Rose

Név: Sarah Rose Wallington
Születési idő: 2994.07.04. ( 8 )
Faj: Telepata
Rang: -

Képességek: Pirokinézis. Egy nem túl ritka, ám nagyon erős képesség. Használói képesek olyannyira felgyorsítani az atomokat, hogy azzal a kiszemelt tárgyat képesek meggyújtani. Ez nagyban függ a tárgy anyagától is. Egyes pirokinetikusok a már égő tüzeket is tudják formálni, irányítani. Ez ritkább adottság, sokszor külön képességként gondolnak rá.
Rose esetében a képesség erős, de kiforratlan. Meg tud gyújtani dolgokat, vagy felforrósítani fémet, de egyelőre nem képes pusztító forróság-hullámokat gerjeszteni vagy felrobbantani dolgokat. Könnyen gyulladó anyagokat (például fa, papír) könnyedén lángra lobbant, és a tüzet képes irányítani is. Azonban ha a bőréhez ér, ez a tűz őt is ugyanúgy megégeti, így vigyáznia kell, hogy legalább néhány centire tartsa magától még a gyertyalángokat is. Ha egy nagy tüzet, például egy égő ház lángjait próbálja irányítani, pár perc alatt ólmos fáradság lehet úrrá rajta, ehhez még kicsi az ereje.

Család: Nem emlékszik. (Rose és Marcus Wellington meghalt, egy tűzben mely az otthonukban ütött ki, ismeretlen okok miatt. Marcus rendfenntartóként dolgozott, míg Rose egy kisebb vállalat titkárnőjeként.)

Foglalkozás: Nincs. De amit a képességei engednek, azt megcsinálja. Padlósúrolás, „rakodás” és szinte bármi, amire megkérik és képes teljesíteni. Fizetsége általában, pár sértő szó, némi odavetett étel vagy annak maradéka, és ha épp mázlija van, akkor talán nem kell az utcán töltenie az éjszakát és még meg is fürödhet. De ez utóbbi két dolog csoda számba megy. Nem szereti elvenni mások dolgait, de ha nincs más út, akkor lopással tartja fent magát. Amit meg kell hagyni, elég ügyetlenül művel és leginkább vagy a szerencséjén múlik. Vagy csak legyintenek a károsultak, hisz nem vesz el, csak annyit, amennyire szüksége van. Ez általában még az öt dollárt sem haladja meg.

Ingóságok: -

Egészségi állapot: Egészséges. De a legutolsó orvosi megállapítás szerint részleges amnéziája van. A sokk hatására nem emlékszik semmire, azonban megfelelő külső hatásra - mint például illatok, gesztusok, hangok, nevek említése -, előjön egy-egy kép a múltjából. De nem biztos benne, hogy azok valódiak és nem csak a vágyait, álmait tükrözi vissza. Ami furcsa a kislánynál, hogy álmaiban „emlékszik” arra, hogy mi történt vele, vagy ha úgy tetszik, akkor újraéli. De ezt nem hajlandó elfogadni, mert magát okolja. Ébredés után pedig csak kevés részletre emlékszik.

Kinézet: Valaha vékony alkata ellenére, csipkedni való pofija volt. Melyen mindig ott virítottak a mosoly apró gödrei. Világoszöld szemeiben - melyben némi barnás vonalkák is megtalálhatóak-, jó kedv csillogott, az örökké vidám és jókedvű gyereknek. Barnás haja, melyre, ha rásütött a napocska vöröses árnyalatot kapott a háta közepét verte. Arca, bőre fehér. Öltözéke mindig is kislányos volt.
Ha most rátekint valaki, nem lát mást, mint egy piszkos, büdös és szánalomra méltó utcakölyköt. Haja szinte már szürke és maximum a zsírtól csillog, mely már így is varkocsokba lóg a beletapadt piszoktól. Zöld szemeiben már kimúlt a régi fény, arcocskája beesett. Kabátja a bokáját veri és ennek is ugyanúgy fel van hajtva az ujja, mint a nadrágjának a szára, ami szintén óriási rá.

