Ioleoa-IV

Név: Ioleoa-IV; Becenév: Io (ejtsd "Ájó")

Születési idő: 2999. augusztus 18. (3 éves)

Faj: Ember

Rang: Nincs, nem is szeretne, s ha valaki felajánlana neki bármilyen rangot, nem fogadná el.

Képességek:
- Agyalapi chip: a szerkezetet még "születése" előtt tették a koponyája alá, így sosem volt olyan valós emléke, amikor a chip még nem volt a testében. Az eszköznek egyetlen egyszerű feladata van, mégpedig közvetlen kapcsolatot felépíteni Ioleoa elméje és bármilyen elektronikus szerkezet között.
A kapcsolat felépülhet egy vezeték nélküli interface-en keresztül, melynek antennái gerincének vonalát követve csatlakoznak a csigolyákhoz. Ez a kommunikáció azonban csak korlátozott sebességgel bír, s csak olyan rendszerekhez képes csatlakozni, melyek maguk is rendelkeznek vezeték nélküli végponttal. A második, és sokkalta gyorsabb adatátvitelt biztosítani képes interface kezének bütykei között megbújó szondák, melyek egy aktiváló gondolat után törnek elő bőre alól, hogy közvetlenül csatlakozzanak a kiszemelt célpontra.
A kapcsolódás leírhatatlan audiovizuális élményt nyújt, melyet csak azok érthetnek meg, akik egyszer már megtapasztalták a "becsatlakozást". Io csak így hívja a képességét, mely olyan kapukat nyit meg előtte, amiket másképp sohasem tudott volna feltárni. S mivel az ilyen elrejtett ajtók veszélyesek lehetnek az utánuk kutakodóknak, így többféle védelmi mechanizmust is beépítettek az agyalapi chip-be, mely képes megvédeni az ellentámadásoktól, automatikusan szétbontani a kapcsolatot és szélsőséges esetben arra is felhívja a figyelmet, ha túl sokáig csatlakozott egy rendszerhez, így biztosítva biológiai szükségleteit.

Család:
- Apa: Ismeretlen spermadonor. Ioleoa genetikai jellegzetességei miatt feltehető, hogy az "apja" a Marson született és élt. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, valószínűsíthetően meghalt az örökítőanyag kinyerése után.
- Anya: Ismeretlen petesejtdonor. Ioleoa kilencvenhárom százalékban az anyjára hasonlít külsőleg, ám ez sem könnyítette meg a dolgát, hogy megtalálja őt. Jelenlegi tartózkodási helye ismeretlen, valószínűsíthetően meghalt az örökítőanyag kinyerése után.
- Testvérek: A nevében szereplő szám arra utal, hogy előtte hárman is viselték az Ioleoa címkét, de erre sehol se talált bizonyosságot, minthogy arra sem, hogy volt-e utána ötödik, hatodik vagy akár hetedik a sorban.

Foglalkozás: Hacker, a tűzfalak és egyéb biztonsági rendszerek réme. Állandó jövedelme nincs, hiszen az illegalitásban dolgozik, ennek ellenére mindig - igaz csak minimálisan - pozitív mérleggel jön ki hónap végére.

Ingóságok:
- Átalakított AC-6-os aknamentesítő űrhajó: nem sokban, mégis számottevő részletekben változtattak az egykor volt aknamentesítőn.
Első körben a két pár hatalmas fogókart távolították el a hajóról; másodsorban a fegyverzetétől fosztották meg; harmadrészt pedig a rakodóterét felezték meg azzal, hogy a magasságát körülbelül a felére csökkentették. Sokak szerint ezek az átalakítások hatására már nem is nevezhető AC-6-osnak, de a hajó besorolási jegyzőkönyvében így szerepel.
Azonban a hajóból nemcsak elvettek, de lényeges dolgokkal bővítették a felszereltségét! Kapott egy második plazmahajtóművet, mellyel csak a menekülési esélyei növekedtek meg, manőverezésben még mindig az eredeti specifikációk szerint viselkedik. A hajtómű mellett fejlett letapogató rendszereket és érzékelőket is rendszeresítettek a járművön, valamint titkosított adás-vételre képes kommunikációs egységet.
A legfontosabb változtatásokat azonban a kezelőfelületeken hajtották végre, hiszen minden kapcsolót, érintőképernyőt és kijelzőt eltávolítottak a hídról, s helyébe egy Ioleoa számára kialakított fekpad került, melynek segítségével közvetlenül csatlakozhat az űrhajóhoz.
- Bőrregenerátor: a kezéből előcsalt szondák mindig két-két apró heget hagynak maguk után egy-egy becsatlakozás után, így ez az apró szerkezetet mindig magánál hordja. Nem képesek enyhíteni a fájdalmon, de legalább nem engedik, hogy a szondák az öröklétnek sebezzék meg.
- Megtakarított pénz: minimális készpénz és ugyanannyi egy titkos bankszámlán, melyek elegendőek arra, hogy egy-egy hónapot kihúzzon egy eldugott helyen, ha a talpa alatt túl forró lenne a talaj.

