Metropolitan

A valaha volt Metropolitan Múzeum romjai. A főépület még áll, a két mellékszárny egyike viszont beomlott, és a másik is tetejét, illetve az egyik oldalát veszítette. A föld alatti alagsorban berendezett raktár viszont ép, bár már kifosztották, így alig találhat ott valamit az ember.

Újságíró vagyok. Csakis ezért vágtam bele ebbe az őrült kalandba. Nem mintha a millióval nem tudnék mit kezdeni... de a kíváncsiság volt az, ami igazán hajtott. Megtudni ki ez a titokzatos megbízó, miért kellenek neki a tervrajzok. De ehhez találnom kell egy darabot a vázlatból. Sokat kutattam, de eddig csak zsákutcákba szaladtam. A legígéretesebb Firenze volt, Cesare Borgia kastélya, de az megsemmisült a 23. században. Ami megmaradt belőle, az mind New Yorkba került. Nem maradt más, hát idejöttem.

Errefelé nem nagyon jár senki. Bár a romváros maga is eléggé kihalt, hiszen csak az él itt, aki valahogy kicsúszott a társadalom peremén, vagy szántszándékkal keresi a magányt, egyedüllétet. Kevesek bírják ki a romok lehangoló erejét, nem csoda hát, hogy ez a város sosem népesült be újra igazán azután, hogy a háború elsöpörte.
Az egykor pompás múzeumból sem sok maradt, már ami a tárlatokat illeti. De találhatsz itt feljegyzéseket, könyveket, és talán egy-két, a romok alá szorult műalkotást is. Vagy szerencsétlenebb esetben csontvázat.
Egy nagy kőhalom tetején, mely valaha az egyik szárny külső fala volt, tizenkét-tizenhárom éves fiú üldögél, maszatos arcán kíváncsi kifejezéssel. Talán ő tudna segíteni neked...

Ambivalens érzések munkáltak bennem, ahogy a romok között jártam. Lábujjhegyen akartam járni, nehogy trutyiba lépjek, de az kevés volt, így felhagytam vele. Másrészt, nem voltam én Barbie-baba, akit lehányt egy szivárvány. Ruhák jönnek, ruhák mennek az égetőbe. Vajon mennyi esélyem van? Amit lehetett, azt már elvitték a csövesek, meg a kurátorok.
Ahogy eleget láttam a lában alatt lezajló biológiai folyamatokból... Nicsak, egy tollaspatkány pikkelyes feje, vagy mi... Felnéztem. Egy kupac ez, meg az tetején észrevettem egy gyereket. Biztonságos távolságban megálltam.
- Szia. - nem néztem a szemébe, hátha vad. - Gondolom nem tudod, hol találok olyan papírokat, amire egy Da Vinci nevű vicces bácsi írt vagy rajzolt.

A gyerek kényelmetlenül vizslató pillantást vet rád, amiből máris biztosan tudhatod, hogy kamaszodik, és nemrég kezdték el érdekelni a lányok. Bár te nyilván a "néni"-kategóriába tartozol számára, de azért igyekszik megnyerően viselkedni. Viszont sajnálatos módon a fejét rázza.
- Az a helyzet, Miss, hogy nem igazán tudok olvasni - mondja mutáló, hol mély, hol magas hangon - De a barátom, Joey tud. Idehívjam? Mondjuk azt, hogy hol vannak könyvek, én is meg tudom ám mutatni... És különben is, sokkal kedvesebb vagyok, mint Joey.
Nem kezd el lemászni a törmelékről, egyszerűen csak leugrik róla, de nem zuhan jó négy métert, hanem szép lassan leereszkedik, mintha levitálna. Nyilván pontosan ez a helyzet.
- És Joey ilyet sem tud - mondja alig palástolt büszkeséggel, mikor a talpra a földet érinti - Szóval, megmutassam azokat a könyveket?

Hah... Egy repülőmókus. Most már tudom hova lett a patkány többi része...
- Nem, azt hiszem nem kell idehívnod Joeyt. Elég lesz, ha megmutatod a könyveket. - Nem megyek továbbra se túl közel hozzá. Ahogy méregetett, még kajának is nézhet. - Nos, csak utánad. - intettem.
Nem nagyon szoktam felvenni mások gondjait, de egy gyerek egy kupac szemét közt, ha más nem is, de szomorú.
- Szóval... Többen is éltek itt. Csak úgy... Magányosan? - kérdeztem, és megfogadtam, ha itt végzek, pár dollárral honorálom a fiú segítségét.