Személyiség: Életvidám és játékos kis csöppség, aki szinte mindig mosolygott és bárkit képes volt felvidítani a környezetében. Írni, olvasni nem tud, bár a betűket felismeri. A számokhoz viszont különleges érzéke van. Szeret bújócskázni, még ha az utcán töltött idő el is vette a varázsát az egésznek. Legalább olyan akaratos, mint amilyen kedves. Csak az ösztöneire hallgatva tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. De hát egy gyermekre nyomással hatást lehet gyakorolni, így nem mindig cselekszik jól. Fél az álmaitól és ezért nem szeret egyedül aludni, ahogy a rendfenntartóktól is. Ez utóbbinak mindössze annyi, az oka, hogy rengeteg rémmesét hallott arról, hogy mit csinálnak azokkal a gyerekekkel, akiket elkapnak. Vágyik a biztonságra, arra, hogy valaki szeresse és gondoskodjon róla. Két szóval, hogy legyen egy normális otthona és szülei. Az utóbbi hónapok azonban ezt csak megerősítették benne, miközben egy kissé tartózkodóvá tették. De a folyton locsogó száját még ez idő sem tudta visszafogni, még ha kevés emberrel is tudott beszélni.

Szexualitás: Nincs neki, de mindenki heteroszexuálisnak születik. A többit az évek és/vagy a tapasztalatok döntik el.

Előtörténet:

Múlt:
Bár mily meglepő a Marson is élnek normális családok. Rose és Marcus Wellington is ezek közé tartozott, akik a körülmények ellenére nyugodt életet éltek. Tény, hogy bárhol máshol jobb lett volna nekik, de maradásukra mindössze az késztette Őket, hogy nem akartak a különböző politikai harcok következményeivel számolni. Így inkább számoltak a betörőkkel és fosztogatókkal, miközben mindent megtettek, hogy ezektől megóvják magukat. Marcus a rendfenntartóknál dolgozott, így szinte ez egyszerre jelentette a biztonságot azonban a veszélyt is a családjára nézve. De komoly intézkedésekre soha nem került sor.
2993 telén azonban a mindig zord emberkének az élete megváltozott, mikor az addigra már felesége bejelentette, hogy gyermeket vár. Visszább vett az életviteléből és a társaival való kocsmázások helyett inkább a családjával foglalkozott. 2994 nyarán már tűkön ülve várták a kisfiút, akire számítottak. Mi tagadás, bár megtudhatták volna, ha akarják a kisfiú mégis csak kislány lett. De ez nem változtatott semmin, csak a babákat kellett lecserélni kocsikra és hajókra. No meg azt a tévképzetet, hogy majd bizony együtt fog csajozni a fiával. Kisebb, nagyobb megszakításokkal csendesen éltek miközben Marcus dolgozott, Rose pedig otthon vigyázott és nevelte a kicsi Saraht. Bizony, a kislánynak a Sarah Rose Wellington nevet adták. Senki nem értette, hogy egy szőke, kékszemű nőnek és egy fekete hajú, barna szemű férfinek miként is hoztak össze, egy ilyen szép és bájos teremtést, mint Sarah. De egyikük fejében sem fordult meg hűtlenség, még ha kicsit sem hasonlított a gyermek az apjára, leszámítva az akaratosságát.
Sarah csak annyira volt rossz gyerek, mint bármely másik korabeli kölyök. Annyival megfűszerezve, hogy mindig bújócskázott és kimondottan hosszú időnek bizonyult mire megtalálták a leg lehetetlenebb helyeken, ahova csak elbújhatott a házban. Ezen játékától eltekintve, ahogy cseperedett, csak még több aggodalomra adott okot a szüleinek. Senki nem tudja miért, de folyamatosan vonzotta a tűz. Ha bármi éget a házban, akkor bizony Sarah ott volt. Sokszor kiszökött éjjel a szobájából és a kandalló előtt aludt, hogy minél közelebb legyen hozzá. Rose többször elvitte orvoshoz, akik nem tudtak neki semmi kézzel foghatót mondani. Az összes vizsgálat eredménye semmilyen rendellenességet nem mutatott és a pszichológusok is arra jutottak, hogy Sarah mindössze csak otthon érzi magát. Ő a tűzben leli meg a nyugalmát, míg mások a futásban vagy csendben. Persze ez kicsit sem nyugtatta meg a szülőket, még ha rajongtak is a kicsiért és pótolta őket a számok után való érdeklődése és fogékonysága. Pláne, hogy ahogy nőt ez egyre jobban megmutatkozott.

