakivel, aki fel van hatalmazva és alkalmas a tárgyalásra és a világuk képviseletére. Amennyiben ez maga, kérem tegye lehetővé, hogy találkozzunk a elnökkel. Ha egyáltalán rendelkeznek elnökkel.
Amikor az ötödik személy is a helyiségbe lépett, csak gyanakodva összehúzott szemmel vizslattam, de nem tűnt veszélyesnek, így a kezem éppen csak elindult a fegyverem felé, már vissza is hajlott a hátam mögé. Nem úgy Mathias kiáltására, amire viszont már azonnal előkaptam a pisztolyomat, és a nőre szegeztem.
-Azonosítást - csattant a hangom szigorúan, és bár a nőre néztem, az utasítás ugyanúgy szólt Mathiasnak is, aki ezek szerint ismerte a Blaire nevű személyt.

A férfi értetlenül néz rátok, ahogy Rick újra fegyverbe vágja magát, és ahogy Mathias megrándul, mintha ő is ezt akarná tenni. Aztán a kezére pillant, és elmosolyodik.
- Elnézést, rossz szokás.
Aztán csendben végighallgat mindent, amit mondtok neki. Az arca kifürkészhetetlen, nem tudjátok, vajon csalódott-e. Feláll, és járkálni kezd.
- Ahogy a fő...Barátja is mondta, kisasszony, ez a világ aligha a maguk világának múltja. Felteszem, egy nő, akit állítólag vezetésre neveznek ki, van olyan művelt, hogy ismerje a saját történelmét.
Gúnyos kis mosolyt villant Chloe-ra, majd folytatja.
- Azt nem tudom pontosan, kedves uram, hogy a "jó arc" kritériuma alatt mit ért, de ha ez pozitív jelző, akkor sajnos a mi vámpírjainkra egyáltalán nem használható. Mint mondtam, hadban állunk velük.
Azután visszafordul Chloe felé, hogy ugyanazzal az enyhén gúnyos mosollyal megválaszolja a nő rengeteg kérdését.
- Tekintve, hogy itt senki mást nem ismernek, nem volna bölcs, ha nem bíznának bennem. Főleg, hogy most is önök szegeznek rám fegyvert, és nem fordítva. Ami ugye a nem a békés, baráti kapcsolat záloga... De ettől eltekintek. A nevem Emerson Blanchard, és a kormányomnak dolgozom, mint a Kutatási és Fejlesztési Minisztérium főtitkára. Célunk az volt, hogy a jövőből hívjunk segítséget magunknak, ezzel orvosolva a jelen gondjait, de valószínűsítem, hogy egy párhuzamos valóságra nyitottunk átjárót, nem a jövőre. Az embereiről nem tudok, hacsak...
A férfi egy asztalhoz lép, és papírlapot vesz fel onnan.
- Volt két energiamegingás, néhány órával ezelőtt. Nem tartom kizártnak, hogy ez két másodlagos kaput nyitott meg, amik elnyelték a maguk embereit. Felteszem, civilekről van szó... Adjanak egy órát, és kiszámolom, hová küldhette őket a szingularitás. De ehhez szükségem volna az kiindulópont nagyjábóli koordinátáira is... Ami pedig az elnököt illeti, ha ez alatt valamiféle vezetőt ért, akkor talán a miniszterre gondolhat... Esetleg a királyra. Biztonsági okokból azonban azt hiszem, ez egyelőre nem valósulhat meg. Ó, és még valami... Én nem is húznám ilyesmivel az időt a maguk helyében. Az átjáró tíz óra múlva lezárul, és kérdéses, fel tudom-e nyitni valaha is még egyszer. Elképesztően sok energia kell hozzá. Egy villámcsapásból nyertük ezt, de a villámcsapások megjósolhatatlanok, és a következő két hétben nem is jósolnak vihart a térségben...
A férfi a papírjai fölé görnyedne, de ekkor kel ki magából Mathias. A kéz, ami, mint már tudjátok egy veszélyes szigonyt rejt, rögtön a morára szegeződik, míg a férfi másik kezével fegyvert szegez Chloe-ra.
- Fegyvert le, azonnal! Öt másodpercet adok, és lövök! Ő a feleségem, Blaire Blanchard! Fegyvert le, nem mondom még egyszer!
Azzal a sajátját kibiztosítja, és Chloe fejére céloz vele.

