MI-Gi Régiségkereskedés

Szintén Mr. Cat-et találja a pénztár mögött, aki ide belép. Különleges portékák helye ez: többsége apróság, öreg és kopott dolog, de aki innen elvisz valamit, annak életében egyszer biztosan hasznát is veszi. Mr. Cat alacsony árakat szab: egy tárgyért cserébe a vevőtől egy másikat kér, hogy a raktár sose ürülhessen ki.

Felvidulva néztem, ahogy szemlélődik. Büszkeséget éreztem, amiért az árukészletem így lenyűgözte őt. Igaz, ezzel nem volt egyedül... Mindenki, aki ide betér, így néz körül. A levegő terhes a régi meséktől és mágiától, az idő pedig olyan lassan folyik itt, mintha csak méz volna.
- Ha valami megtetszik, megegyezhetünk. Sosem szabok túl magas árat. De figyelmeztetlek: akár hiszel a varázslatban, akár nem, ha elviszel innen valamit, ennek a helynek a mágiájából is elviszel egy kicsit. És nem tudom garantálni, hogy amikor ez a mágia felébred, kedvelni fogod, amit csinál.

Kicsit beleragadtam a saját gondolataimba, ahogy nézelődtem. Így amikor felfogtam a szavait, először csak csendesen nevetem rajta kicsit.
- Hát azt hiszem rossznak mondd ilyesmit. Nem vagyok az a tipikusan... fizetőképes vásárló típus, ha ez eddig nem lett volna teljesen egyértelmű - fogtam meg a ruhámat, kicsit azzal is felhívva erre a tényre a figyelmet. A szerzetesi élet nem veti fel az embert általában. De ez eddig nekem megfelelt.
-És hogy hiszek-e a mágiában... az attól függ, hogy tényleg létezik-e vagy sem. Az hogy szkeptikus vagyok nem jelenti azt hogy nem lehet meggyőzni, de azt sem, hogy csak úgy mindent elhiszek amit hallok.

Lemondóan ráztam a fejem.
- A létezésed, gyermekem, önmagában bizonyíték a mágiára. Az enyém úgyszintén, s amit odakint láttál, egy harmadik. Csak a vak és a bolond nem képes látni azt, amit a szeme elé tesznek. Te vajon melyik vagy?
Az egyik polchoz léptem, s leemeltem róla egy régi ékszerdobozt. Felnyitottam. Édes dallam csendült fel, s a doboz oldalára festett párok körtáncba kezdtek. Kivettem a dobozból egy fél pár fülbevalót, a szemem elé tartottam, s aztán Hotep kezébe nyomtam.
- Ez a fülbevaló mindig megtalálja a párját. Csak tartsd a kezedben, és sétálj. Perceken belül rá fogsz lelni. Persze neked ez nem lesz elég bizonyíték... De nekem tetszik a dobozka zenéje. Nagyon kellemes.

- Nem - ráztam meg a fejem. - A bolond az aki nem tudja hogy a szemét könnyen becsaphatják - mondtam kedvesen.
Szemügyre vettem lopva a dobozt amit elővett. És gyanakvóan az jutott eszembe, hogy vajon, az oldalai kijelzőből vannak-e. Mondjuk, ha igen akkor is szép darab az igaz.
Megcsodáltam a fülbevalót. Még akkor is nézegettem kicsit mikor a kezembe adta. Helyes darab volt. Nem mondanám, hogy szívesen hordanám... mert ilyesmit nem szoktam hordani. De végül felvont szemöldökkel felnéztem a férfira. Megvontam kicsit a vállamat és úgy tettem. Elindultam a boltban, és ismét nézelődni kezdtem. Próbáltam nem foglalkozni a fülbevalóval. Sikerült ismét egy olyan tárgyat találnom, ami felkeltette az érdeklődésemet. De valahogy nem tudtam ott maradni nála, és tovább mentem. Ami valahogy zavart is.
Végül megálltam egy polc előtt. Az egyik polcán kupacba voltak rakva könyvek. Óvatosan benyúltam mögé, megtalálva a fülbevaló másik párját. A férfi felé fordultam, de aztán újból a fülbevalókat kezdtem nézegetni. Most kissé úgy mintha valami rosszat tettek volna ellenem...
- Hmm...