Jelen:
„Egy nő van velem. Nem látom, csak hallom, ahogy csörömpöl és halkan dúdolgat. Valami fahéjas sül. Érzem az illatát, de most nem kell. Pedig szeretem a sütit. Tekintetem nem szakad el az előttem lobogó lángról. Érzem a fa égett illatát, hallom, ahogy ropog a lángok között. Törökülésben ülök, és térdemen támasztottam meg a könyököm, hogy állam a tenyeremre támaszthassam. Így nézem a csodát, mely szinte elvarázsol. Sokszor csinálom ezt, de most valami mocorogni kezdett bennem. Előrébb csúsztam és igyekeztem kinyitni az ajtót. De csak csendesen, nehogy meghallja a néni. Tudtam, hogy nem szabad. Valakinek a hangja visszhangzott a fejemben, aki azt mondta, hogy fáj ha megéget. De egy másik hang azt mondta, hogy meg tudom fogni, csak akarnom kell. Éreztem, hogy nem fog bántani így a lángok felé nyúltam, hogy kivegyem onnan őket és magam köré tekerjem nyugodtságát. De egy hang rám kiabált és már el is rántott onnan és meg csak vergődtem és sírtam, hogy haza akarok menni és folyamatosan a tűz felé kaptam miközben orvul elráncigáltak onnan.”

Az arcom vörös és kezeim ökölbe szorítva kapaszkodnak az óriási kabátomba. Már felébredtem, de még most is érzem a kétségbeesést, mit az álmomban. Tekintetem körbe kaptam a büdös és koszos helységben, de csend volt. Leszámítva egy-két rágcsáló neszezését. Fáztam. Így újra magam köré vontam a kezeim és csak néztem a sötétséget, ahogy összekuporodva igyekeztem visszaaludni. Olyankor legalább nem fázom.

Múlt:
Sarah első vonzalmának megmutatkozása után az első legnagyobb baj az óvodában történt. Az udvaron játszottak, de Sarahnak nem volt kedve a többiekkel lenni. Zsebében volt egy öngyújtó és folyamatosan azt dörzsölgette, miközben vágyott arra, hogy mosolyogjon. Tudta, hogy ez most csak egy esetben történhet meg hisz már a számok ösvénye nem segített. Ha tűz közelében van. Elvonult egy félre eső részhez, ahova a levelek voltak összehúzva. Sarah elbújt mögötte és addig, addig játszott a gyújtóval, míg lángra nem kapott a kupac. Saraht mintha kicserélték volna, megbabonázva nézte az egyre nagyobb lángokat és mosolygott. Felhőtlen nyugalom és boldogság áradt minden pólusából. Még akkor is mikor az egyik nő sikítozva rángatta el onnan. Sarah nem akarta hagyni, de végül felkapták és az irodába vitték. Ez volt az utolsó napja és Rosenak fel kellett adnia a munkáját, hogy vigyázzon rá. Ami nem volt könnyű még neki sem. Elzártak minden olyan eszközt, amivel a kislány veszélyeztethette volna magát. De napok múlva, ahogy semmilyen tűzzel nem találkozott Sarah megvadult. Kiabált, őrjöngött és fizikailag bántalmazta saját magát. Mikor próbálták erről leállítani, akkor neki ment az anyjának. Marcus végig nézte a jelenetet és megsajnálva a lányát egy gyertyával tért vissza mit gyorsan meg is gyújtott. A lány csillapodni látszott pedig, feldúltságában nem vehette észre még. De mikor keresni kezdte, hogy hol van már újra mosolygott. Marcus letette az éjjeliszekrényére és otthagyta. Sokáig csak az ajtóból nézték, a teljesen jókedvű és kiegyensúlyozott gyermeket. Próbálták megfejteni, de már belefáradtak az orvoshoz járásba és inkább megadták a lányuknak azt, amire szüksége volt. Gyertyákat, melyeket bármikor meggyújthatott akár maga is, ha követte azt, amit tanítottak neki. Sosem árulta el, hogy miket művelt az apró lánggal miután a szülei nyugovóra tértek.