Nem tudtam mozdulni a félelemtöl ès a csodálattól... Micsoda fegyverek... ès majdnem mind rám szegezõdött. A beszèlgetès foszlányokból pedig arra is rájöttem, hogy a vendègek egy másik világból èrkeztek. Hát igazam volt. De sajnos... nem tudtam megkèrdezni õket milyen is a világuk...
Tekintetem hol az wgyik, hol a másik utazóra tèvedt, majd a velüktartó nõre...
- È... è... èn, ahogy a fèrjem is mondta, a nevem Blaire Blanchard. Ès nem ismerem azt a fèrfit... - emeltem lassan fel a kezem, ès mutattam a fèrfira, aki a keresztnevemen szólított.
- Kèrem... tegyèk el a fegyvereket. Itt biztonságban vannak. Nem akarjuk bántani magukat... - próbáltam csitítani õket, de ahogy èszrevettem viselkedèsem, már hallgattam is el ès lesütöttem a tekintetemet is. Gyakran túl sokat beszèlek... ès engedèly nèlkül... Ez a legrosszabb. De... talán a különleges helyzetre valò tekintettel, Emerson nem lesz rúl mèrges.

-Igen, pozitív jelző...nem mondom, köztük is vannak vérszívó arrogáns elmebetegek, de amúgy együtt lehet élni a többséggel.
Furcsa mód, egyre inkább úgy érzi, hogy egyet kell értenie ezzel a...Emmerson? Hát ez majdnem olyan hülye név, mint a...Maverick...na mindegy, szóval abban igaza van, hogy sajnos nincs idejük politikusokkal bájcsevegni, és egyébként is, ki tudja, mibe keveredtek a civilek ebben a begőzölt világban, szóval jobb lesz inkább rájuk koncentrálni.
-Át küldöm a Koordinátákat a komm...vagyis...felírom őket egy papírra, az jó lesz?
Gyorsan lefirkantja a számokat, nem épp gyöngy betűkkel, de azért olvashatóan - gyakorlatilag védi őket, marha rég írt kézzel - amíg vendéglátójuk valami villámcsapásról magyaráz, ami portált nyitott a derült égből...pont mint a következő esemény.
~NA MEG MIT NEM!!!~
Az, hogy a parancsnokára fog fegyvert a férfi, már önmagában elég idegesítő tud lenni a legtöbb katona számára, főleg most, hogy kivételesen az egy olyan személy, akit Maverick nem akar önmaga is lelőni...mindig. Ma még alig szegezte a fegyverét Emmerson-ra, úgyhogy most is visszatér ehhez, de most egy gombot is megnyom a puskán, mire az kéken kezd világítani, és leginkább a fogorvos fúrójára emlékeztető, halk sípoló hangot kezd kiadni.
-Le a fegyvert. Nem szólok még egyszer.
És tényleg nem, olyan nyugalommal húzza meg a ravaszt, hogy ha nem veszi le a célkeresztjét Chloe-ról, hogy azt öröm nézni. Más kérdés, hogy a pisztolyt lövi ki a manus kezéből, alig perzselve meg a férfi ujjait, de na. Mellesleg, szívesen megkérdezné a másik társát, hogy mi a fenét akar ettől a kedves, és ártatlan teremtéstől, akinek az egyetlen hibája, hogy hozzáment ehhez a manushoz, aki fegyvert szegez-a...
~Jól van, nyugalom, nem lesz semmi baj...a pasit nem kéne megölni, hasznos lehet még, és csak a feleségét védi, Chloe meg úgyis megoldja, hogy ne lőjék le. Azt pedig nem tudhatja szegény Emmerson, hogy Martinez barátunk valószínű a nevünket sem tudja, szóval kizárt, hogy leeresztette volna a fegyvert, mert értünk aggódik.~

Bár látszólag tudomásul veszi a férfi, hogy nálunk egy nő a vezető, de azért néha megbotló nyelvéből kiderül, hogy ezt milyen nehéz elfogadnia. Érdekes világ lehet ez!
Bár a férfi szavai nem mérvadók abban a tekintetben, hogy itt milyenek a „vámpírok”, hiszen az éremnek két oldala van, de abban egyetértek vele, hogy ez biztosan nem lehet a múltjuk, még ha ezt kissé gúnyosan hozza a tudomásunkra.
A magyarázata legalább megfelelő és az is megnyugtató abban, hogy segítséget nyújt a két beszippantott áldozat felkutatásában, hiszen a jövetelünk célja főként ez, aztán már húzhatunk is vissza, főleg mikor megtudom, hogy tíz óra múlva akár itt is ragadhatunk.
- Azt nem szeretném megvárni! – szögezem le a fejem rázva és nem nagyon motivál, hogy a vezetőnknek kinevezett nőnek ezzel kapcsolatban esetleg más elképzelései, netalán parancsai vannak. Én tuti haza megyek mielőtt bezáródik ez a nyavaja.
Aztán beüt a ménkű és megjelenik az a boszorkány, ezzel máris ismét mindenki mindenkire fegyvert szegez. Engem nem túlságosan hat meg a rám szegeződő, szigonyt rejtő kéz, és az sem, hogy a többiekre meg a pisztoly, csak az érdekel, hogy kerül ide Blaire.
Nem érdekelnek a beszólások, a fenyegetőzések, de ki akarom használni a képességemet, hogy a többieknek még pislogni sincs talán ideje és én máris a férfi háta mögött tudok teremni, el tudom venni tőle a fegyvert, és máris elszívhatom az életerejét, de csak annyit vennék el tőle, hogy erőtlenné váljon és akkor talán kényelmesebben tudunk vele tárgyalni.
- Nem tudom, hogy mi folyik itt, de ez a nő a mi világunkban egy pszichopata, szadista telepata, és majdnem sikerült megölnie. Nem sokon múlt a dolog. – válaszolok előtte azonban komoran mindenkinek. – Még a nevük is megegyezik: Blaire! Nem érdekel, hogy ti, hogy vagytok vele, de én nem bízom meg ezek után egyikükben sem. Nézzünk utána a dolgoknak a saját szemünkkel. Lehet, hogy ez az egész valami nagy átverés! – javaslom a társaimnak. – Az én nevem egyébként Mathias. – biccentek a társaim felé, hogy legalább ennyivel is előrébb legyünk, aztán megkísérlem azt, amit elgondoltam.