A hátam mögött összekulcsolt kézzel, mosolyogva követtem a nőt. Menet közben válaszoltam.
- Tedd fel magadnak a kérdést, gyermekem, hogy miért tenném? Miért akarnám becsapni a szemed?
Nem telt bele sok idő, s Hotep, ahogy azt előre megjósoltam, ott állt előttem, a kezében mindkét fülbevalóval. Kedvesen rámosolyogtam.
- Felteszem, erre is van egy remek, tudományos magyarázatod. Én magam is mondhatok párat. Idéztem ma már Shakespeare-t? Néha rém szórakozott tudok lenni.
Elvettem a nőtől a fülbevalókat, és mindkettőt beletettem a zenélő ékszerdobozba. Lezártam, mire a zene elhallgatott. A dobozt egy polcra tettem, és Hotephez fordultam.
- Keresgélj nyugodtan tovább. Biztos találsz valami kedvedre valót. Vagy a fülbevalók tetszettek meg?

- Honnan tudhatnám? de ha valaki a pusztákról jön, tudja, hogy érdemes maga és mások mögé néznie, mindig!
- Őszintén szólva nem tudom... de ez akkor ne tartson vissza... - szeretek történeteket hallgatni, meg bölcsességeket. Csak az volt az egyetlen különlegesség az egészben, hogy fogalmam sem volt róla kik ezek akiknek a neveit emlegeti. - Bizonyosan van rá magyarázat, vagyis lehet rá... de nem vagyok tudós. De biztos vagyok benne, hogy ők tudnának rá.
Megráztam a fejem.
- Nem vagyok az az ékszeres típus. Viszont tényleg nem tudok érte adni semmit, bármit is választanék. Nincs nálam túl sok érték, maximum a kommunikátorom vagy a nyakláncom, de egyiktől sem válnék meg szívesen. - Aztán eszembe jutott a kábító pisztoly is amit Matheustól kaptam... de attól sem válnék meg, főleg ha már ajándék volt.
Tovább nézelődtem... majd megálltam az egyik vitrinnél.
- Szóval... Ha itt minden tud valamit... Akkor például ez itt mit tud? - böktem rá az üveg mögött lévő ecsetre kis gyerekes szurkálódással. De közben már ismét körbe is néztem, egy pillanatra meg akadt a szemem egy fémből lévő pajzson.

A bizalmatlanság, a gyanakvás olyan métely, mely megkeseríti az emberi kapcsolatokat. De be kell látnom, valóban nincs oka bízni bennem. Ugyan nem bántottam, de volt más, aki megtette. A sérült lélek nehezebben gyógyul minden másnál.
- Több dolog égen s földön, Horatio, mitsem bölcselmed felfogni képes. Vagy valami egészen hasonló. A pontos idézés sosem volt az erősségem...
- Nos, karácsony van. Ez egyszer talán ajándékba is adhatok valamit - mondtam mosolyogva. A tudósokról szóló megjegyzését figyelmen kívül hagytam.
- Az az ecset? - kérdeztem vissza - Remek képeket lehet festeni vele, ha valaki elég ügyes. No igen... És ha történetesen egy ajtót festesz le vele, az ajtó kinyílik. Mondanám, hogy próbáld ki, gyermekem, de hát úgyis ügyes trükknek vélnéd...

