Utca

Macskakövekkel kirakott, kanyargós utca. Mindegyik macskakőbe vésve az emberiség nagy gondolkodóinak egy-egy bölcsessége olvasható.

Felemeltem a két karom. A levegőből égőfüzérek bontakoztak ki, akárha ködből tűntek volna elő. Kígyózva felaggatták magukat az épületekre, feltekeredtek a lámpaoszlopokra. Fénybe öltözött az utca, hullámokban esett a fény a falakon, mintha mindegyikre egy fényből szőtt vízesést varázsoltam volna.
A karácsonyi hangulathoz nem kell sok. Néhány szép jégcsap a lámpaoszlopokra, pár hókupac ide és oda, egy kis hó a háztetőkre, és kész is. Végezetül felhőket és havat bűvöltem az égre. Szállingózó, hangulatos kis hóesésre sikeredett, nem úgy, mint tavalyelőtt, amikor túl izgatott voltam, és hóvihart bűbájoltam az utcára.
Kész voltam. Már csak meg kellett várnom azt a személyt akinek érkezését napok óta éreztem. Így hát türelemmel vártam.

Nem tudom... a mai nap valahogy ilyen volt. A legkisebb szellőt is megéreztem, és rosszul esett. Pedig nem szoktam én ilyen nyámnyila lenni. A szellemek nem fáznak! Nem igaz? Nem tudom, talán... nem is tudom mi tehette.
Személyek jönnek mennek, ahogy én is ez volt az életem...
Elbambultam. A lábaim már maguktól tudták mit kell tenniük, nem kellett külön figyelnem arra merre megyek, hogy ne menjek neki valaminek. Hiszen nekem nem volt más hátra mint előre. Sosem tévedtem el. Akinek nincs úti célja az nem tévedhet el.
Egy újabbat léptem előre, és teljesen megborzongtam. Csak ekkor néztem fel. A kissé nyirkos utcáról egy újabbra léptem. A levegő azonban itt szárazabb volt.
Megilletődötten néztem körbe a takaros utcán. Egészen takaros volt. A tekintetem megállapodott kicsit a díszítő fényeken. Az egész olyan volt, mintha direkt rendezték volna be, még a hókupacokat is a földön direkt tették volna ahova.

Egy padon ültem, és vártam. Tudtam, hogy az érkező már nincs messze. Melankóliát, szomorúságot éreztem, ha rá gondoltam. Egy elveszett lélek, egy... Szellem? Nem voltak telepatikus képességeim, legalábbis addig nem voltam képes olvasni benne, míg az utcámba nem lépett. Csak a benyomásaimra hallgattam, amil őróla érkeztek.
Nő volt, és amint megláttam, már azt is tudtam, hogy mora. A háború idején, amikor felfedték, hogy léteznek, mi még vámpíroknak neveztük őket. Aztán valahogy mindenki átvette a mora szót.
Felálltam, és az érkező elé siettem. Mosolyogva széttártam a karomat.
- Hotep, gyermekem... Örülök, hogy végre megérkeztél. Talán nem tudtad, de napok óta ide tartottál. Éreztem.

Ahogy valaki a nevemen szólított összerezzentem. És ahogy tovább folytatta egyenesen megijedtem. Hátrálni kezdtem. Végül összeszedtem magam és megálltam. A ruhám takarásában egy kicsi, de biztos állást vettem fel. Lehet csak én reagáltam túl, erre a férfire viszont nem emlékeztem, hogy találkoztam volna vele. Így viszont még mindig volt esélyem bármire. Még futni is, ha kell.
Újabb mély levegővel a jó modoromat is magamra öltöttem.
- Elnézést, de mégis kicsoda ön? - még mindig érződött a hangomban az a bizonytalanság amit ez az egész kiváltott. Az hogy gyermekemnek szólított, nagyon nem tetszett... ritkán szólítanak így. És biztos voltam benne, hogy olyan viszonyban pedig végképp nem voltam az illetővel.

Továbbra is melegen mosolyogtam a fiatal nőre. Bár... Ő csak hozzám képest volt fiatal. Éreztem, hogy az idő s annak viharai már megsebezték őt. Leeresztettem a karomat, és zsebre tettem a kezeimet. Megszólaltam, s ahogy beszéltem, a szavaim párafelhőként szökkentek a hideg levegőbe.
- A nevem Mr. Cat. Én vagyok ennek az utcának a tulajdonosa. Te nem ismersz engem, de én percről percre többet tudok meg rólad. Nem kell félned. Nem foglak bántani.
Szinte sosem bántottam senkit. Csak, ha nagyon nagy szükség volt rá. Azonban úgy éreztem... Vagy csak reménykedtem benne? Szerettem volna, ha most nem lesz szükség semmi ilyesmire. De a létezésemet néha nem tudják elfogadni...