-Shepard! - mordultam rá Maverickre, és kitéptem a kezéből a papírfecnit, amire a koordinátákat írta. - Nem kapott rá engedélyt, hogy idegeneknek fedje fel az állásunkat.
Azt természetesen nem akartam megkockáztatni, hogy ne tudjunk hazamenni, de amiért idejöttünk, mindenképpen megoldásra várt. És egyenlőre csak ennek az igen kétségesen megbízható személynek, meg a máris gyanúba keveredett feleségének a szava állt rendelkezésünkre. Nem nagyon voltam megelégedve a felhozatallal.
-Azt hiszem, nem érti, hogy működik - csóváltam meg enyhén a fejemet, hogy végig szemmel tudjam tartani a pisztolyom céltáblájává lett tudóst. - Átjövünk egy titokzatos dimenzió-kapun - Ismét csak nagyon gyenge sikerekkel tudtam elrejteni a gúnyos felhangot. -, ahol találkozunk egy idegennel, aki elég hamar rátér a lényegre, és a bázisunk koordinátáit kéri, aztán megjelenik a felesége -, ha egyáltalán tényleg az -, akit azonosít az egyik emberem, mint telepata gyilkost. És semmi sem szól az ártatlanságuk és a megbízhatóságuk mellett, csak a szavuk. Ez pedig elég sovány.
Kibiztosítva a fegyveremet szűkült össze a szemem, ahogy a két alakot méregettem.
-Legyen öt másodperc - bólintottam beleegyezőn. - De én számolok vissza. Addig azt ajánlom, hozzanak fel valami nagyon meggyőző érvet az ártatlanságuk mellett, különben kénytelenek leszünk mást keresni, aki a hasznunkra lehet.
Hogy egy csepp kételyük se lehessen, hogy nem csak a kalapunkat emelnénk meg, hogy aztán udvarias búcsúzás után távozzunk, intettem egyet a fegyveremmel, hátha abból megérti, mennyire szorult helyzetbe kerültek.
-Nincs egy és fél. Nos? Öt... négy...

A férfi sorra meghallgat mindőtöket, s talán a fegyver miatt, talán, csak mert ő valóban vezetőként viselkedik, most egyenrangúként kezeli Chloe-t is. Karját s fegyverét egyaránt leereszti, s a felesége elé áll.
- Asszonyom, kérem, gondolkodjon egy kicsit. Nem a maguk bázisának helyét akarom megtudni, csupán azokat a koordinátákat, ahonnan civilek tűntek el. Azt hittem, közös érdekünk, hogy előkerüljenek, de úgy látom, tévedtem.
Aztán Mathiasra emeli a tekintetét.
- Kedves uram, bocsásson meg, hogy ezt mondom, de maga egy ostoba ember. Ha a feleségem valóban az a nő volna, akinek Ön hiszi, bár megjegyzem, maga a gondolat is nevetséges... De ha valóban az volna, akkor nem gondolja, hogy volna annyi eszünk, hogy megváltoztassuk a nevét? Blaire... Miért ne hívnánk Sarah-nak, vagy Marynek, ha azt akarnánk elhitetni magukkal, hogy nem ugyanarról a személyről van szó? Hadd mondjam el a feltevésem.
Óvatosan a tokjába dugja a fegyverét, s nem mozdul Blaire elől, a testével takarva őt a ti fegyvereitek elől.
- A mi tudósaink sokat foglalkoztak ezzel elméleti síkon. Úgy gondoljuk, hogy a sors nincs előre megírva, s a döntéseinkkel befolyásolhatjuk azt. Ha pedig ez igaz, akkor a döntéseinktől függően számos vagy éppen számtalan párhuzamos világnak kell léteznie. Mert például ha én reggel kimegyek az újságért, és elüt egy autó, akkor ebben a valóságban meghalok. De ha nem megyek ki az újságért, vagy csak egy perccel később, akkor életben maradok. Később pedig feltalálok valamit, ami milliók életét változtatja meg. Két különböző jövő, egyazon világban. Értik, amiről beszélek, igaz?
A férfi megtörli a homlokát, majd fojtatja.
- Így keletkezhetnek párhuzamos valóságok. És ha az időutazás valóban lehetetlen, mi viszont szemlátomást lyukat téptünk a valóság szövetén, akkor ez a lyuk, vagyis átjáró, logikusan csak egy párhuzamos univerzumba vezethet, nem igaz? De ezt könnyű bizonyítani. Mi Kettőezret írunk. Pontosabban, kettőezer hármat. Eredetileg egy vallási dátumtól, Jézus Krisztus születésétől számoltuk az időt, de ezerben egy király ezt eltörölte, és új időszámítást kezdett, világi módon. Ha tehát maguknál is Krisztus születése a mérvadó, és nagyjából háromezret írnak, akkor azt hiszem, áll a párhuzamos világok tézise.
Ha Mathias ezek után is megpróbálja végrehajtani a tervét, Emerson elképesztő gyorsasággal mozdul, és fémkarjával üt a mora felé, aki valószínűleg még így is ki tud térni előle, de feltűnhet neki, hogy Emerson embernek akkor is túl gyors.
Máskülönben Emerson leeresztett karokkal, fegyvertelenül áll Blaire előtt, és a válaszotokat várja.