A gyerek úgy néz rád, ahogy nem túl okos emberekre szoktak.
- Most mondtam, hogy többen is vagyunk - feleli kissé türelmetlenül - akkor hogyan lehetnénk magányosak?
Szemlátomást nem értette meg a kérdésed lényegét. Vár, hogy elindulj, sőt, még a kezét is feléd nyújtja. Nyilván azt forgatja a fejében máris, micsoda hős lesz ő a többi fiú szemében, hogy megfogta egy felnőtt, és bár eléggé öreg, de azért szép nő kezét. Itt nincs mese, ha gyorsan akarod megtalálni ezeket a könyveket, eleget kell tenned a kimondatlan kérésének.
amíg a gyerek várakozik, idegesen körülnéz.
- Emlékszel, amikor azt mondtam, sokan vagyunk? Hát, szóval... Nem mind vagyunk barátok, és igazából ez nem a mi bandánk területe, ha érted... Szóval talán nem ártana sietni.

Már tudtam mire fogom költeni a fizetésem: fegyverre. Tulajdonképpen, szerintem mindenkinek van ebben a koszos világban, csak nekem nincs! Mondjuk volt... Csak valahol elhagytam. Idegesen néztem körül, hátha valamelyik kupac mögül előugrik egy falka gyerek... Aztán engedtem a célzásnak és megfogtam a kölyök kezét, és hagytam, hogy vezessen.

A srác szinte ragyog, ahogy bevezet téged a romos múzeum épületébe. ahogy körülnéz, talán sejted, hogy most nem az esetleges ellenségeket fürkészi, hanem azt szeretné, ha a barátai közül látna titeket valaki. A környék azonban néptelen.
A múzeumban leomlott falakat, széttört vitrinek cserepeit kell kerülgetnetek. A falból kilógnak a csövek, a valaha nyilván szép márványpadló mára már repedezett, törött. Néhol egy-egy lyuk is van rajta, ami nyilván a pincébe ásít.
- Gyere... Ott az ajtó. Nem nehéz lejutni, bár a lépcső... Ó!
A gyerek szeme kerekre tágul, ahogy felnéz rád.
- Te ugye nem tudsz repülni? Csak mert a lépcső közepe leomlott, és csak a fémkorlát maradt, szóval...
Idegesen sandít rád, mintha szidástól tartana.

Van azért varázsa az ilyen helyeknek is. Dolgok, amik egykor fontosak voltak másoknak, meg ilyenek. Másrészt... undorító. Ki az, aki ide vécézik már!?
A maga korában, nem sokban térhetett el a mai múzeumoktól. Mostanra meg egy szemétlerakóra hasonlít inkább. Lehajoltam, hogy egy leszakadt gerenda alatt átférjek, majd megálltunk. Kidülledt szemmel hallgattam a kis srácot, majd mikor láttam rajta a félelmet nem kiáltottam fel hangosan.
- És nyilván, csak te tudnál levinni... - méregettem az említett területet, majd összeszedve minden eleganciámat és önbizalmamat, és leültem a rúdra... Ismerős mozdulat... És csúszni kezdtem.

Bár a dolog kissé kockázatos volt, azért sikeresen leértél a pincébe. Az, hogy hogyan jutsz majd fel, egy másik kérdés, de legalább most lent vagy, és ez a lényeg. A fiú követ téged, igaz, a saját módszerével. amint leér, egyre növekvő tisztelettel néz rád: nyilván nagyot nőttél a szemében a rúdsiklásos trükkel.
- Nem, nem csak én tudlak lehozni - mondja vigyorogva - Viszont - komorul el - Én felvinni se tudlak.
Ha körülnézel a pincében... Nem látsz semmit, mert idelent sötét van. De ha valamivel, akár a kommunikátoroddal fényt gyújtasz, akkor könyveket, sőt, régi pergameneket fedezhetsz fel, meg egy-két modernebb adathordozót. hogy a rágcsálók és a víz melyikben tett több kárt, már más kérdés.
Ha kutakodni kezdesz, hamar találsz egy albumot, amiben, úgy látszik, hasznos információkra bukkanhatsz. Ugyanez igaz egy kis adathordozó mütyűrre is, amire a titokzatos "pendrive" felirat van írva a "Leonardo da Vinci élete és munkássága" felirat alá, irtó kis betűkkel. De a csatlakozóját elnézve már legalább érted, mi a franc az a lyuk a kommunikátoron, amit hagyománytiszteletből rátesznek, de amit soha senki nem használ a kapcsolat nélküli adatküldés korában.
Megpróbálsz feljutni, vagy idelent nézed meg a szerzeményeidet?

