Keitha Anemoi - (Anima)

Név: Keitha Anemoi - (Anima)
Születési idő: i. e. 204. február 1-én született meg ez a teste, 21 évvel később vált leviatánná. Hogy előtte hány évet élt, hol, vagy hány testben, arról semmi emléke nincs. (3204 év)
Faj: leviatán - levegő

Rang: -
Képességek:
- képes a levegő korlátlan manipulálására, irányítására. Ilyen például a különböző légmozgások előidézése, alkotóelemek mennyiségének manipulálása (gondoljunk csak a magashegységek oxigénben szegény levegőjére). A légmozgások segítségével képes repülni, illetve különböző tárgyakat mozgatni, persze itt is igaz, hogy sok függ a körülményektől, egy kis szellővel nem fog házakat romba dönteni, se fákat kicsavarni, viszont nagyobb erőráfordítással már ez sem okoz gondot.
- harci formájában képes levegő alakot felvenni
- leviatán volta miatt nem öregszik és képes gyógyítani

Család: élő rokonai nincsenek
Foglalkozás: művészettörténész, muzeológus – a korábbi évszázadok, ezredek során összegyűjtött vagyona mellett nincs rászorulva, hogy a megélhetéséért dolgozzon, ennek ellenére több múzeummal is kapcsolatban áll. Ennek egyik fő oka, a korábban megszerzett tudása gyakorlása, szinten tartása.

Ingóságok: Az elmúlt évszázadok alatt tekintélyes vagyont sikerült felhalmoznia, melyek jó része az egykori „népei” által felajánlott ajándékok. Ezek kisebb, személyes kedvenceit otthon, míg döntő többségét bankban őrzi, egy részét pedig különböző múzeumokban tartja, kiállítások kapcsán. Az utóbbiakból elegendő mennyiségű bevételre tesz szert. Saját járművei nincsenek, szüksége sincs rá, viszont London külvárosában van egy kis kúriája.
Egészségi állapot: Klausztrofóbia – szűk helyektől, bezártságtól való félelem. A karakter nehezen viseli el az ilyen környezeteket, ha mégis ilyenre kényszerül, először csak erős szorongás, zavartság lett úrrá rajta, ha pedig nem sikerül rövid időn belül „kiszabadulnia” és megnyugodnia, akkor pánikrohammá fajul a dolog.

Kinézet: Könnyed, légies teremtés. Alacsony termetű, kb. 1.60 m magas, vékony alkat. Bőre sápadt, jól illik halovány, égkék szemeihez. Hosszú, kb. derékig érő, egyenes szálú, világosszőke haja van, amit többnyire kiengedve hord, esetleg laza copfban, fonatban, de ettől bonyolultabb frizurával nem sűrűn látni. Ruhákat tekintve nem szereti a szűk szabású, szoros ruhákat, inkább a könnyű, kényelmes anyagokat és a bő szabású darabokat részesíti előnyben, szívesen hord csuklyás köpenyt. Gyakran hord kiegészítőként különböző sálakat, fátylakat, esetleg a hajába font szalagokat.
Személyiség: Emberbarát természet, mindig is szívén viselte a faj sorsát. Meggyőződése, hogy erejével a népét kell szolgálnia, az ő megélhetésüket, fejlődésüket elősegíteni. Sokszor igényli a társaságot, hogy hasson másokra, segíthesse őket, bízzanak benne. Könnyen barátkozó típus. Jellemző rá a könnyedség, mozgékonyság, kötetlenség, akár csak a szél, ő sem tud túl hosszú ideig egy helyben maradni. Esetében ez úgy értendő, hogy néhány 10 évnél több időt sehol sem töltött el egy helyen, ha úgy érzi, valahol beteljesítette a küldetését, egyszerűen odébb áll, hogy tovább járja a világot, és máshol lásson munkához. Gyors és élénk, igaz, figyelme gyakran szerteágazó. Az anyagi dolgok nem igazán érdeklik, amit ajándékba kap, azt elfogadja, de pl. nincs az a pénz, amivel meg lehetne vesztegetni. Vállalkozó kedvű, szeret új dolgokat kipróbálni, megismerni, emellett, ha valami fellelkesíti, könnyen „túlpörög”. Ha kell, inkább elhallgatja az igazságot, de sohasem hazudik, s ha valamiben szavát adja, akkor azt is betartja. Nem törekszik a vezetői babérokra, sőt, jobban szereti, ha mások irányítanak, ő pedig inkább csak a háttérből segít, persze ez csak abban az esetben, ha elfogadja a másik véleményét, tudását.