Csak egyhelyben álltam ès a vendègeinket figyeltem... de lemerevedtem a sok fegyver láttán.
Szóra nyitottam a szám, majd mivel csak halkan tudtam habogni, hát becsuktam.
De Emerson elèmállt... a fèrjem megvèd engem... Ha meg mègis baj lenne... nem. Nem szabad felfednem, hogy mi vagyok... pedig mindenkit meggyógyíthatnèk a kórházakban...
Ismèt szólni akartam, de csak lemondòan hajtottam le a fejem. Tènyleg èl egy nõ valahol, aki olyan, mint èn? Ès ilyen gonosz lenne... ez olyan szomorú... Fèltem megkèrdezni milyen is az a másik èn, mert gonosznak tünt... ès mert ez nem èppen lett volna a fegyverek csövènek kereszttüzèbe való...
- Talán... ihatnánk egy kávèt ès a fegyverek nèlkül beszèlgethetnènk tovább... - cincogtam. - Mi... sokat szenvedtünk... a technika megöli lassan a környezetünket, de a hiánya kiszolgáltat minket. A fèrjem gyanakvó... hisz maga is katona valahol. Ès itt soha nem lehet tudni kiben bízhatunk... De kèrem... Ha soha senkiben nem bízunk meg, egyedül maradunk. Ès az egy idegen, ismeretlen világban nem jó... Engedjèk, hogy segítsünk... Ès ne itt vívjunk harcot egymással, mikor odakinnt veszèly les az embereikre.

Bár nem szorultam volna ideiglenes társaim segítségére, azért valahol értékeltem, hogy kiálltak mellettem és továbbra is gyanakodva szegeződött minden fegyver a két alakra.
Végül nem tettem meg, amire készültem, mert megakadályozott benne Emerson magyarázata, ami nem győzött meg ugyan teljesen, de volt benne logika, az biztos.
- Lehet, hogy igaza van és ez egy párhuzamos világ, hiszen elég jó történettel szolgált, ennek felvázolására, ami hihető is, bár elég érdekes és hátborzongató is egyben. – bólintottam kissé elbizonytalanodva, és mivel ő is elrakta a fegyverét én is leeresztettem a sajátomat.
Ha próbálkozik valamivel, úgy is elég gyors vagyok, hogy megelőzzem, így nincs okom túlságosan aggódni. A többiek is elég gyakorlottnak tűnnek.
- Végül is mi a társainkért jöttünk, és ha segítenek, akkor jó, de azért ne várja, hogy bízzak magában, mikor csak a maga szava az egyetlen bizonyíték, hogy ez az igazság. – ráztam meg a fejem, majd a nőre emeltem a tekintetem, akinek a látványára még mindig kirázott a hideg, de próbáltam visszafogni magam és adni neki egy esélyt, hogy tényleg ő egy másik Blaire.
Igaz, ha a mi világunkbeli nő lett volna, lehet, hogy már egyikünk sem élne, de hát ki tudja, mi folyik itt valójában?
- Ha csak a koordinátákkal tud segíteni, muszáj lesz megadni neki, különben patt helyzetben leszünk. – néztem Chloe-ra, akinek persze még mindig nem tudtam a nevét, bár igaz a másik társamét sem.
- De tudják mit nem értek, hogyha ez egy a kormányuk által is jóváhagyott kísérlet, akkor miért csak ketten vannak itt? Hiszen a jövőbe nyitni egy féregjáratot nem egy biztonságos dolog a jelenüket elnézve. Mi lett volna, ha a támadóik fejlettebb utódai özönlenek át rajta? – teszem fel a bennem motoszkáló kérdést. – Nem kérek kávét, köszönöm. – hárítottam a kínálást, bár értékeltem a józanságát a nőnek.