Egészségi állapot: Egészséges, bár nem tűnik annak.

Kinézet:
Magas, egyesek szerint talán túl magas termettel áldotta meg a mérnöki munka, hiszen száznyolcvan centiméterével igen kimagasló jelenség. Ugyanehhez kevéske testtömeg társul, melyhez szintén a genetikának van több köze, mint az isteni gondviselésnek. Számokban mérve ez ötvenöt kilót jelent egy mérlegen, melyet a testébe szerkesztett falósejtek minden körülmények között tartanak, így biztosítva neki folyamatosan az anorexiára hasonlító állapotot.
Így nem meglepő, ha keblei halvány idomokként feszülnek a mellkasán; dereka bár vékony, de inkább maszkulin jegyeket mutat, melyre egyenes csípője is rásegít. Egyedül talán a hátsójára lehetne maradék nélkül büszke, hiszen azok gömbölydedek egyedül szálkás és egyenesre metszett testén. Alakjának jegyeit emlegetve mindenképpen meg kell jegyezni, hogy ében haját és szemöldökét leszámítva testén egyetlen szőrszál sincsen, ami a genetikusok egy újabb ajándéka a szőrtelenítés oltárán.
Arca hosszúkás, vékony és olyan markáns jegyekkel van felvértezve, mintha csak baltával metszették volna. Pedig a genetikusok hónapokat töltöttek azzal, hogy ilyenné faragják a fekete hajtincsekkel keretezett arcot: a vékonyított és vörösen duzzadó ajkakat, a kék legmelegebb színében játszó íriszeket, az elkeskenyedő állcsúcsot, a hosszított és kissé szélesített orrot... Mindezt azért, mert valaki egyszer tökéleteset akart alkotni.

Személyiség:
Pontosan olyan, mint amilyennek a mérnökök megalkották négy évvel ezelőtt, amit a genetikus memóriájába betápláltak. Magabiztos, számító, kimért és mindig két lépéssel a másik előtt jár gondolatban. Persze ezen jegyeket igen kevésszer kamatoztatja, hiszen csak akkor kerülnek előtérbe, ha egy ügyfelet kell lenyűgöznie, ha egy jó üzletet kell nyélbe ütnie.
S mi van akkor, amikor nem becsatlakozva fürkészi a Hálózatot? Akkor inkább csak távolról figyeli az eseményeket; inkább reaktív, mint kezdeményező, de olyankor is csak akkor avatkozik közbe, ha az elkerülhetetlen.
Nem gyűlöli az embereket, de inkább az egyedüllét pártját fogja, ezért is lehet, hogy egyetlen barátja sincsen, hiszen eddig nem állt előtte olyan megoldandó feladat, amit ne tudott volna megoldani. Akkor lehet mondani azt, hogy magányos? Dehogy! A Hálózat és saját gondolatai pontosan elegendő társaságot nyújtanak neki, aminél nem kell több.

Szexualitás: Aszexuális ... és érintetlen.

Előtörténet:
Mondjak el neked olyan emlékeket, melyek nem az enyémek? Meséljek olyan történeteket a múltamból, melyek egyikét sem éltem meg? Hazudjak arról, hogy volt gyermekkorom csak azért, mert vannak az agyamban emlékfoszlányok, amik ezt akarják bizonyítani? Ezek egyikét sem fogom tenni.
Inkább mesélek neked arról, miért szerepel egy négyes a nevemben... Hogyan nézhetek ki három éves korom ellenére úgy, mint egy huszonöt éves fiatal nő... Miért olyan természetes becsatlakoznom egy rendszerbe...

