Név: Mr. Cat. Eredeti keresztnevét, ha ő maga emlékszik is rá, nem igazán használja. Ha valaki kérdi, mindig a legelőször eszébe jutó keresztnevet mondja.
Születési idő: 2497 december 17, London. (505 év)
Faj: ember
Rang: Emlékkufár, A Világítótorony Őre, Az Első Varázsló... Nincs igazán rangja, csak azok a címek, amiket magának ad.
Képességek: Övé a Mózi utca, a varázslatos, hol eltűnő, hol feltűnő utca. Amíg itt tartózkodik, szinte bármire képes. Új boltokat teremthet, növelheti az utcát, láthatóvá teheti vagy elrejtheti, szabadon rendelkezhet arról, kit enged be és mit tesz vele. Nagyon lassan öregszik, így, bár már idős férfinak tűnik, sejtése szerint még mindig van hátra jó pár éve. Az utcát elhagyva ereje semmivé foszlik, hétköznapi emberré válik, míg vissza nem tér, ilyenkor még az öregedése is normál tempóra vált, egy perc neki is egy percet jelent. Az utca ilyenkor önmagát védi, se ki, se be nem enged senkit Mr. Cat visszatértéig.
Család: Már nincsenek élő rokonai.
Foglalkozás: Boltos, pincér, szakács, karbantartó... De legfőképp mesemondóként gondol magára.
Ingóságok: Övé a Mózi utca, annak majdnem minden boltjával és helyiségével együtt. Pénze nincs, de nincs is rá szüksége. Az utca, melyet erejével tart fent, mindent maga állít elő, amire szüksége van. Csak egy zsebórát hord magánál, amit elvarázsolt, így ha messzire vetődik az utcájától, elég éjfélre állítania az órát, és máris újra ott terem, a világítótorony előtt. A kinti világban magánál hord egy ezüst tartóban pár névjegykártyát is, és azoknak, akiknek szerinte el kéne jutnia az utcájába, ad egyet.
Egészségi állapot: Tökéletesen egészséges, mert ha valami betegség ütné fel a fejét a szervezetében, meggyógyítja magát.
Kinézet: Valaha jó kiállású férfi volt, mostanra kellemes úrrá öregedett. Rövid szakálla hófehér, mosolya megnyugtató. Haja is fehér, és elöl már ritkul. Pillantása átható. Nagyjából száznyolcvan centi magas, és átlagos testalkattal bír.
Személyiség: Hóbortos, de bölcs és jóindulatú öregúr. Valaha idealista volt, manapság már csak igyekszik annyi jót tenni, amennyi az erejéből kitelik. Szeret másokon segíteni, és cselekedetei mozgatórugója, még ha olykor nem is látszik, mindig a jóindulat. Kedves férfi, gyengéd, talán kissé csipkelődő humorral.
Szexualitás: Heteroszexuális
Előtörténet:
Háború volt, amikor megszülettem. Úgy hívták a nemzedékünket, hogy a Háború Gyermekei, mert nem ismertünk mást. Tudtuk, mi az a béke. Tudtuk, milyen az, amikor szörnyű lényeg nem törnek rá a városodra éjszaka, és azt is tudtuk, milyen az, amikor nem kell megkeresni a legközelebbi erőtérgenerátort futva, pizsamában, mert bombáznak a Gyűjtők. Elméletben legalábbis tudtuk. De még egyikünk sem tapasztalta meg.
Tizennégy évesen már felnőtt férfi voltam. Az apám meghalt egy űrcsatában, anyámat a sajátjaink erőszakolták és ölték meg. Nincs veszélyesebb a rettegő katonáknál, akiknek nincs veszítenivalójuk, de van fegyverük...