Zseniális... itt ragadok, ha csak nem úgy távozok, ahogy jöttem... Úgyis panaszkodtam, hogy rég volt rúd a combjaim közt... Ekkora meg még soha... Mivel nem látok a sötétben, a kis srác meg nem fluoreszkál, a kommunikátorom viszonylagos fényénél kezdtem keresgélni. Egy álom vált valóra, mikor találtam valami bigyót, amire Da Vinci neve volt írva. Főleg kettőt. Mivel mást nem igen találtam, amit mégis, azt meg a gigapatkány szájában hagytam, elraktam a könyvféleséget meg a pendrive feliratú valamit és visszaindultam.

Végül, nem kis nehézségek árán, feljutottál a földszintre. szerencse, hogy a veled lévő fiú nem gondolatolvasó, csak levitálni tud, mert még az ébredező tinihormonokkal együtt is belepirult volna a gondolataidba.
Odafent ugyanaz a kép fogadott, amit magad mögött hagytál. Leszámítva a három nyúlánk tizenévest, akik nagy szemeket meresztettek rád. Tény, hogy volt is miért: épp kezed-lábad bevetve másztál fel egy lépcsőkorláton, nem figyelve arra, mit takar a ruhád és mit nem.
- Na nézd csak, a kis Gregory - szól az egyik, meglátva levitáló társadat - Nem megmondtam, hogy nem teheted be a lábad területünkre? És ki ez a bige? Csak nem a barátnőd? Nem... Ahhoz túl szexi.
A hangadó pillantásából ítélve ők nem fogják pár lopott pillantással letudni a vonzalmuk kimutatását. Mit teszel? Barátságosan vagy durván közelítesz hozzájuk?

Büszkeségem minden csúszással egyre párolgott el.
- Nem hiszem, hogy rendeltetésszerűen használnám ezt a korlátot... - dörmögtem. Hát... még egy rúd se fárasztott le így, az biztos. Ahogy sikerült lemásznom alkalmi szeretőmről, három nem túl bizalomgerjesztő kölyköt láttam magam előtt. - Hello fiúk. Nem Gregory hibája. Én rángattam ide őt, én pedig nem tudtam, hogy tilos idejönni, úgyhogy - intettem a bejárat felé. - már itt se vagyunk.

A két gyerek bizonytalanul néz a harmadikra, a hangadóra. Innen tudhatod, hogy őket akár meg is győzhetnéd, csakhogy a harmadik, aki nyilván nem csak szóvivője, hanem vezére is a kis társaságnak, nem tűnik ilyen kezesnek.
- Nem hiszem, hogy elmentek - mondja gonoszul - Most még biztosan nem. Később, talán... De addig is, büntetésben fogtok részesülni. Gregory, te kis hülye, te ki fogod takarítani a házunkat... Pincétől a padlásig. Te pedig, szexi lány... Neked is szánok egy feladatot...
Buta röhögés érkezett a háttérből a nem túl finom célzásra. A három tinédzser immár egészen biztosnak tűnik magában és abban, hogy mivé fog alakulni ez a helyzet.

Alig gáz, hogy majdnem az anyjuk lehetnèk... Szemem körbe járt, hátha találok valami fegyvernek is beillö mütárgyat, de a legígètesebb is egy mellszobor volt. Nem, nem olyan, ami csak mellkasig ábrázol... tènyleg egy mell szobor.
Riporter.. nem gyakorló guminõ! Háborogtam magamban, maje megragadtam Gregory kezèt ès futásnak eredtem. Fogalmam se volt merre tartok, de amilyen romos volt a hely, remènykedtem egy kijáratban. Az egyik fordulóban aztán elengedtem a fiú kezèt.
- Menj!