Tudom, inkább megkevertelek és egyáltalán nem tűnik értelmesnek az előbbi pár mondatom. Hadd gyújtsak fényt az elmédbe!

Amikor először nyitottam ki a szememet, akkor azt mondták nekem, balesetet szenvedtem és kómából ébredtem fel. Könnyű volt elfogadnom, hiszen halvány emlékeim voltak egy kanyargós szerpentinről, egy beragadt fékről és egy ütközésről. Akkor még nem kérdőjeleztem meg a létemet, hiszen voltak emlékeim, hangok és képek kúsztak át az agyamon a régmúltból, érzések éledtek régről egy-egy illatot használva indukátornak.
Lassan tanultam meg - akkor azt hittem újra - járni, csak fokozatosan tértek vissza szavak és kifejezések, halvány ütemben kapaszkodtam fel az emberré válás képzeletbéli létráján. Orvosaim nyugtattak, voltak barátaim, akik látogattak és szintén türelemre intettek, de minél jobban lettem, annál inkább fel akartam fedezni, mi változott a balesetem óta és ki akartam szabadulni a kórházi szobám négy falának börtönéből. Azonban minden kérésemet elutasítás követte, minden érdeklődésemet hitegetés vagy elterelés. Egyre türelmetlenebb lettem, egyre csak a külvilág érdekelt, s már majdnem az őrület határán táncoltam, amikor Reoi rámtalált. Reoi-IX, ha pontos akarok lenni.

Sosem találkoztam vele előtte és csak egy hang volt a fejemben, így először azt hittem róla, hogy háborodott elmém szüleménye. Azonban képes volt kételyt ébreszteni bennem, s olyan dolgokat mesélt rólam, amiket én sem tudtam magamról: miatta tudom, hogy én vagyok a negyedik a sorban, hiszen előtte sosem láttam a két lapockám közé tetovált számot; neki köszönhetem a gondolatparancsot, mellyel a chip-em szondáit először elő tudtam hívni; és az ő segítségével csatlakoztam be először egy rendszerbe.
Ekkor láttam őt először ... úgy, ahogy. Hiszen nem hús-vér alakjában mutatkozott meg nekem, hanem egy olyan arcát láthattam, ahogyan csak a Hálózatban létezett. Azóta sem tudom szavakba önteni azt a sokkot, amit a becsatlakozás jelentett, s bármennyire próbálom jellemezni az ott tapasztaltakat, sosem jutok tovább egyetlen szónál: más.
Másnak éreztem a valóságot, a tér és az idő elvesztette jelentőségét; a múlt, jelen és jövő nem jelentett mást, mint egy másik élet fogalmait valami felfoghatatlanra. Száguldás, villódzó fények, párhuzamosan robogó adatfolyamok - ezek azok a kifejezések, amikkel próbálom szavakba önteni a kimondhatatlant, s az egyszerű elme el is fogadja ezeket, pedig én tudom, hogy mindez hazugság. Mint a múltam és a jelenem...
A múlt, ami más gyerekek, tinédzserek és fiatal felnőttek emlékei voltak, amiket az agyamba tápláltak egy éves inkubációs növekedésem alatt; a jelen, amit orvosaim és állítólagos barátaim hazudtak nekem egy balesetről és egy kórházi kezelésről. Reoi felnyitotta a szememet, s amilyen hirtelen felforgatta az életemnek nevezett hamisságot, olyan gyorsasággal szívódott fel belőle.