Ahogy Chloe a "kezére csap" missé felmordul, de aztán visszatér a megszokott, szegezzünk fegyvert mindenkire, aki nem közeli ismerős rutinhoz. Aztán végül nem kell elsütnie a fegyvert, ami miatt kicsit csalódnia kell, de legalább a vöröskét sem fenyegeti többé veszély, ami pedig őt magát illeti, szépen lassan leereszti a fegyverét a hallottak alapján.
-Pszt...Mark...ha így próbálsz csajozni csak szólok: kevés nőnek jön be, ha elmebeteg gyilkosnak titulálod. Asszem Skater az egyetlen.
Ezt leszámítva nem nagyon tesz sok mindent, hisz nem dumálni jött, az amúgy is a főnök dolga. Helyette inkább a törékeny, reszkető nőhöz szól kedvesen...már amennyire kedvesnek tudja őt látni bárki...
-Nem lesz semmi baj hölgyem. A látszat ellenére mi sem harcolni jöttünk ide. Eszünk ágában sincs bántani magát, és a férjét sem, amíg nem ad rá okot...
~Alteregók hmmm? Rémlik, hogy olvastam erről valamit...de nem éppen tudományos szaklap volt, úgyhogy inkább nem osztom meg a többiekkel.~
-Mi a parancs főnök?

Elég kényelmetlen helyzet alakult ki. Ahogy Matthias is mondta, valóban nem bizonyította vendéglátóink igazát semmi, csak a szavuk. De mi még azt sem tudtuk, hogy mi van ezen a szobán kívül. Viszont az embereink nélkül nem mehettünk vissza. Mit tegyek? Vállalhatom-e a felelősséget, hogy a megmentésükért veszélybe sodrok sokkal több életet? Vagy az ésszerű matematikára hallgatva, válasszam inkább a hallgatást, ami a biztosabb? Ha balul sülnek el a dolgok, vajon tudjuk-e még korrigálni?
-Rendben van - mondtam végül, és átadtam neki a Mavericktől elkobozott papírszeletet a kért koordinátákkal, de a fegyveremet, bár leeresztettem, végig a kezemben tartottam. - Nagyon ajánlom, hogy valóban békés együttműködést tervezzenek, különben az embereim még egyszer nem kapnak parancsot arra, hogy tegyék el a fegyverüket.
Visszahátráltam Maverick és Matthias elé.
-Hölgyem - villant a szemem Blaire felé -, maradjon inkább a kávénál, mert a lefegyverzéshez nyilvánvalóan nem ért.
Nem szerettem, ha civilek szóltak bele a dolgainkba, hiszen én sem szóltam bele az övéibe, amikhez meg én nem értettem (romantika, gyereknevelés, partik, különféle érthetetlen érzelmek stb.).
-Ami pedig magát illeti - néztem ismét a tudósra -, ha haza tudja juttatni az embereinket, azzal máris bizonyíthatná, hogy érdemes a bizalmunkra, és lehet szó arról, hogy mi is segítsünk maguknak. Arról viszont ne is próbáljon meggyőzni, hogy egy másik, párhuzamos valóságból kellett őket összeszednie, mert ezt úgysem hiszem el. Maradjunk a realitás talaján, ahol az intergalaktikus utazás még elképzelhető, de idő és alternatív síkok közötti mozgás már nem, és pont.
Matthias megjegyzésére egyetértően bólintottam.
-Inkább ezt fejtse ki, erre magam is kíváncsi lennék.