- Ajtó... - forgattam meg a gondolatot a fejemben párszor. - Gondolom festék is kell hozzá... - elgondolkoztam a dolgon.
Lassan ismét léptem pár lépést és közben újból körbenéztem a boltban. Majd nagyot sóhajtottam.
- Legszívesebben azt hiszem, legalább a dolgok negyedén végig mutogatnék és megkérdezném: ,,Az mi?!". Lehet akkor nagyon hamar kitessékelne a boltjából, hogy ilyen fárasztó ,,vevője" még sosem volt. Bár csak jobb szó híján, hiszen mint mondtam, nem igazán tudok fizetni... - tártam szét óvatosan a kezeimet, azért arra figyelve hogy le ne verjek semmit, hiszen ezt már meg beszéltük.
- De ha meg engedi a kíváncsiskodást... És az a pajzs ott? - böktem rá a tárgyra. - Vagy ez a három gyűrű itt? - böktem egy másik vitrin felé, ahol az egyik polcon az említett tárgyak voltak szorosan egymás mellett. Mindegyik karika gyűrű műs színű volt és más minta volt rajta.

- Igen, festék is kell hozzá. Azzal sajnos nem szolgálhatok, hacsak azzal a kis tégelynyi színváltóssal nem, de hogy hová rakhattam...
Mosolyogva ráztam a fejem.
- Tengernyi és még több az időm. Ha kívánod, gyermekem, akár minden egyes dolognak elmondhatom a tulajdonságait, és azt, hogy miben áll a csodája.
Megnéztem magamnak a pajzsot. Hümmögtem egy sort.
- Régi darab. Lássuk csak... Igen. Törhetetlen. Mármint teljesen. Bármit kibír, kardot, nyilat, követ, pisztolygolyót, lézert. Tökéletes pajzs, de... elég feltűnő. És a napon ragyog. Bár felteszem, gyermekem, te nem mennél vele a napra... Mindenesetre ez egy igazi harcos eszköze. Valahogy nehezen tudnám elképzelni a hátadra szíjazva...
A kezembe vettem a három gyűrűt. Kicsit latolgattam őket, majd elmosolyodtam.
- Ez - emeltem fel az egyiket - Láthatatlanná tesz. Ez a másik segít, hogy lásd azt, aki az elsőt viseli. Mindkettő csak akkor működik, ha a harmadik is a közelben van. Nem túl praktikus, mert egy gyűrűt könnyű elveszíteni, de hát... Ami ide kerül, magába szív valamennyi varázst. Az, hogy ez hogyan változtatja meg, már nem rajtam múlik.

- Igen az a veszély nem veszélyezted hogy napfényben táncolnék vele - kissé elmosolyodtam a dolgon. Bár csak utólag jutott eszembe ez mennyire is groteszk lehet.
- És mért nem? - tártam szét a kezem kissé. - Talán azért mert papnő vagyok? Természetesen nem szoktam reklámozni, és nem azért mert szégyenkeznék miatta. De nem mondanám, hogy túlságosan védtelen lennék... és bár nem erőszakosan szeretem megoldani a dolgokat, de ha muszáj... - döntöttem kicsit oldalra a fejem.
- Hmmm... - újból körbe pillantottam, ezúttal körbefordulva. - És az a sétapálca? - mutattam egy fekete színű botra aminek fém feje volt, valami csőrös állatot mintázott.
- Kissé úgy érzem elégedetlenkedek, és tényleg napokig el tudnék bogarászni itt. Szóval elnézést érte.
- És mi van azokkal amit akik a tárgyakat készítették?

- Papnő vagy, gyermekem... De nem minden vallás békés. Néha mindenkinek harcolnia kell. Mégsem hiszem, hogy a te módszered az volna...
Megerősítette szavaimat, amire én csak mosolyogva bólintottam.
- A sétapálca?
Érte nyúltam és elvettem. Néhány másodpercig figyelmesen néztem.
- Aha - dünnyögtem - Hát persze. Hogyne. Ez egy sétapálca. Megkönnyíti az utadat, hiszen erre készült. Egyszer, egyetlen egyszer elvisz oda, ahová menni akarsz, legyen az bármilyen messze.Az út egy szempillantás... De jól meg kell gondolnia annak, aki ezt választja, hisz csak egyszer működik. Ebbe a botba kevés mágia szorult. Mint mondtam, bizonyos értelemben én készítettem őket. Valaha hétköznapi tárgyak voltak. De aztán bekerültek ide, itt álltak évekig ebben a boltban, és rájuk rakódott a por meg a varázslat. Így lettek ilyenek.