Az öcsém, Kyle, és én egy ideig egyedül éltünk New York romjai között. Oda menekültünk, mert azt hittük, az már biztonságos. Miért is érdekelné a Gyűjtőket, ha már egyszer lerombolták, nem igaz? Nos, a Gyűjtőket nem is érdekelte. De az emberi csőcseléket, a fosztogatókat, azokat igen. Az öcsémnek volt egy lézerpisztolya. Régi darab, ostoba kis játékszer, alig jobb egy csúzlinál. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott elég nagy töltést létrehozni, és csak megégette kicsit az áldozatát. De egy katona szemet vetett rá. Akkoriban a katonáknak mindent lehetett. Mi meg azt sem tudtuk, hogy nem igazi katonák, csak dezertőrök egyenruhában, akik ugyanúgy bujkáltak, mint mi.
Az öcsém nem akarta odaadni a kis játékszerét, és elfutott. Nem érték utol. Nem is kellett, egyszerűen csak utána lőttek. Én dühömben a katonára vetettem magam, de engem is lelőtt. Én túléltem a találatot. az öcsém nem.
Egyedül maradtam. Igyekeztem mindig mozgásban lenni, nem ragaszkodni senkihez és semmihez. De ez lehetetlen. Tizennyolc voltam, mikor szerelembe estem, és alig múltam tizenkilenc, mikor megözvegyültem. Barátaim voltak, akik elmentek a seregbe, ismerőseim, akiket kiraboltak az utcán vagy megöltek a Gyűjtők.
Akkor jött be a kísérleti program. Szinte mindenki kapott valamilyen szert. a történelemkönyvekben bátor önkéntesekről írtak, de az utolsó időben már úgy fogdosták össze az utcakölyköket, hogy legyen, aki átváltozik. Kialakultak az új fajok, és alig már már egyszerű ember a Földön. Én az voltam. Tenni akartam valamit, de nem úgy, ahogy a többiek, nem szörnyalakot felvéve vagy gondolatokat irányítva csatába menni. Valami nagyobbat, valami jobbat akartam.
És azt is tudtam, hogyan érhetném el.
Mint oly sokan előttem, akik valami elérhetetlent lehetetlent akartak, én is a legendákba és a hitbe kapaszkodtam. A családomban járta egy történet egy néhány száz évvel korábbi felmenőmről, aki elment a legendás Dark Haert-hoz, és élve vissza is jött. Semmit sem kapott tőle, így mondták, csak bölcsességet. Nekem egy kicsit többre volt szükségem, de a történet jó alapja volt a nyomozásnak. Évekig kutattam, félig lerombolt könyvtárakban, múzeumokban, beszéltem történészekkel, archeológusokkal, fizikusokkal... És végül már csak egy űrhajóra volt szükségem, hogy eljuthassak a legendához.
Lopnom kellett, de ez már igazán nem riasztott vissza. Egy kis űrvadász eltulajdonítása semmi volt ahhoz a jóhoz képest, amit a világnak akartam adni.
Emlékszem a megilletődöttségre és a félelemre, amit éreztem, amikor megláttam a hajót. Tompán pislákoltak a leszállófényei, mintha vidáman hunyorgott volna. Tudtam, hogy máris tudja, mit akarok, de hogy örömet szereztem-e neki ezzel, vagy csak rajtam derül, nem tudtam eldönteni.
A beszélgetés órákig, napokig vagy egy percig is tarthatott. Ott, a fejében, az én fejemben, a semmiben, a világon kívül nincs idő, nincs tér, nem vagy te magad sem. De az ítéletére jól emlékszem.
- Nem törlöm el a múltat és a háborút, ember. Ami történt, megtörtént, és ezt el kell fogadnotok. Egy élet megmentésével talán száz másikat veszel el. Magadra veszed ennek a terhét?
Lehajtottam a fejem. Mélységes csalódottság és fáradtság vett erőt rajtam. Üresség.
- Nem. - feleltem, és már indultam volna, ha tudom, hogyan kell.
- Még várj - szólt akkor ő, és éreztem a hangjában a mosolyt. Új remény kelt bennem, ahogy felnéztem.
- Nem változtatom meg a világot. De kapsz tőlem egy sajátot. Egy olyan világot, ami a tiéd, ahová azt engedsz be, akit akarsz. Ahol nincs háború.