Mindig azon gondolkodtam, és ma sem tudok rá válaszolni, hogy orvosaink miért engedték kettőnk kapcsolatát. Ha elszigeteltségben akartak minket tartani, akkor miért engedték, hogy becsatlakozzunk a Hálózatba? Ha el akartak minket rejteni mindentől és mindenkitől, miért juthattam ki virtuálisan a létesítményen túlra?
Kérdések ezek, melyekre sosem fogok választ kapni és melyeken nem is szabadna három évesen gondolkodnom. Reoi eltűnése után őrült ütemben kutattam társak után, de a lezárt központi szervereken kívül senkit sem találtam, senki nem válaszolt az árasztásos üzeneteimre. S a szerver, a roppant tűzfalakkal és biztonsági csapdákkal védett erődítmény némaságba burkolózva tűrte minden próbálkozásom. Talán tesztelni akarták meddig jutok, hogy magamtól jöjjek rá a korlátaimra és azokat egyedül próbáljam megugrani. Lehet csak azért engedtek garázdálkodni a Hálózaton, mert így akarták fejleszteni a programjaikat, a technikájukat és technológiáikat. Kísérleti patkánynak éreztem magamat, kiszolgáltatva számomra ismeretlen céloknak és sosem látott embereknek.
Frusztrált, hogy céltalanul léteztem a valóság és a Hálózat között, hogy bizonyosság nélkül éltem a kórterem és a tűzfalak által elszigetelt mételyben, hogy olyan érzésre vágytam, amit még sosem tapasztaltam. Igen, szabad akartam lenni!

Amikor ez a gondolat megfogalmazódott bennem, éppen az egyik másodlagos rendszer kapcsolódási pontjait fedeztem fel, majd a következő pillanatban a központi szerver bontott minden kapcsolatot köztem és a Hálózat között. Nem értettem a dolgot, meztelennek és tehetetlennek éreztem magamat, majd pár perccel később katonák jelentek meg a szobámban, csőre töltött fegyverekkel. A fekete egyenruhák között egy fehér köpeny világított, majd egy hadaró hang is felcsengett a köpenyből:
- Tudod egyáltalán, mit is jelent az a szó, hogy szabadság?
Bénultan meredtem a férfire, aki a katonák előtt lépdelt, tépett szakálát simogatva, néha meg-megállva egy pillanatra. Türelmesen várt a válaszára, engedett és hagyta, hogy összeszedjem magamat.
- Azt jelenti, hogy kiléphetek ebből a szobából... - feleltem elfúló hangon.
- Tessék, menj csak. Uraim, engedjék utat Ioleoának. - a négy katona két csapatra bomlott, ketten-ketten álltak az ajtó jobb és bal oldalára. Fegyverüket leengedték, s csak meredtek rám, hogy meghozzam végre a döntést és elinduljak a szabadságom felé. Csupasz lában felfrissült a hideg kő érintésétől, majd az előzőt a másik végtagom is követte. Kezdetben lassú lépteim aprózták magukat és egyre szaporábban követték egymást, s már majdnem kiléphettem, amikor a hadaró hang újra a fülemben csengett.
- Mit vársz a szabadságtól?
- Függetlenséget... - vágtam rá azonnal, bele sem gondolva, hogy mit jelent a szó. Hiszen még sosem voltam független, sosem éltem csak magam. Mindig volt, aki gondoskodott rólam, mindig volt, aki ételt hozott és mindig volt olyan, akire támaszkodhattam. Kezdetben orvosaim és a hazudott barátaim, majd Reoi. Vajon Reoi valódi volt? Vagy ő is csak egy olyan hazugság, amit a hadaró talált ki nekem? Kételyek sorakoztak fel az elmémben, szilánkként fúrták be magukat az agyamba, és nem engedték, hogy az utolsó két lépést megtegyem. Bármennyire próbálkoztam, nem sikerült emelnem a lábamat, nem tudtam haladni a célom felé.
Egy újabb teszt, talán a végső? Egy olyan teszt, amin Reoi megbukott vagy éppenséggel sikeresen vette? Nem tudtam dönteni, nem tudtam választani ... nem akartam választani. Talán ő is ugyanígy állt az ajtóban, neki is felajánlották a lehetőséget és azért nem hallottam felőle azóta, mert ő képes volt megtenni az utolsó két lépést. Nem tudtam dönteni, de nem is kellett döntenem, hiszen volt más, aki megtette helyettem azt a bizonyos két lépést.
Egy hatalmas robbanás szakított ki elmém csatájából, s amikor megfordultam, láttam a hadarós és katonái szemében a félelmet. Már nem volt benne az a magabiztos fölényesség, amit akkor láttam, amikor beléptek a szobámba. A katonák kibiztosították fegyverüket, majd várták a tűzparancsot, de helyette egy második, sőt egy harmadik robbanás rázta meg a létesítményt. Nem sokkal ezután a hadarós kiszaladt a szobából, majd a négy katona utána rohant, engem otthagyva a gondolataimmal és az érthetetlen helyzettel, amit a robbanások jelentettek. Vörös fények, sivító figyelmeztetések alkottak elviselhetetlen körülményeket, s az imént bármennyire visszatartott az ismeretlen, most mégis elindultam, mégis megtettem azt a két lépést. Újabb robbanások, fegyverek ropogása, ordítások és vezényszavak ... csatatérre emlékeztetett az egész, persze olyan csatatérnek, amit egy beimplantált emlék adott vissza.
Menekültem, futottam és nem törődtem semmivel, csak ki akartam jutni a létesítményből. Egy katonát a szemem előtt lőttek fejbe, néha még szinte érzem a mellemre fröccsenő vér melegét... Igen, a menekülés közben vettem csak észre, hogy meztelen vagyok, de akkor nem érdekelt, csak ki akartam jutni innen, el az összes halálhörgéstől, a robbanások zajától, a levegőben terjedő vérszagtól.
Hogyan jutottam el a hangárokig? Nem tudom a választ erre a kérdésre, de felszálltam az első hajóra, amit megláttam - egy átalakított AC-6-os - és becsatlakoztam a rendszereibe. Mintha mindig is erre készítettek volna fel, olyan játszi könnyedséggel ismertem ki magamat a hajtómű, a navigációs rendszer, a pajzsok és érzékelők között, mintha mindig is arra szántak volna, hogy egy ilyen hajót vezessek. Megerőltetés nélkül szálltam fel, s törtem ki a hangárajtón, melyet a többi menekülő már kinyitott előttem. Az érzékelők robbanásokat jeleztek a hangáron kívül, hiszen a létesítmény - egy óriási űrállomás - támadói mindenre lőttek, ami elhagyta annak ajtaját. Próbáltam manőverezni, kitérni a sortűz elől, elrejtőzni a roncsok között, de minden igyekezetem ellenére több lövést is kapott a hajóm. Nem értek létfontosságú rendszereket, de ezzel támadóim nem törődtek, hiszen nem követtek, nem akadályozták meg, hogy egyre csak távolodjak az állomástól.