- Ez az amit mindig is vallottam, aki mindig is voltam. Nem lelem élvezetem abban ha másokat laposra verhetek, vagy kínt okozhatok. De megvédem magam, és még mást, ha van miért kiálljak.
Az eddig felsoroltakból talán még a pajzsot tudtam elképzelni olyannak, ami hozzám illik... De mégsem volt az igazi azt hiszem. Tényleg túl nagy volt. Bár lehet anélkül meg nem sokat ért volna.
- Á... értem. Érdekes... - morfondíroztam el a dolgon. - Különös, de érdekes. Sosem gondoltam volna... - sóhajtottam. - Olyan abszurdnak tűnik - ráztam meg a fejem szórakozottan majd elmosolyodtam. - Mintha a mesék meg a mítoszok keltek volna életre. Valahogy mindig is szerettem azokat a történeteket...
- És a könyvek? - fordultam feléjük nagy bőszen és kicsit közelebb léptem hátha látok rajtuk címet amiről eldönthetem miről szólnak. - Milyen könyvek ezek itt egyáltalán?

Én is a könyvespolc felé fordultam. Nem volt túl sok, hisz a nagyját a könyvesboltban tartottam. Némelyik nagyon régi volt... Olyan nyelven íródott, amit már senki sem beszélt vagy ezer éve... Másokat meg a múlt évben adták ki.
- Ezek csak könyvek. Van, amelyiket bárki el tudja olvasni, mindegy, mi az anyanyelve... Van, amiből életre kel a rész, amit felolvasnak. Megint másikak beszippantják az olvasót... Vigyázni kell velük. A sárkányok és varázslók meg boszorkányok nem mindig veszélytelen népek. De itt van például ez... Ez egy szelídebb példány.
Levettem a polcról a könyvet. Volt vagy ötszáz éves, talán több is. Manapság már nem is igazán készítettek könyveket...
- Óz, a nagy varázsló. Ismered, gyermekem? Klasszikus. És... igen... Ez hazavisz. De ahhoz végig kell olvasnod, betűről betűre.-.. Ám ha végeztél vele, egy szempillantás alatt otthon teremsz. Nem kell hozzá se sétapálca, se vörös cipő, se forgószél... De te ezzel nem sokra mész, igaz? Hiszen nincs igazi otthonod... De ki tudja, talán ezzel meglelheted. A varázslat ár csak ilyen furcsán működik.

- Sárkányok? - kérdeztem eltűnődve. - Nos igen, nem lennék benne egy űrcsatában... bár ha az jelenik itt meg a bolt kellős közepén az lehet hogy rosszabb... Vagy egy razziában -hüledeztem kicsit ahogy megelevenedtek a szemeim előtt az emlegetett dolgok.
- Óz? - néztem rá értetlenül. - Nem, azt hiszem azt nem ismerem.
- Ne mondj ilyeneket... Igaz talán én is gondolok ilyesmire céltalan bolyongásaim közepette. De ha úgy vesszük ez az otthonom... a Föld. Itt is, vagy egészen máshol. Bár nem tudom mennyire venné szívesen ha beköltöznék ide pár napra - nevettem.
Körül pillantottam ismét és újabb gondolatok születtek a fejemben. Lehet hogy én vagyok válogatós, hogy ennyi csoda közül nem tudok választani, de valahogy egyiket sem éreztem ,,magaménak".
- Kíváncsi lennék, vajon tanulható-e az ilyesmi... - motyogtam félig hangosan éppen az egyik tárgyat bambulva. De pár pillanat múlva, miután felocsúdtam a szám elé kaptam a kezem, mintha valami rosszat mondtam volna. ÉS egyáltalán nem voltam benne biztos hogy nem így volt.