Azzal intett egyet, és a fehérség eltűnt, ő maga eltűnt, minden eltűnt... Én pedig egy ágyban találtam magam.
Felkeltem. Ismeretlen szoba, ismeretlen ágy, ismeretlen plafon és ismeretlen falak. Egy idegen helyen ébredtem. Nem tudtam, hová küldött Dark Heart, de nem is érdekelt. Nem adta meg, amit kértem. az egyetlent, amit kértem, amit nem magamért kértem...
Kinéztem az ablakon. Macskaköves kis tér tárult a szemem elé, egy alacsony épülettel és valamiféle toronnyal, amiben épp tartózkodtam. Akkor még csak ennyi volt a Mózi utca: egy torony és egy régiségbolt. Idővel aztán rájöttem, hogy képes vagyok bővíteni ezt: így nyerte el a hely a mai formáját. Minden egyes bővítés, átalakítás kivesz belőlem egy kis erőt, amit már sosem kapok vissza. Még képes vagyok fenntartani az utcát, de alighanem már nem sokáig... Persze az illuzionista sokat segít. De hamarosan találnom kell még egy varázslót, aki leveszi a vállamról a terheket... Ez azonban még a jövő zenéje.
Az utca maga a varázslat. Mindig is az volt. Sosem használtam a benne rejlő hatalmas erőt harcra, vagy hatalomszerzésre. Sosem kértem pénzt senkitől azért, amit itt kapott. És nem zártam el az ara érdemesek vagy rászorulók előtt. Akkor, a kezdet kezdetén Dark Heart döntését csak a kérésem kigúnyolásának hittem, de mára már értem, hogy ez nem gúny volt, hanem bölcsesség. Többé nem láttam a legendás hajót, és azt hiszem, nem is fogom. Pedig talán elérhetném. azt hiszem, azzal az erővel, amit rám ruházott, sikerülhetne. De nem fogom megpróbálni. Nincs miért. Minden az enyém, amit kérhettem, és amire vágytam. Talán nem úgy, ahogy vágytam rá... De megkaptam.
Születési idő: 2497 december 17, London. (505 év)
Faj: ember
Rang: Emlékkufár, A Világítótorony Őre, Az Első Varázsló... Nincs igazán rangja, csak azok a címek, amiket magának ad.
Képességek: Övé a Mózi utca, a varázslatos, hol eltűnő, hol feltűnő utca. Amíg itt tartózkodik, szinte bármire képes. Új boltokat teremthet, növelheti az utcát, láthatóvá teheti vagy elrejtheti, szabadon rendelkezhet arról, kit enged be és mit tesz vele. Nagyon lassan öregszik, így, bár már idős férfinak tűnik, sejtése szerint még mindig van hátra jó pár éve. Az utcát elhagyva ereje semmivé foszlik, hétköznapi emberré válik, míg vissza nem tér, ilyenkor még az öregedése is normál tempóra vált, egy perc neki is egy percet jelent. Az utca ilyenkor önmagát védi, se ki, se be nem enged senkit Mr. Cat visszatértéig.
Család: Már nincsenek élő rokonai.
Foglalkozás: Boltos, pincér, szakács, karbantartó... De legfőképp mesemondóként gondol magára.
Ingóságok: Övé a Mózi utca, annak majdnem minden boltjával és helyiségével együtt. Pénze nincs, de nincs is rá szüksége. Az utca, melyet erejével tart fent, mindent maga állít elő, amire szüksége van. Csak egy zsebórát hord magánál, amit elvarázsolt, így ha messzire vetődik az utcájától, elég éjfélre állítania az órát, és máris újra ott terem, a világítótorony előtt. A kinti világban magánál hord egy ezüst tartóban pár névjegykártyát is, és azoknak, akiknek szerinte el kéne jutnia az utcájába, ad egyet.
Egészségi állapot: Tökéletesen egészséges, mert ha valami betegség ütné fel a fejét a szervezetében, meggyógyítja magát.