Jelen:
Remegő kezemmel töröltem meg az arcom. Amivel csak szétkentem a piszkot, melyet a könnyeim áztattak fel a bőrömről. Elbújtam, apró kezeimben egy kifli volt. Másik kezem a számra tapasztva húztam össze magam a lehető legkisebbre, hogy még csak a lélegzetem se hallja. Hallottam, hogy a trappoló hang közeledik és megtalálta a hangját is a férfi.*
- Hol vagy? Bújj elő te sz@rzsák és fizess… Ki tekerem a nyakadat, ha nem talállak meg.
- Hallottam, hogy belerúgott valamibe, de mozdulatlan maradtam, mindaddig, míg nem hallottam a távolodó lépteit. Már nagyon fájt a hasam. Két napja nem ettem semmit. Muszáj volt egyet elvennem, különben éhen halok. Lelkiismeret furdalásom a tettem miatt, mindössze addig tartott, míg bele nem haraptam. Nem telt bele fél perc már ott sem volt. Nem volt elég, de több volt, mint a semmi és több, mint, amit az elmúlt két napban ettem.
- Lesz ez még jobb is… nyugi. *Simogattam meg körkörösen a pocakom miközben suttogva beszéltem hozzá. A hideg az már megszokott volt, így most is összekuporodtam a sötétbe és álomra hajtottam a fejem. Altató helyett, most a pocak zúgta kielégíthetetlen és keserves dallamát, amely álomba ringatott…

„Sok apró, kicsi láng lobog. Kezem kanálként tartom felé, miközben mutató ujjammal finoman és óvatosan hívogatom. Eddig is csináltam már ilyet, legalábbis nem volt idegen számomra ez a mozdulat. De akkor csak egy láng volt, most legalább egy tucat éget. Tudtam, hogy késő van és már senki nem zavarhat meg a koncentrálásban. A saját hangom hallom, ahogy számolva halad egyre tovább a gyertyákon. Már a nyolcadiknál jártam, mikor úgy éreztem, hogy kezd kifolyni a kezeimből. De nem akartam abba hagyni, csak odább léptem és a következőre koncentráltam. Örömömben, hogy ez is sikerült nem vettem észre a figyelmeztető hangot, amely folyamatosan tanított és szólt korábban is, hogy mikor álljak meg. Már csak három… Futott át a fejemen és tovább álltam. De amint megkaparintottam a tízedik lángcsóvát is, karom már nem bírta tovább és ujjaim közt kezdet el csöpögni a padlóra. Megijedtem. Alátartottam a másik kezem és egyszerre akartam visszaküldeni a helyükre őket, és belefújtam a tenyerembe. De nem sikerült. A gyertyák lángra kaptak ugyan, de minden más is ami a környezetében volt. A faliszőnyeg, az ágyam, a papírok… Megbabonázva néztem a pusztítást és még kiabálni is elfelejtettem… a szüleimről is megfeledkeztem. Pillanatok alatt elterjedt a szoba egészrészén… Miattam… Én csináltam ezt a csodát. Sikolyok… valaki volt bent és ez lefékezett, miközben kimásztam a tűzlétrán… Az anyukám… és most az apukámat hallom. Vissza kell mennem. De ugyan az a hang, mely a veszélyre figyelmeztetett azt kiáltotta, hogy fussak. Az előbb nem hallgattam rá és most a szüleim kiáltoznak. Fujtattam egyet és szomorúan siettem lefelé, miközben a sikolyok csak halkultak…”

-ANYAA… - Kiáltottam el magam miközben felültem és kezeim közé temettem zokogó arcom. Emlékezni akartam. Tudni akartam, de csak a sikolyt halottam még most is. Apró mancsaim a füleimre tapasztva kezdtem el énekelni egy régi mondókát, hogy ne halljam többé. Aprótestem hintáztatva kötöttem le még jobban a figyelmem. A tűz könnyedén megnyugtatott volna, de elfogyott a gyertyám és a gyújtóm sem volt már meg.