Emerson, ahogy végre megkapja a koordinátákat, rögtön számolgatni kezd. Szórakozottan néz fel Chloera.
- Ez itt London. Van egy holdunk, a neve Hold. A Naptól számítva a bolygóink: Merkúr, Vénusz, Föld, Mars, Jupiter, Uránusz, Neptunusz. Döntse el maga, hogy egy másik galaxisba vagy egy alternatív világba utazott-e, hölgyem. Mellesleg szólva, én nem tudom visszahozni a barátaikat. A szingularitás energiaingadozása más pontokra dobta őket, de ez nem teleport rendszer. El kell menniük érte, és vissza kell hozniuk őket ide, ha azt akarják, hogy hazamenjenek. Mint mondtam, mindezt tizenkét órán belül. Hm... - néz az órájára - Már csak tizenegy és fél.
Elvesz egy kávét a Blaire nevű nőtől, és meg sem köszönve beleiszik.
Emerson félbehagyja a számolást, felnéz. Kissé ingerültnek tűnik, hogy nem hagyják békében dolgozni.
- Nézze, kisasszony, ez egy titkos akció. Titkos, vagyis kevesen tudnak róla. Úgy gondolkodtunk, hogy ha segítség jön, azt ketten is tudjuk fogadni. Ha viszont a jövőnk sötét, és a Szörnyek özönlenek át a járaton, akkor inkább csak ketten haljunk meg, mint értékes katonák és tudósok tucatjai. Nagyon kevesen vagyunk... Minimalizálnunk kell a kockázatot. És most, ha megbocsátanak...
Azzal újra a papírjai fölé hajol, mígnem egyszer csak felszisszen.
- Hibásak a koordináták... Ez itt nem a Földön van, hanem a... Aha, értem. Jó, hagyjuk...
Számol tovább, magában mormogva, míg végül pár perc múlva felegyenesedik.
Na jó, hölgyeim és uraim... A Holdról elragadott civil itt van a városban. Mellesleg, hogyan tudtak város építeni a Holdra? Maguk is Holdnak hívják? A másik személy pedig... New York romos városában bolyong jelenleg. De sajnos csak azt tudom megmondani, hová érkeztek meg, azt, hogy azóta hová kerültek, nem.
Ekkor egyszerre több dolog történik. A szingularitás villódzni és sisteregni kezd, majd valahonnan az épületen kívülről hangos robbanás rázza meg a levegőt.
- Fedezékbe! Megtaláltak minket! És utazó érkezik a maguk világából! Ha tudják használni azokat a puskákat, eljött az ideje!

Most, hogy kissé lenyugodtak a kedélyek, még ha továbbra is feszült maradt a hangulat, talán előrébb jutunk azon a téren, amiért jöttünk, bár egészen döbbenetes volt számomra látni annak az őrült nőszemélynek az alteregóját, ha elhiszem mind azt amit mondtak.
Ahogy a „parancsnokunk” is belátja, hogy másként nem juthatunk előre és megadja a fickónak a koordinátákat, az máris belemerül a számítgatásba. Ahogy közben magában motyorászott én biztos voltam benne, hogy ebben a kérdésben tényleg igaza van és ez egy párhuzamos világ, még ha a nő nem is értett ezzel egyet, másként nem lehetett magyarázni, az már nagyon szemellenzős dolog lenne.
A válasza arra, hogy miért csak ők voltak itt az érkezésünkkor, kicsit sem logikus számomra, de amíg nem megyünk ki innen és nem látjuk a saját szemünkkel a dolgokat, addig egyelőre el kell fogadnunk.
- Remélem, hogy „az itt van a városban” meg a „New York romos városában” mellet tud pontosabb meghatározást is mondani, mert így egy hónap is kevés lenne, hogy megtaláljuk őket, nem 11 óra, amibe még bele kell számolni, hogy ide vissza is kell jutnunk. – csóválom meg a fejem.
Az események azonban váratlan fordulatot vesznek, hiszen nem elég, hogy valaki még ezek szerint utánunk jön, de ezek szerint az e világi „gyűjtők” is ezt a percet választották, hogy a nyakunkba essenek.
~ Úgy sem volt hozzájuk szerencsém, csak a tankönyvekben. Most aztán kivehetem a részem az ellenük való csatározásból. ~ fut át rajtam az igazán nem ide való gondolat.
- Valami ablak, vagy valami? Ahonnan látunk is valamit és nem egy ablaktalan csapdában várjuk, hogy ránk törjenek? – nézek szét, bár a hallásom szerintem nekem a legjobb a jelenlévők közül, azért nem csak arra szeretnék támaszkodni.

Gyanakodva néz végig a gépek sokaságán, és azon, hogy milyen kevés android rabszolga sürög forog körülöttük, azt mondjuk amúgy sem tudná elképzelni, hogy össze tudnának hozni egy olyat gőzmeghajtással. Minden esetre gyanúsnak tartja, hogy ennyi mindent összehordtak ide ezek ketten, és felépítették minden segítség nélkül, főleg meg első látásra egyik műszer sem tűnik ételnek, vagy takarítószernek, így még valószínűbb, hogy a hölgy sem segíthetett a munkában, legfeljebb annyira, hogy etette, és kialmolta a férjét, amíg az dolgozott. Miközben a gépezeteket mustrálja, tekintete találkozik Chloe-val, aztán biccent a rengeteg kézzel összerakott kacat, és az egy szem tudós felé, hogy jelezze, mennyire kevésnek tartja ehhez a munkaerőt, és szerinte valami itt azért még nem kerek.
-Félek, aki New York-ban van, az itt ragad sajnos - jegyzi meg komoran. - Az alapján amit itt látok, kétséges, hogy odaérnénk időben...várjunk csak, azt mondta, mindenkinek lehet ezen a világon ilyen...alteregója??? - Kérdi, amikor egyszerre valami szöget üt a fejébe. - Mármint...Kérek engedélyt ennek utána nézni, ha lesz rá időnk, parancsnok.
Aztán persze már támadnak is a...hát, minden bizonnyal gyűjtők. Jó kérdés, ő legjobb tudomása szerint még nem látott egyet sem, de biztos ami biztos átkapcsolja a fegyverét pofaleolvasztó fokozatra, majd a portálra szegezi azt, s közben fedezékbe hátrál. Ha az az utazó nem tűnik veszélyesnek, inkább a robbanásokra koncentrál, pontosabban az ajtóra, ahonnan jöhet az ellenség, és közben várja a főnök utasításait, akinek most nem lenne a helyében. Elég fárasztó az is, ha csak az életben maradásra, meg az irtásra kell figyelni.