Bemutatkozás... igen, ezzel már el lehet indulni valamerre. Bár a további szavait még mindig furcsálltam.
- Nos örvendek, akkor én meg Ms. Amen-Ra vagyok - bujkált egy kis gunyoros gyermeki félmosoly a szám szélén. - Bár gondolom akkor már ezt is tudja - biggyedtek le az ajkaim kissé. Hiszen ha előre tudta a keresztnevem, legalábbis az egyiket, akkor lehet hogy az egész nevemet tudta, ami elrontotta volna viccet.
- Ez az egész utca a magáé? - néztem körbe, kicsit rácsodálkozva végül. Igazából valamiért rám köszönt, szóval valamit csak mondani akart... és érdekelt is volna. De egyenlőre még nem engedtem el magam teljesen.

Biccentettem, jelezve, hogy tudom a nevét.
- De ez ne zavarjon, kedvesem - mondtam szelíden - A neved attól még szép és különleges marad.
Körülnéztem, és elmosolyodtam.
- Talán nem a helyes kifejezés az, hogy az utca az enyém. Én vagyok az utcáé. Őrzöm, bővítem, és megmutatom a csodáit az arra alkalmasaknak.
Csettintettem, mire az imént felaggatott égősorok lágyan, lassan halványulni kezdtek, hogy aztán ugyanilyen lassan erősödjön vissza a fényük.
- Azt hiszem, gyermekem, hogy nagy szükséged van egy kis varázslatra.

- Oh, köszönöm - illetődtem meg egy kicsit. Ami nem jelenti azt, hogy ne estek volna jól a szavai.
Az utána következő szavaira viszont összehúztam a szemöldökeim kicsit.
- Mmmm.... - hümmögtem egy sort hozzá. - Lehet hogy a pusztáról jövök, na de azért nem ennyire. Nem feltétlenül kell ahhoz varázslat, hogy erre ,,képes legyen" - pillantottam el szúrósan az égők felé. - Bár lehet ezzel most elrontottam a játékot.
- Mi tagadás, talán tényleg feldobná az életemet, ha valami ilyesmi létezne mint a varázslat... - nem fejeztem be a mondatomat, csak kicsivel később megráztam a fejem. - És a puszták szelleme ugyebár nem engedhet meg magának ilyen drága ketyeréket, amelyek ezt a látszatot keltenék az egyszerűbb embereknek. - Az egy más kérdés hogy valahol én választottam ezt az életmódot, és ha lenne is pénzem nem erre költeném valószínűleg.

Elnéző mosollyal ráztam a fejem.
- Létezik egy régi-régi mese, aminek egy Ebenezer Srcooge nevű úriember a főszereplője. Épp itt játszódik, ebben a városban. Ő pontosan így reagált volna a varázslatra, ahogy te is, gyermekem. Különös véletlen, hogy őt is épp szellemek látogatták meg, és te is az vagy. De talán tudunk tenni valamit annak érdekében, hogy legalább ma, élő légy.
Talpam elemelkedett a talajtól, kezem, arcom aranyszín fénnyel derengett. Ő most minden valaha volt szerettét láthatta az arcomban, ismerős vonások tolongtak rajta a számára.
Aztán kezeimről elszabadult az arany derengés, végigcikázott az utcán, minden szebbé, melegebbé, varázsosabbá tett. Mosolyogva néztem le a nőre, aztán ő maga is emelkedni kezdett, míg a szemünk egy vonalba nem került.
- Itt nincs pénz, Hotep. Ez nem trükk. Higgy a varázslatban. Legalább karácsonykor.