Kinézet: Valaha jó kiállású férfi volt, mostanra kellemes úrrá öregedett. Rövid szakálla hófehér, mosolya megnyugtató. Haja is fehér, és elöl már ritkul. Pillantása átható. Nagyjából száznyolcvan centi magas, és átlagos testalkattal bír.
Személyiség: Hóbortos, de bölcs és jóindulatú öregúr. Valaha idealista volt, manapság már csak igyekszik annyi jót tenni, amennyi az erejéből kitelik. Szeret másokon segíteni, és cselekedetei mozgatórugója, még ha olykor nem is látszik, mindig a jóindulat. Kedves férfi, gyengéd, talán kissé csipkelődő humorral.
Szexualitás: Heteroszexuális
Előtörténet:
Háború volt, amikor megszülettem. Úgy hívták a nemzedékünket, hogy a Háború Gyermekei, mert nem ismertünk mást. Tudtuk, mi az a béke. Tudtuk, milyen az, amikor szörnyű lényeg nem törnek rá a városodra éjszaka, és azt is tudtuk, milyen az, amikor nem kell megkeresni a legközelebbi erőtérgenerátort futva, pizsamában, mert bombáznak a Gyűjtők. Elméletben legalábbis tudtuk. De még egyikünk sem tapasztalta meg.
Tizennégy évesen már felnőtt férfi voltam. Az apám meghalt egy űrcsatában, anyámat a sajátjaink erőszakolták és ölték meg. Nincs veszélyesebb a rettegő katonáknál, akiknek nincs veszítenivalójuk, de van fegyverük...
Az öcsém, Kyle, és én egy ideig egyedül éltünk New York romjai között. Oda menekültünk, mert azt hittük, az már biztonságos. Miért is érdekelné a Gyűjtőket, ha már egyszer lerombolták, nem igaz? Nos, a Gyűjtőket nem is érdekelte. De az emberi csőcseléket, a fosztogatókat, azokat igen. Az öcsémnek volt egy lézerpisztolya. Régi darab, ostoba kis játékszer, alig jobb egy csúzlinál. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott elég nagy töltést létrehozni, és csak megégette kicsit az áldozatát. De egy katona szemet vetett rá. Akkoriban a katonáknak mindent lehetett. Mi meg azt sem tudtuk, hogy nem igazi katonák, csak dezertőrök egyenruhában, akik ugyanúgy bujkáltak, mint mi.
Az öcsém nem akarta odaadni a kis játékszerét, és elfutott. Nem érték utol. Nem is kellett, egyszerűen csak utána lőttek. Én dühömben a katonára vetettem magam, de engem is lelőtt. Én túléltem a találatot. az öcsém nem.
Egyedül maradtam. Igyekeztem mindig mozgásban lenni, nem ragaszkodni senkihez és semmihez. De ez lehetetlen. Tizennyolc voltam, mikor szerelembe estem, és alig múltam tizenkilenc, mikor megözvegyültem. Barátaim voltak, akik elmentek a seregbe, ismerőseim, akiket kiraboltak az utcán vagy megöltek a Gyűjtők.
Akkor jött be a kísérleti program. Szinte mindenki kapott valamilyen szert. a történelemkönyvekben bátor önkéntesekről írtak, de az utolsó időben már úgy fogdosták össze az utcakölyköket, hogy legyen, aki átváltozik. Kialakultak az új fajok, és alig már már egyszerű ember a Földön. Én az voltam. Tenni akartam valamit, de nem úgy, ahogy a többiek, nem szörnyalakot felvéve vagy gondolatokat irányítva csatába menni. Valami nagyobbat, valami jobbat akartam.
És azt is tudtam, hogyan érhetném el.
Mint oly sokan előttem, akik valami elérhetetlent lehetetlent akartak, én is a legendákba és a hitbe kapaszkodtam. A családomban járta egy történet egy néhány száz évvel korábbi felmenőmről, aki elment a legendás Dark Haert-hoz, és élve vissza is jött. Semmit sem kapott tőle, így mondták, csak bölcsességet. Nekem egy kicsit többre volt szükségem, de a történet jó alapja volt a nyomozásnak. Évekig kutattam, félig lerombolt könyvtárakban, múzeumokban, beszéltem történészekkel, archeológusokkal, fizikusokkal... És végül már csak egy űrhajóra volt szükségem, hogy eljuthassak a legendához.
