Emilie Bales

Metamorfként egy az átlagnál kétszer nagyobb szirti sas alakját tudom felvenni. Tudom nem egy izgalmas állat, hisz „csak” egy sas. De nem szabad a külső alapján megítélni őt.
Először is a hatalmas méretek miatt sokan megijednek tőlem, bár idegen emberek előtt nem sűrűn mutogatom ezt az alakom. Egész testemet barnás tollak borítják, szemem barátságos mélybarna színű, csőröm erős és hegyes, nem csak kis egerek, nyulak csontjait vagyok képes szétzúzni, hanem egy ember csontját is szilánkokra tudok törni vele. Karmaim hatalmasak, erősek és szintén hegyesek. Ezzel inkább csak kapaszkodom, vagy fogok, de azokkal is képes vagyok egy embert, de akár egy nagyobb állatot is széttépni.
Általában ha kell tudom irányítani ezt az alakomat, szüleim megtanítottak szinte mindenre, így ha nem muszáj nem támadok meg senkit, de én sem hagyom magam megverni, megölni.

Nem mondanám magam egy bombázónak, de nem is tartom magam rondának. Teljesen meg vagyok elégedve magammal külsőleg, még ha ez furán is hangzik, hiszen általában az emberek mindig akarnak változtatni valamit magukon, de én nem.
Magasságom átlagos, 169cm, súlyom ennek megfelelően 55-57 kg között szokott mozogni.
Hajamra mindig azt mondják, hogy olyan sárga, mint a szalma, de olyan puha, mint a selyem. Furcsa párosítás, de az életben számos fura dolog van. Testalkatom vékonyka. Sokan szokták kérdezni tőlem, hogy esetleg nem e balettozom, mert ahhoz tökéletes lenne az alkatom. De erre a válaszom mindig az, hogy nem, bár szeretem nézni a balettet.
Törékenynek tűnök, de ez is szintén csak a látszat. Belül a sasomnak köszönhetően több erő rejlik, mint amennyit el lehet képzelni.

Milyen ember vagyok? E téren is hétköznapinak érzem magam. Szeretek szórakozni, bulizni (mértékkel), szeretem a vicceket, de azért mikor kell elő veszem a komoly oldalamat is. Mivel gyerekekkel foglalkozom, így nem csoda, ha azt mondom, hogy imádom őket. Majd egyszer szeretnék is majd saját lurkókat, csak előtte valami rendes parit kellene találnom, ami egyre nehezebb ebben a világban. Legfontosabb számomra a családom, így mindent megteszek értük. Általában vidám egyéniség vagyok, de ahogy mindenkinek nekem is szoktak lenni rossz napok. Ilyenkor szeretek egyedül lenni és visszavonulni, vagy ha esetleg társaságban vagyok nem szoktam beszédes lenni, inkább meghúzom magam a sarokban és figyelek.
Nem vagyok az a gonosz, szigorú jellem, a gyerekekkel is próbálok barátságos lenni, de természetesen ezt nem mindig tudom tartani. Nem szeretek veszekedni, de nem is futok el előle. Minden problémára megpróbálok megoldást találni, még ha sokszor lehetetlennek is tűnik a helyzet.

Most kezdhetném onnan, hogy hol és mikor születtem, de azt hiszem nem erre vagytok kíváncsiak. A gyerekkorom olyan 12-13 éves koromig nem volt túl izgalmas, mondhatni átlagosan telt, vagyis az én szemszögemből minden teljesen normális volt. Boldog család, szép ház, jó jegyek, bizi és miegymás.
Az életemben a fordulópont, amint azt említettem 12-13 éves koromban jött el. Én erről mit sem sejtettem. Csak egy ártatlan kislány voltam, aki leült tévét nézni és mivel nem voltak éppen érdekes filmek, így egy természet filmet kezdtem el nézni. A mai napig emlékszem, hogy miről is szolt pontosan. Bajban is lennék, ha nem. Tudom, hogy ragadozó madarakat mutatták be. Érdekesnek tartottam a műsort, de leginkább az egyik sas fogott meg engem. Ez a sas a szirti sas névre hallgatott. Szinte már tátott szájjal néztem a tévében ezt a pompás állatot. Ahogy elnéztem ezt a kis dokumentumfilmet egy röpke kis gondolat suhant át a fejecskémben.
Sokaknak szokott eszébe jutni az, hogy milyen jó is lenne repülni tudni. El lehetne menni bárhová, ahová csak szeretnénk. Elmenekülhetnénk az életünktől, amikor csak akarnák és ezt mind ingyen. Mert oké most is el lehet utazni, de az csak egy repüli. Ami tény egy nagyon jó találmány és szerintem egy csoda, h egy ilyen nehéz gép repülni tud, de nem ugyan az, mint amikor Te magad repülsz.
Egyik pillanatban még a repülésről álmodozom, és a filmet nézem, majd a másikban, csak azt veszem észre, hogy minden sokkal kisebb lett körülöttem, a kezeim helyett tollas szárnyak vannak, a szám és orrom helyett egy erős csőr és a lábam tollas, sárga lett, amikhez nagy karmok tartoznak. Érzem, hogy ezt a nagy hatalmas testet a rettegés és értetlenség járja át. Mikor ordítani próbálok csak egy furcsa hang jön ki a torkomon, ami az egész házat bejárja.
Otthon éppen egyedül voltam, így szüleim és bátyám sem láthatott ebben az állapotban. Ez az átváltozás, csak pár percig tartott, de a rémület annyira eluralkodott bennem, hogy azonnal a szobámba rohantam és elbújtam a szekrényemben.
Nem mertem kimenni, csak azt akartam, hogy anyuék hazajöjjenek és elmondhassam nekik, hogy mi történt velem.
Szüleim csak este értek haza, de azonnal tudták, hogy történt velem valami, mert a nappaliban találtak egy jó nagy tollat és a karmok jeleit is észrevették. Rögtön a szobámba jöttek és kicsalogattak a szekrényből. Megkérdezték, hogy mi történt velem, majd végül ők mindent elmagyaráztak nekem.
Megtudtam, hogy ők fehér tigrissé tudnak átváltozni, ahogy Alex is, és nem is értik, hogy én miért nem. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem szóltak nekem erről, annyit mondtak, hogy „Nem akartunk nyomást gyakorolni rád.” Alex már kilenc éves korában átváltozott és féltek, hogy ha idő előtt szolnak nekem idegeskedni fogok, ha esetleg én nem kilenc éves koromban változom át.
Szomorúak voltak, amiért nem örököltem a fehér tigrist, de büszkék is voltak rám, amiért végre velem is megtörtént a dolog. Amilyen ijesztő volt akkor ez az egész olyan könnyen sikerült megbarátkoznom a madarammal. Anya mindenben segített nekem, ő volt a tanítom, aki mindent megmutatott, elmondott arról, amit kell tudnom a hozzánk hasonlókról. Sok meglepő dologról mesélt nekem anya, de tetszett is az egész. Egy kalandnak fogtam fel akkor.
Ma már tudom, hogy ez bizony nem csak egy izgalmas kaland, hanem egy nagyon is komoly dolog és nem szabad viccelődni vele.
Mind a mellett, hogy megtanultam bánni a sasommal az érettségi után egyetemre jelentkeztem, hogy tanár lehessek. Az egyetemi évek hamar elteltek és mire feleszméltem már Emilie néninek szólítottak a kis ovisok
Most jelenleg itt tartok az életemben. Szeretem, és nem cserélném el. Büszke vagyok arra, amit elértem mint emberként, mint metamorfként és nagyon is reménykedem abban, hogy a jövőben sem fogom máshogy gondolni.