Szexualitás: hetero



Előtörténet:
I. A KEZDETEK
Abban a korban születtem, amit a mai emberei időszámítás előttinek tekintenek. Az egykori brit szigetekre betelepült kelták első leszármazottai között láttam napvilágot. Bár ez már több mint 3000 évvel ezelőtt történt, ám még a mai napig jól emlékszem, milyen erőfeszítésekbe telt a letelepedés és a beilleszkedés a leigázott őslakosok között, újjáépíteni a falvakat a pusztítások után. Már egészen fiatal koromban ígéretesnek találtak, így azon kevesek egyike lehettem, akiket kiválasztottak, hogy idővel bekerülhessenek a falu druidái közé Ezt megelőzően azonban hosszú éveken keresztül, mint tanoncok próbáltuk elsajátítani az ősi tudást. Ez mennyivel keményebb erőfeszítéseket követelt meg, mint napjainkban… Írásos feljegyzések révén, csupán a mestereink szavai alapján, gyakran verses formában tanultuk meg az ősök bölcsességeit, nem úgy mint ma… digitális könyvek, diktafonok, lejátszók…
Emlékszem, a húszas éveim eleje felé járhattam, amikor egy óriási vihar söpört végig a szigeten. Aznap épp az Imbolcot, a tavasz érkeztét ünnepeltük, ám a vihar következtében az éjszakai tüzek miatt tűz ütött ki a faluban, ami rövidesen hatalmas kavarodáshoz és pánikhoz vezetett. Mint mindenki, én is a többiekkel siettem, hogy megfékezzük a tüzet, ám minden hiába volt, végül csak annak köszönhettünk a túlélést, hogy megfordult a szélállás. Az eset annyira kimerített, hogy a következő néhány nap teljesen kiesett számomra. Azt követően, azonban valami megváltozott. Eleinte én magam sem jöttem rá, hogy mégis micsoda, csupán apránként tűntek fel ezek a jelek. Az egyik például, a gyógyítás, a druidák egyik fontos feladata a sok közül, ám egyre inkább tapasztaltam azt, hogy gyógynövények és varázslatok nélkül is tudok gyógyítani. Erre az erőmre nem sokkal a tűzvész után derült sor, amikor több ember is égési sérüléseket szerzett. A sebek fájdalmának enyhítésére többször is óvatosan ráfújtam a sérült felületre, mire az szinte perceken belül eltűnt. Később persze még kiderült, hogy a légmozgásokra is hatással vagyok, képes vagyok irányítani a levegőt. Ha kell, esőfelhőket hoztam, ha túl sok volt a csapadék, egyszerűen csak arrébb „tereltem” őket. Ezek ellenére a tanulást továbbra sem hagytam abba, így kb. 20 év tanonckodás után engem is teljes körű taggá avattak. Hogy mi volt ebben a furcsa? Mármint, ebben semmi, amit sokan furcsállottak, hogy az elmúlt több mint 10 év alatt semmit sem öregedtem, csupán a hajam lett hosszabb. Teltek, múltak az évek, s egyre inkább bebizonyosodni látszott a dolog, hogy nem csupán jó géneket örököltem felmenőimtől. Sokat találgattak, hogy vajon az istenek szemeltek ki valami célra, vagy esetleg egyikük „szállt meg”, de hogy őszinte legyek, ebben a mai napig nem vagyok egészen biztos. A lényeg, hogy az emberek végül is beletörődtek a létezésembe. Ahogy az idő kereke tovább haladt, lassan minden barátom, ismerősöm, rokonom megöregedett, majd eltávozott az élők soraiból, hogy egy új testben kezdjek új életet. Ám hiába éltem ezzel a tudattal, mégsem vígasztalt, hiszen ha újra találkoznánk is, valószínűleg már nem ismernének meg, sőt, nem is emlékeznének rám. Amikor az utolsó barátom is meghalt, évekre visszavonultam, távol az emberektől, hogy átgondoljam eddigi életemet. Végül arra a következtetésre jutottam, hogy előbb vagy utóbb biztosan eljő az én időm is, ám addig is, dolgom van még ezen a földön. Visszatérésem után, mint a falu „véne”, én lettem a druidák vezetője, hogy aztán újabb, majd 200 éven keresztül mutassam nekik a helyes utat és tovább adjam a megszerzett tudást, miközben egyik generáció a másikat követi.