Lopnom kellett, de ez már igazán nem riasztott vissza. Egy kis űrvadász eltulajdonítása semmi volt ahhoz a jóhoz képest, amit a világnak akartam adni.
Emlékszem a megilletődöttségre és a félelemre, amit éreztem, amikor megláttam a hajót. Tompán pislákoltak a leszállófényei, mintha vidáman hunyorgott volna. Tudtam, hogy máris tudja, mit akarok, de hogy örömet szereztem-e neki ezzel, vagy csak rajtam derül, nem tudtam eldönteni.
A beszélgetés órákig, napokig vagy egy percig is tarthatott. Ott, a fejében, az én fejemben, a semmiben, a világon kívül nincs idő, nincs tér, nem vagy te magad sem. De az ítéletére jól emlékszem.
- Nem törlöm el a múltat és a háborút, ember. Ami történt, megtörtént, és ezt el kell fogadnotok. Egy élet megmentésével talán száz másikat veszel el. Magadra veszed ennek a terhét?
Lehajtottam a fejem. Mélységes csalódottság és fáradtság vett erőt rajtam. Üresség.
- Nem. - feleltem, és már indultam volna, ha tudom, hogyan kell.
- Még várj - szólt akkor ő, és éreztem a hangjában a mosolyt. Új remény kelt bennem, ahogy felnéztem.
- Nem változtatom meg a világot. De kapsz tőlem egy sajátot. Egy olyan világot, ami a tiéd, ahová azt engedsz be, akit akarsz. Ahol nincs háború.
Azzal intett egyet, és a fehérség eltűnt, ő maga eltűnt, minden eltűnt... Én pedig egy ágyban találtam magam.
Felkeltem. Ismeretlen szoba, ismeretlen ágy, ismeretlen plafon és ismeretlen falak. Egy idegen helyen ébredtem. Nem tudtam, hová küldött Dark Heart, de nem is érdekelt. Nem adta meg, amit kértem. az egyetlent, amit kértem, amit nem magamért kértem...
Kinéztem az ablakon. Macskaköves kis tér tárult a szemem elé, egy alacsony épülettel és valamiféle toronnyal, amiben épp tartózkodtam. Akkor még csak ennyi volt a Mózi utca: egy torony és egy régiségbolt. Idővel aztán rájöttem, hogy képes vagyok bővíteni ezt: így nyerte el a hely a mai formáját. Minden egyes bővítés, átalakítás kivesz belőlem egy kis erőt, amit már sosem kapok vissza. Még képes vagyok fenntartani az utcát, de alighanem már nem sokáig... Persze az illuzionista sokat segít. De hamarosan találnom kell még egy varázslót, aki leveszi a vállamról a terheket... Ez azonban még a jövő zenéje.
Az utca maga a varázslat. Mindig is az volt. Sosem használtam a benne rejlő hatalmas erőt harcra, vagy hatalomszerzésre. Sosem kértem pénzt senkitől azért, amit itt kapott. És nem zártam el az ara érdemesek vagy rászorulók előtt. Akkor, a kezdet kezdetén Dark Heart döntését csak a kérésem kigúnyolásának hittem, de mára már értem, hogy ez nem gúny volt, hanem bölcsesség. Többé nem láttam a legendás hajót, és azt hiszem, nem is fogom. Pedig talán elérhetném. azt hiszem, azzal az erővel, amit rám ruházott, sikerülhetne. De nem fogom megpróbálni. Nincs miért. Minden az enyém, amit kérhettem, és amire vágytam. Talán nem úgy, ahogy vágytam rá... De megkaptam.
» Dühöngő
» Vezetőségszidó
» Társoldalak, baráti oldalak
» Ösvények
» Hunter Street
» Irodák
» Sikátorok
» Mólók