- Leszerelés? - cöcögtem. - Nálam nincs fegyver,mègis èlek... - A nõvel szemben pimaszabb hangot is meg mertem ütni, hisz... tünjön bár ö a vezetõnek, akkor us csak egy nõ... Vajon mit kellett tennie, hogy ilyen "posztot" kaphasson. Valamihez nagyon èrthet valakin...
A kedves mosoly persze nem heevadt le az arcomról, fõleg mikor az egyik fèrfi beszèlni kezdett hozzám.
- Ez igazán kedves... De... Tulajdonkèppen maguk törtek be ide, maguk fognak ránk fegyvert és... maguknak kell a segítsèg is. Ami mi meg is kívántunk adni az elsõ perctõl fogva... - egy könnycsepp gördült le az arcomon. Hogy lehetnek ilyenek? Hisz... csak segíteni akartunk... Ès segítsèget kèrni, de... Mièrt fontos, hogy milyen világ ez? Hiszen eltünt kèt társuk!?
Emersonra néztem, várva az engedèlyèt, majd sarkon fordultam.ès eltüntem a konyhâban. A támadás már itt èrt.A földrezuhantam, ahogy meghallottam a robbanást... vagy talán èreztem is. Ilyedten kezdtem kúszni visszafelè, hátha segítsègre lesz szüksèg odabent...

-Persze - bólintottam Blaire szavaira, és hangsúlyomból, arckifejezésemből sütött, hogy tényleg nem értem, miért kell ezt külön szóvá tenni. - Maga nyilvánvalóan csak egy háztartásbeli személy. A fegyverviselés az ön esetében csupán a saját bizonytalanságára lenne kétes sikerű megoldás, tekintve, hogy ugyan ki akarná magát megölni? Merényletektől csak a fontosabb embereknek kell félnie.
Nem sértésnek szántam, egyszerűen csak ez volt az igazság, éppen ezért közöltem ezt vele a szokott gépszerű hangomon. Reméltem, hogy a képzetlen, civil elméjével is képes ezt feldolgozni, és talán meg is nyugszik tőle, hogy még talán őt fenyegeti a legkevesebb veszély.
Az alteregók ötlete, bár érdekesen hangzott, de nem különösebben tűnt fontosnak az akció szempontjából.
-Megtagadva - vetettem hátra Mavericknek, és több szót nem is szándékoztam elfecsérelni rá.
Matthias felvetése azonban ismét helytállónak bizonyult. Miért is nem inkább őt akarják egyfolytában beosztani mellém? Sokkal hasznosabb, mint Maverick, akinek kizárólag a szórakozás és a gyengéd női romantika jár a fejében!
-Igen, mindenképpen le kell szűkítenünk a felkutatásra váró területeket. Ha pontos koordinátákat nem is tud mondani, azért nagyjából... FEDEZÉKBE!
A parancsszó egyszerre hangzott el a professzoréval, én pedig örültem, hogy végre egyetértünk valamiben. Mikor meggyőződhettünk róla, hogy a rázkódáson kívül más közvetlen veszély egyenlőre nem fenyegetett minket, azonnal felálltam, és az újból felmért helyzetben azonnal kiosztottam az utasításokat.
-Shepard! Gilmoore! Figyeljék az átjárót. Bárki közeledik ellenséges szándékkal, lőjenek!
Aztán a professzorhoz fordultam.
-Kik találtak meg?
Körbenézve kezdtem gyanakodni, hogy mindegy is, de azért a kellő információkat nem szívesen mulasztottam volna el.
-Szükségünk van valami járműre, amin elmehetünk innen. De előbb mutassa az épületen kívüli területet. Nem örülnék neki, ha bekerítettek volna.