Megmenekülésem immáron két éve történt, tehát időm nagyobb részét az olyannyira vágyott szabadságban és függetlenségben töltöttem. Kezdetben nem bíztam senkiben, s próbáltam eltűntetni minden olyan nyomot, ami az állomáshoz kötött. Személyazonosságot fabrikáltam magamnak, a hajó is a tulajdonomba került ... a társadalom részévé lettem.
Azt sosem tudtam meg, hogy miért teremtettek, de annyit kiderítettem a támadásról, hogy földi rendfenntartók számolták fel az űrállomást, ahol genetikai és kibernetikai kísérleteket folytattak magánszemélyek. Se többet és se kevesebbet nem lehetett a rendőrségi aktákból kinyerni, így el kell fogadnom, hogy sosem fogom megtudni miért vagyok.
Reoit is kerestem, de róla még annyit sem találtam, mint a támadásról, hiszen amikor felszabadultam, az ott megszerzett összes tudást megsemmisítették. Talán a hadarós, talán egy másik orvos, talán egy mérnök.

Néha még kísért a gondolat, hogy ez elmúlt két év csak a fejemben létezik, hogy a robbanás nem is következett be, és még mindig ott állok két lépésnyire a szabadság előtt. Hogy minden, amit tapasztaltam, csak álom, egy olyan valóság, amiből nem vagyok képes felébredni. Egy mesterien megkomponált illuzió, amit azért kell átélnem, mert elbuktam az utolsó teszten. Vagy éppen azoké ez a tapasztalat, akik sikeresen vették az akadályt. Néha kérdések gyötörnek, amikre nem találok válaszokat.
Szeretném azt hinni, hogy ez az egész valódi, és nem az elmém játéka. Szeretném azt hinni...