A menekülés első fázisa egészen jól sikerül. El tudtok szaladni, és még egy kijárat-féleséget is megpillantotok, egy leomlott külső fal képében. Csakhogy a háromtagú banda nem akar letenni ilyen könnyen a zsákmányáról. Ez nem volna baj, ha nem volnának metamorfok: így azonban egy csúnya, alig pelyhedző sörényű kölyökoroszlán és egy túlméretezett denevér kerget benneteket. A harmadik, a bandavezér nem változott át semmivé, viszont a törmelékek félreugranak az útjából, ahogy rohan, így valószínűleg telepatával van dolgotok.
Gregory elemelkedik a talajtól, és a kijárat felé röppen, majd eltűnik a kinti napsütésben. Egyedül maradsz, és az oroszlán bevág eléd, így a menekülés útja elzáródott előled.
A főfiú már nem rohan, lassan közelít hozzád.
- Ne fuss el... Sajnos így neked kell takarítanod is... Kapjátok el!
Azok mégsem felé indulnak, hanem a lyuk felé, vagyis a parancs Gregory elkapását jelentette. Kettesben maradsz a telepatával, aki szélesen vigyorog rád.
- És most itt az ideje, hogy kissé elszórakozzunk...
Ha nem figyelsz a kölyök közhelyeire, és inkább körülnézel, felfedezhetsz egy vascsövet tőled két lépésnyire, valamint, kicsit távolabb, egy félig betemetett poroltót.

Valahol örültem, hogy a kissrác el tudott reppenni, másrèszt itt hagyott a szarban egyedül... Megfordultam ès tènyleg már azon gondolkodtam, hogy liliomtiprok, csak Szimba meg Batboy változzanak hozzá vissza. - Látom az animel rèszèt te se csìped... - mondtam a telepatának, miközben a poroltó felè oldalaztam. Mièrt is nen hordok fegyvert? Mert pacifista biztos nem vagyok.
- Legalább a nevedet megmondhatnád... strapás azt sìkìtani, hogy ' örült ès kanos telepata kölyök'

A kölyök elvigyorodik. folyton törmelékre lépne, de valahogy sose megy ki tőle a bokája, mindig arrébb táncolnak a kövek. Egy vasdarab nem, meg is botlik benne, ahogy oda sem figyelve, ragyogó szemmel sétál feléd.
- A nevem... A nevem... Jackson.
- Egy frászt! - rikkantja valaki - Murielnek neveztek el a nagyanyád után, te szerencsétlen!
Gregory röppen vissza a lyukon, kezében egy autógumival, amit a Muriel nevű kölyök felé hajít. Méteres kődarab ugrik a bandavezér elé, és üti félre a gumit, de így legalább alkalmad nyílik a cselekvésre.

Tágra nyìlt szemmel figyelte, ahogy Gregory visszaszált hozzánk. - Nem meg mondtam, hogy menekülj! - ostoba kölyõk... de hálás voltam neki.
Ahogy a nagymama nevè el megáldott, mèg mindig ostoba ès kanos telepata kölyök Gregory felè fordult, megragadtam a poroltót ès tesztelgetni keztem, hogy müködik-e mèg.
- Fehèr is, ragadós is... másè is. - Miután a ... trutyi beterítette, megragadtam a fèmrudat ès kímèlet nèlkül lesujtottam. Kèslekedés nèlkül indultam leomlott fal felè èzs kifele kezdtem mászni.

A poroltós trükk bejött, így a telepata gyerek nagyon fájó vállal, szép fehéren fekszik most a folyosón, és nyöszörög. Egy másik társát akkor látod meg, amikor kikecmeregsz a lyukon: egy hálóba belegabalyodva próbál felállni, de nem sok sikerrel. Csak a denevérfiú maradt, de ő még mindig Gregoryt üldözi... Üldözte egészen eddig, mert most elvéti a kijáratot, nekirepül a falnak, és ájultan hullik le a kiröppenő Gregory mögött.
- Kösz a segítséget! - kiabál még le a fiú, majd elrepül.

//Ezzel a kalandod első részének vége.//