Emerson ismét fegyvert szegez, de ezúttal nem rátok, hanem az ajtóra. Minden megjegyzéseteket és kérdéseteket szó nélkül hagyja, ami nem is meglepő, lévén, hogy éppen sokkal fontosabb dolga akadt. Egyedül Chloenak vet oda egy választ:
- Mutassam? Ott vannak, a falon túl... Ez nem elég?!
Vakolatpor kezd szitálni. Emerson feszülten figyeli az ajtót.
- Egészen biztos lehet benne, hogy bekerítettek minket. De ha véletlenül túlélnénk, nem bánom, akár még járműveket is kaphatnak...
Ekkor robban be a raktár ajtaja, és egy hatalmas, ronda lény nyomul be rajta, nyomában egy fajtársával. Mavericknek és Mathiasnak igaza volt, valóban Gyűjtőkkel álltok szemben, bár ezek némileg másként festenek, mint ahogy a történelemkönyvek hasábjain olvashattok. A különbség persze nem nagy, épp csak sokkal nagyobbak, mint a ti világotokban élt Gyűjtők, és a fejükön hegyes szarvakat viselnek.
Mintha ez nem volna elég, az átjáró szikrázni és vibrálni kezd. Emerson ijedten kapja oda a fejét.
- Összeomlik! Nem számítottam újabb utazóra, kevés az energia!
Talán még mondana mást is, de az egyik Gyűjtő ekkor tűz alá veszi a fedezékét egy hatalmas pisztollyal, így kénytelen másra figyelni. A Gyűjtő társa Ricket célozza meg, míg egy harmadik épp befelé igyekszik.

Mivel ez a világ nagyon hasonló volt a miénkhez, legalábbis a történelmüket tekintve, ezért nekem nem nagyon voltak kétségeim, hogy kik akarnak behatolni ide, akármit is hisz a ránk testált parancsnoknő. És bár együtt jöttünk át, én nem vagyok katona és nekem ugyan nem is a felettesem, így a magam megérzéseire hagyatkozom, ha szükség lesz rá. Most azonban még egymásra vagyunk utalva ebben a szűk kalitkában, amiben most ráadásul kétfelől is fenyegethet veszély, hiszen az átjáró is aktivizálta magát.
Dönteni kell és én a gyűjtőket tartottam nagyobb veszélyforrásnak, mert az átjáróból valószínűleg csak tőlünk érkezhet valaki és az kevésbé tűnt most fontosnak.
Nem nagyon volt idő tökörészni, mert a szoba ajtaja nagy robbanás kíséretében repült be és megjelent egymás után két lény is, akik nagyjából olyanok voltak, mint amiket már volt szerencsém látni gyerekkoromban, még filmeken is, de azért még sem teljesen. Ezek jóval méretesebbek voltak, a szarvakról már nem is beszélve!
Az egyik nagy láda mögül célba vettem a legelső behatolót ls tüzet nyitottam rá, de komolyan aggódni kezdtem, mikor Emerson kiabálni kezdett, hogy a járat, amin ide érkeztünk és amin elmenni is szándékoztunk bezárul. Itt fogunk ragadni!
De hát sajnos most ez volt a kisebbik gondunk még így is, mert a gyűjtők úgy látszik nem csak ketten voltak, már jött a következő is.
Szerencsémre a fegyverem energia cellája maxra volt töltve, így folyamatosan tüzelni tudtam, keresve a gyenge pontokat, amikre emlékeztem, a nyakon és a fejen. Ha körülvettek minket és többen is vannak, akkor viszont nagy sz@rban vagyunk.
- A nyakukon van az egyik sebezhető pontjuk, meg a fülüknél, ha jól emlékszem! – kiáltottam oda a többieknek, hátha segítek vele.


//Ha hülyeséget írtam a végére, akkor szóljatok és javítom  //

Bár fontosnak ítéli az átjárót is, az, hogy rálőnek egyenlőre égetőbb probléma a számára, ezért inkább megpróbál egy olyan fedezékbe húzódni, ahol az a nyomorult űrmumus nem tudja leszedni, mint egy gumikacsát a búcsúban. Holtan úgysem tudná őrizni a kaput, szóval nincs nagyon bűntudata ezért. Ha sikerül, ő is viszonozza a tűzet, a puskájával, miután a bénító fokozat helyett a gyűjtőkkel szemben illendő "kiß@#¤Đul halálos" erősségre állítja a fegyvert.
~Nyak és fül? Tehát röviden, ha elvesztik a fejüket, oda minden erejük...érdekes, én magamtól is erre gondoltam volna, de azért feljegyzem.~
Mondjuk amíg sarokba szorítják úgyis csak vaktában tud lövöldözni, szóval neki ez az információ nem olyan hasznos, hisz jelenleg csak arra koncentrál, hogy az ellenség embereit fedezék mögé kényszerítse, amíg a társai előnyösebb pozícióba kerülnek, és valamelyikük talán lesz olyan kedves, hogy leszedje azt is, aki rá lövöldöz.