Múlt:
Az egyik ilyen este után Tűz ütött ki a Wellington házba. A szülök a lángok áldozatául estek, míg Saraht eszméletlenül találták meg pár száz méterrel odább a háztól. Senki nem tudja, hogy mi történt pontosan, és hogy menekült meg a kislány. Rátalálva vérzett a feje, és tele volt zúzódásokkal mintha leesett volna valahonnan. Párnap múlva tért magához egy korházban, de nem emlékezett még a nevére sem. A nevét ugyan megmondták neki, de jobbnak látták, ha minden másra maga jön rá, majd idővel természetesen pszichológusi segítséggel.

Jelen:
Még mindig énekeltem, mikor egy kéz ragadta meg a vállam és húzott magához. Ijedtemben ugrottam egyet, hogy távol tartsam magam a betolakodótól. De az enyémtől nem sokkal nagyobb kezek ezt megakadályozták és finoman simogatni kezdte a hajamat.
- Nyugalom Rose… itt vagyok. Már mindenhol kerestelek. Jól elbújtál, ha nem énekelsz, meg sem talállak. *Hangja megnyugtatóan hatott rám, pedig csak pár évvel volt idősebb, mint Én. Pontosan számolva 11. Beletelt kis időbe mire két szipogás között megszólaltam.*
- Nem Tőled bújtam el… Csak elvettem egy kiflit és utánam eredtek. Muszáj volt elbújnom. *Hangomban ott volt a kétségbeesés és pocak meg is erősítette a szavaim, hisz hangosan mordult egyet.*
- Ezért kerestelek. Hoztam neked valamit. *Kissé elhúzódott én meg szemeim megtörölve néztem, hogy mit vadász ki a zsebeiből. De sötét volt, nem láttam. Csak hallottam, hogy valamilyen zacskó csörömpöl. Pár pillanat múlva tűzlobbant mely egy szál gyertyát gyújtott meg. Megbabonázva néztem, pedig már annyiszor láttam. Kezem kinyúlt felé, de egy határozott hang rám kiabált a fejembe és kezem magam mellé ejtettem.*
- Köszönöm. *Öleltem meg a nyakánál miközben majd kiugrottam a bőrömből.*
- Ezt csak megláttam miközben kerestelek, és eszembe jutott, hogy legutóbb említetted, hogy csak kevés van. Ez az, amiért kerestelek. *S egy szendvicset vett elő, amiben még hús is volt meg egy szelet csokit, amit átnyújtott nekem. Szemeimben hitetlenkedés tükröződött és hevesen megráztam a fejem.*
- Nem, ezt nem fogadhatom el. *Ráztam meg a fejem, ám kevés hitelt adott a szavaimnak a korgó gyomrom.*
- Rose kérlek. Ma kaptam egy kis pénzt, és a csokit neked vettem. A szendvics meg… *Sóhajtott egyet miközben a hajába túrt. Sokkal idősebbnek és érettebbnek látszott, mint egy 11 éves kölyök mikor ezt csinálta.*
- Az is a Tiéd. Én már ettem. Már mondtam, hogy Paul gondoskodik arról, hogy együnk. Ha nem is mindig kapunk pénzt, de kaját igen. Rose, enned kell. Te még kicsi vagy és nem vagy hozzászokva, hogy napokig nem eszel. *Szavaira csak egy koloncnak éreztem magam, akiről gondoskodnia kell, annak ellenére, hogy csak pár hete találkoztunk és segített meglépni a rendfenntartóktól. Azóta mégis úgy viselkedik, mintha a bátyám lenne. Az éhség győzött, így elvettem Tőle és türelmetlenül kezdtem el kicsomagolni.*
- Köszönöm. Ez isteni… *Rebegtem két falat között, miközben hálásan tekintettem rá.*
- Beszéltél már a Te Pauloddal? *Kérdeztem, hisz megígérte, hogy megpróbálja.*
- Sajnos még nem tudtam. Ragyás mindig ott van mellette és Ő gyakorlatias. Nem látná be, hogy miért is szeretném, hogy csatlakozz.
- Látod, ezt Én sem. Semmi hasznomat nem vennétek, mert kicsi vagyok. *Szontyolodtam el. Hisz ez így működött. Tudtam és láttam. De a simogató kezecskére felemeltem a fejem.*