Ahogy a férfira néztem először ledöbbentem, aztán teljesen ledermedtem. Végül a könnyeim kezdtek el potyogni lassan, és nem tudtam velük mit kezdeni. Mindkét kezemet a számra tapasztottam.
Miután befejeződött az egész, még kellett egy kis idő míg összeszedtem.
- Érdekes dolog... ez a karácsony - kezdtem bele még mindig bizonytalan hangon, majd nyeltem egyet. - Még a rendházban éltem, sosem ünnepeltük. És még idekint sem olyan fontos ünnep számomra, hogy kiemelkedjen a többi közül. De minden ünnep jó, ami vidámságot hoz.
Még mindig kissé megrendülten néztem a férfira. Igazából nem tudtam eldönteni, hogy hálás legyek-e neki vagy sem. Hiszen igen, talán mondhatjuk azt, hogy amit tett olyan volt mint egy ajándék, de kissé szomorkás is lett a hangulatom tőle.
- Rendben legyen... de azért még mindig kissé szkeptikus vagyok.

- Hát persze, hogy az vagy, gyermekem. Mind azok vagytok. De nem értem, miért... Hisz te mora vagy. Akár évezredekig is elélhetsz, ezer dologra képes lehetsz, eggyé válhatsz árnyékkal, uralhatod a holtakat... De az a mágia, ami más, ami eltér a tiédből, az már hihetetlen.
Mosolyogva megráztam a fejem. Széles gesztussal körbemutattam.
- Minden boltban, minden épületben vár rád egy csoda. Válassz egyet. Izé... Talán ne a színházat. Pillanatnyilag kissé náthás az illuzionista, és ettől valahogy halványabbak a fényei. De a többi hely a rendelkezésedre áll. Hogy eloszlassa a kételyeidet, és, hogy adjon valamit, amit magaddal vihetsz. Elvégre karácsony van.

Ahogy azt kezdte el sorolni, hogy moraként mire lehetek képes kissé kesernyés lett a hangulatom.
- Lehetnék persze... örök életű is, meg tudhatnám mind ezt a hókuszpókuszt - gesztikuláltam az ujjaimmal -, de nem fogom. A helyzet az hogy halandóként fogok meghalni...
- És talán azok ,,hibája" - emeltem ki egy kicsit a szót - akik felneveltek bennünket. Bár én vallásosan lettem nevelve, nem vagyok fanatikus, hogy mindenről elhiggyem hogy csoda, vagy a Nap isten akarata, vagy akármi más.
Még kérdően visszanéztem rá, de végül elindultam. Ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el... ezt mondják. Mért utasítottam volna vissza bármilyen ajándékot... persze ok nélkül.
Felnéztem az épületre ami előtt megálltam, de valójában csak találomra választottam. Egy mély levegőt vettem, majd bementem.

Figyelmesen végighallgattam a nőt. Továbbra is szkeptikusnak tűnt, de nem bántam. Vannak, akik könnyen befogadják a varázslatot, vannak, akiket sokáig kell győzködni és vannak reménytelen esetek. Hotep az utóbbi két csoport valamelyikébe tartozott.
- A természet kegyetlen döntése, hogy gyilkolnod kell az életedért, gyermekem - mondtam szomorúan - Mégis, megértem azokat, akik ezt az utat választják. Mindenki fél a haláltól. Kevesen tudják csak, hogy mi van utána, s ez így van jól. De a többieket szinte megbénítja a rettegés. A királynőd, Amets is csak egy nő. Halhatatlanná tette magát és elbarikádozta a szívét... De ez mindenkinek a saját döntése. A tiéd becsülendő.
Elindultam utána, és közben folytattam.
- A vallás a népek ópiuma, ahogy egy nagy gondolkodó mondta. Sokan úgy vélték, ezzel elítélte a vallást, de amikor ő élt, az ópium gyógyszer volt. Enyhülést adott.
Beléptem a mora után az épületbe.

//Mi-Gi Régiségkereskedés (ha megfelel)//

Valahogy azt hiszem most kényelmetlenül érintett a téma. De lehet nem az maga, hogy felhozta.
- A királynő... - ismételtem kissé motyogva, és talán még a szememet is megforgattam hozzá. - Köszönöm. Ahogy mondta, a saját döntésem.
- Nem tudtam nem észre venni, hogy egyfolytában másokat emleget a múltból. Az egy más kérdés, hogy olyanokról akiket én nem ismerek, mert nem vagyok minden tudok, sőt...
Ha már így bejöttem, még jobban beinvitáltam magam, és neki álltam körül nézni. Volt itt minden... gyönyörű szép vázák, egy cirádás szék a sarokban, pár ékszer, és egy csomó minden amiről fogalmam sem volt mi lehet. Gyerekes csodálat lett úrrá rajtam, ahogy nézelődtem.