II. AZ UTAZÁSAIM KEZDETE
Igaz, az élet nem mindig volt könnyű, de jól elvoltunk. Egyszer azonban mindennek vége szakadt, ahogy idegen katonák szállták meg a szigetünket, és hiába minden kitartásunk és tudásunk, még az én képességeimmel sem tudtuk feltartóztatni őket. A falu lángokban állt, ami ellen valami különös oknál fogva én sem tudtam felvenni a verseny. A lakosság egy részét lemészárolták, egy részét pedig rabszolgának hurcolták el. Miután a környéken már több tíz éve szóbeszéd járta rólam, hogy az istenek kegyeltje vagyok, így az én életemet megkímélték, végül az egyik Legatus Legionishoz kerültem, mint rabszolga. Nem mondom, elég komoly fordulatot jelentett ez az életemben… Mint már korábban kiderült, lehet, hogy valóban nem öregszem, viszont ugyanolyan sebezhető vagyok, mint bármelyik más ember, így kénytelen voltam velük tartani. Akkor még furcsállottam, hogy a légióparancsnok a többiekkel ellentétben természetesnek és magától értetődőnek veszi a szóbeszédeket, ráadásul még különféle történeteket is mesélt a hozzám hasonlókról, amit akkoriban még egyáltalán nem értettem, s bár hiába érdekelt volna a dolog, csupán egyetlen dologra tudtam koncentrálni, hogy mielőbb kiszabaduljak innen!
Egy reggelen aztán sikerült meglepetést okoznom mindenkinek, ugyanis a béklyóimat üresen, a földön heverve találták, hiába állt őrt több katona is a sátramnál… Hogy mi a varázslatos szabadulásomnak a magyarázata? Kiderült, hogy az elemem, a levegő alakját is képes vagyok felvenni, így pedig észrevétlenül elszökhettem. Csak most kezdtem felfedezni, hogy a korábban óriásinak hitt szigetem valójában milyen parányi is a nagy kontinenshez képest. Ahogy a Római Birodalmon keresztül vezetett az utam, sok új dologgal találkoztam. Például a latin nyelvvel, az írással, az idegen istenekkel, a különböző építészeti csodákkal, a kereszténységgel… És azt is megtudtam, hogy a légióparancsnokot, akinél néhány hétig raboskodtam, a tűz uraként is tisztelik, sőt, róla is több szóbeszéd járja, miszerint az istenektől kapta az erejét.