- Egyél! Egyébként meg, ha más nem takaríthatnál. Kicsi vagy, de szép kislány és van érzéked a számokhoz. Kár lenne, ha ezt veszni hagynánk a süllyesztőbe. Ha még most valóban nem, ha nagyobb leszel, akkor biztos, hogy meghálálhatnád. De biztos vagyok benne, hogy a Főnöknek lesz pár kérdése.
- Tudod, hogy nem emlékszem semmire Claus. A nevemet is csak azért tudom, mert megmondták a kórházba.
- Tudom Rose. De akkor mesélj arról, hogy mi történt a kórház után. Mondj el mindent, és ha kérdeznek, akkor tudok rá válaszolni. És talán napokon belül már nem kell az utcán aludnod. Egyedül.
- A kórházból a nevelőintézetbe vittek és ott tartottak. Állandóan tanulni kellett, de csak a matek volt az, amit szerettem és abban pedig előrébb jártam, mint bárki a csoportból. Délután pedig vagy a szobámba tanultam, vagy pedig elvittek a fehérszobába. Nem szerettem azt a helyet. Állandóan rajzolnom kellett, fura kérdésekre válaszolnom és egy nagy tintapacáról megmondanom, hogy mit is látok. *Forgattam a szemeim. Hisz mit láthattam volna? Természetesen azt amit oda raktak. Tintapacát.*
- Bár néha volt benne egy-egy madár, virág vagy láng. De ez nagyon ritka volt. Ha nem lett volna a fehérszoba, akkor még jó is lett volna. Még a gonosz Golyó sem tudott volna elijeszteni.
- Akkor mért vagy most itt?
- Mert rosszkislány voltam. *Sütöttem le a tekintettem arra a két falat ételre a kezemben.*
- Éjszaka mindig sikítva ébredtem, és azt mondta Golyó, hogyha nem hagyom abba, akkor nem hagyja égve a gyertyát. Én igyekeztem… tényleg igyekeztem. Esküszöm, hogy mindent megtettem. De mindig rosszat álmodtam, ahogy mostanában is. Golyó pedig betartotta a szavát. Agresszív lettem és neki mentem a nevelőnőnek. Bezárt egy sötét szobába és másnapra tele voltam karmolásokkal és harapással. Mikor kiengedtek a büntetésből egyenesen elszöktem. Mindenkin keresztül gázoltam, és mivel bújócskában jó vagyok így elbújtam mielőtt utolérhettek volna. Nem tudom mi volt velem, de nem nyugodtam meg addig, míg kiszabadulva nem volt tűz a közelembe. Ez megnyugtatott, mint ahogy most is. *Abba hagytam, hisz szégyelltem magam. Lesütöttem a tekintetem és közben felbontottam a csokit. A felét a fiú felé nyújtottam. Nem kellett küzdenem, hogy elfogadja. Talán tudta, hogy ha nem teszi, akkor én sem eszem meg.*
- Nem vagy rossz gyerek Rose… csak… csak más. Neked olyan a tűz, mint nekünk a levegő. Nem élhetsz nélküle…
- Tényleg? *Csillantak fel a szemeim, hogy Én tényleg jó kislány vagyok és nem az én hibám volt.*
- Tényleg. De mi volt utána?
- Semmi. Bujkáltam és igyekeztem megszerezni annyi ételt, hogy ne haljak éhen. Kértem, munkát ajánlottam cserébe vagy loptam. De mindig csak annyit, amennyi elegendő volt. Te is tudod, hogy milyen ügyetlen vagyok. Hisz te mentettél meg azoktól a bácsiktól.
- Nem bácsik kicsi Rose. Rendfenntartók. Ezt jegyezd meg és tartsd magad távol Tőlük. De most mennem kell. Igyekszem beszélni a Főnökkel, de addig is ügyes légy. Amint tudlak, megkereslek Paultól függetlenül. Szia! *S ezzel ott hagyott. Nem haragudtam rá. Már jól voltam és nem féltem. Összegömbölyödve és teli pocakkal merültem újra álomba.

Elfogadom az előtörténeted, jó játékot az oldalon!