III. A NAGY UTAZÁS
Utazásaim során eleinte dél felé haladtam, kisebb-nagyobb kitérőkkel, egyes helyeken rövidebb-hosszabb időre letelepedve. Többnyire, mint gyógyító jártam a tartományokat, ám most már ügyeltem arra, hogy képességeimmel sehol ne keltsek nagy feltűnést, így ha gyanakodni kezdtek amiatt, hogy nem öregszem, csupán egyik napról a másikra tovább álltam.
Néhány évtized múltán az egykori Görögországba is eljutottam, majd tovább haladva, egészen Egyiptomig, s ezt követte bő 100 év Észak-Afrikában. Ezután visszatértem Európába, ám itt már javában tombolt a kereszténység, ami az én létezésemet nem igazán díjazta, így kelet felé vettem az irányt, hogy újabb népeket és kultúrákat ismerjek meg. Perzsia, India, Kína, Korea, Japán, hogy csak a legnevesebbeket említsem, ráadásul ezeken a helyeken már hosszabb időket is eltölthettem, révén, sok helyen továbbra megmaradt a több istenhit, Európával ellentétben. Ahogy a közlekedés fejlődött, úgy az utazás is gyorsabbá vált. Na jó, még mindig úgy volt a leggyorsabb, ha szél formámban közlekedtem, de azért az is fárasztó tud lenni egy idő után. Szinte az összes nagyobb államban eltöltöttem néhány emberöltőt, ami alatt megtanultam a nyelvüket, az írásukat, és valamilyen szinten a kultúrájukat is megismertem. Ez idő alatt volt, hogy csak egyedül éltem, esetleg papnőként, tanítóként, tudósként, istennőként, attól függően, hogy melyik kultúra mennyire volt toleráns és befogadó, több szerepet is kipróbálhattam. Többször is családot alapítottam, ám látni felnőni és meghalni a leszármazottaimat talán még fájdalmasabb érzés volt, mint annak idején a barátaim elvesztése. Nem is beszélve arról, milyen az, amikor az ember a szerelmét veszíti el, akivel több évtizeden keresztül együtt élt. Akkor megfogadtam, hogy soha többé nem esek újra ebbe a hibába, hogy megkíméljem magam a későbbi fájdalmaktól, ám aztán a történelem során többször is megszegtem ezt a fogadalmam.
Ázsia után az Újvilág felé vettem az irányt, a szelek szárnyán, s nem sokkal azelőtt érkeztem, hogy az európaiak is elérték volna a kontinenst. Még volt szerencsém 1400 táján az inka és azték kultúrákat is megismerni, sőt, egy hozzám hasonlóval is volt szerencsém találkozni, ám miután rövid időn belül elpusztították őket, inkább visszafordultam, és újra bejártam a korábbi útvonalamat, hogy hol, mi változott azóta? Bár a világ jelentős részén megfordultam, ennek ellenére eddig mégis csak kevés hozzám hasonlóval találkoztam, az pedig még ritkább esetnek számított, hogy valakivel másodszor is találkozzak. Próbáltam az írásos feljegyzésekből is kideríteni valamit, de csak ködös utalásokat találtam, mint „leviatán”, „4 elem”, „gyógyítás”, „alakváltás”, „isteni”, „örök élet”, ám ezektől se lettem sokkal okosabb, hisz egy jó részét már önmagam is tapasztalhattam. De hogy ezen túl hányan vagyunk, vagy a világ mely tájain, az továbbra is rejtély maradt számomra. Próbáltam a nagy tűzesetek, földrengések, árvizek, hurrikánok közelében folytatni a keresést, mígnem végül rám mosolygott a szerencse. Többükkel is volt szerencsém, vagy épp balszerencsém találkozni – volt, akivel több évtizeden keresztül összekötve az életemet segítettük egy-egy nemzet felvirágzását, de volt olyan is, akivel az elemek harcát vívva küzdöttem, hogy megmentsem egy-egy földrész lakosságát a pusztulástól.
Ahogy a tudomány egyre inkább rohamos fejlődésnek indult, úgy szorultunk mi is egyre inkább a háttérbe. A fegyverek elterjedésével ismét rákényszerültem a bujkálásra, ami igaz, nem szép dolog, mégis segített túlélni. Amikor közelítettem a 2000-hez, visszatértem Európába, hogy szülőhelyemen ünnepelhessem a „születésnapomat”, de mit ne mondjak… Azt hiszem, nem ártott volna korábban is visszatérnem, mert rá sem ismerni erre a helyre. De hát nincs mit tenni, haladni kell a korral. Bár nem volt a legkönnyebb hozzászokni az új környezethez, de megbirkóztam a feladattal, szerencsémre itt is akadtak még természet közelibb területek, népek. Egészen a nagy háborúkig mondhatni, el is voltam, ám akkor Londonba kényszerültem, s akkor olyan sérüléseket szereztem, hogy nem sokon múlott, hogy sikerült túlélnem. Utána még pár évtizedet lehúztam itt, de tovább nem nagyon bírtam, így hát ismét útnak indultam. Korábban azt mondtam, hogy fájdalmas látni, ahogy az ember ismerősei eltűnnek a föld színéről? Nos… azt kell mondanom, hogy látni a világ pusztulását, amit közel 2000 év alatt barangoltál be, ismertél meg, szerettél meg, védtél, óvtál, segítettél… az legalább olyan rossz érzés. De nem adom fel a reményt, és néha útnak indulok, hátha találok túlélőket, vagy valami megmaradt, primitív kis civilizációt, aki próbál újrakezdeni a romokban… Mindenesetre, vissza-visszatérek Londonba, mint utolsó, megmaradt kapaszkodóba. A keresést továbbra sem adtam fel, bár tudom, hogy óriási áldozatokat követelt a háború, még nem adtam fel a reményt, hogy magamfajtákkal találkozzak – vagy esetleg egy régi ismerőssel újratalálkozzak.