Kávézó

Az egyetemi kávéház.

Végre megszereztem a salátás szendvicsemet és a cappucinomat. Leültem, de mielőtt még nekik eshettem volna, valaki megzavart. Tudtam, hogy inkább haza kéne mennem enni. Mosolyogva tekintettem fel a férfira, akinek a hangja olyan ismerős volt. Aztán egy pillanatra megfagytam, mikor rádöbbentem, honnan.
- Persze... konzul úr.- Belekortyoltam a kávémba, hogy ezzel is teljen az idő.- Az előadása...- bár jobban figyeltem volna...- érdekfeszítő volt.- feszegette az érdeklődésem határát.

Leültem, és megráztam a fejem.
- itt én most nem vagyok consul. Csak egy egyszer történelemtanár, aki... Nos, akinek kicsit több fogalma van arról, amit mesél, mint általában a tanároknak. Ennyi az egész. De nagyon örülök, hogy találkoztunk. Magánemberként... Vagy magánlényként... Ez még mindig összezavar. Félek, a kedves Benjamin aligha engedne kegyed közelébe, ha hivatalosan mennék az Önök székhelyére... De ez talán érthető is. És mi hír a metamorfok háza táján? Hallottam, nemrég bővült a bentlakók száma...

Gyanakvás hasított belém... Ez Ben hatása... Elhessegettem a gondolatot, bár az óvatosság nem árthat.
- Bár érdekelne, hogy miért érthető Ben túlzott aggodalma, de nem merek rákérdezni. - mosolyogtam. Persze, ide se enged egyedül. Pedig ez egy iskola! Ha nem az lenne, el se engedne... - Igen. Pár gyerek költözött az Udvarba. Szerencsésebb helyzet, mint a maguké. Nagyon sajnálom, ami a herceggel történt. - jobbnak láttam nem kikotyogni Amser látogatását.

Szomorúan bólogattam.
- Hát igen... A herceg kissé elszemte... Úgy értem, szörnyű, ami vele történt. De szerencsére a rá olyannyira jellemző könnyed vidámsággal kezeli a helyzetet... Már elhagyta a kórházat. Természetesen nagy erőkkel keressük az elkövetőket... Nem kizárt, hogy ez ügyben, pusztán a formalitás kedvéért, a napokban valaki maguknál is látogatást fog tenni - említettem meg, mintegy mellékesen, figyelve a reakcióját - De hát tudja, hogy van ez. Ilyenkor mindenki kapkod, igyekszik, próbálkozik... Majd ha az elkövetők a királynő kezére kerülnek, és elnyerik... hm... Méltó büntetésüket... - még én is megborzongtam - Akkor lenyugodnak a kedélyek.

Igen... azt már tapasztaltam, hogy a herceg milyen könnyedén kezeli azt, amibe már csak belegondolni is rossz másoknak.
- Iiii...gen. Ez érthető. Azt nem garantálom, hogy várni fogjuk, de természetesen segítünk, amiben tudunk. - És ez meg is áll a metamorfok személyes ügyei előtt. - És nem. Nem értek egyet se a módszerekkel, se a szemlélettel amivel a királynő eljár. De mint anyának, talán megbocsátható. - néztem a férfi szemébe. - Talán.

A mosolyom egy egész kicsit feszesebbé vált.
- Nem hiszem, hogy a mi tisztünk lenne megítélni egy királynő tetteit, még akkor sem, ha az anyai érzelmei vezérlik - mondtam kedvesen, de árnyalatnyi éllel a hangomban - Ő már nagyon régóta él, és nagyon régóta uralkodik. Nem a morák élén kezdte megtanulni a vezetés, uralkodás fortélyait. Én is, mint királyné láttam őt először, a réges rég elmúlt 16. században... Szép idők voltak. Akkor még volt értelme a felfedezéseknek... Utaztunk... De csak később tudtam meg, hogy az nem India volt. Nevezzen ostobának, de hát... Akkoriban mindenki az volt, a kor sajátos módján. De azt hiszem, némileg elkalandoztam... Nagyra értékelünk mindenfajta segítséget.

- Hogyne... a dolgok sokat változtak a 16. század óta. - mosolyogtam a célzás közben. - A királynő igen rég uralkodó, és ez lenyűgöző. De csak a moráké. Ellenben úgy hallottam, mások magánügyeit, tekintet nélkül a fajra, előszeretettel hagyja figyelmen kívül. Megértheti, hogy tisztemben ezt nem szívlelhetem. És a Lordnak is van tapasztalata a királynővel. És, még ha túlzó olykor a fenntartása a morákkal szemben, de nem alaptalan. - ismét kortyoltam, hogy a férfinak időt hagyjak a hallottak megemésztése. - Bárcsak láthattam volna a Földet akkoriban. Zöldellő, érintetlen mezők és erdők. Mára kihalt állatok. Csodálatos lehetett. Az emberi szellem emelkedett és a tekintete az ismeretlenre vetült.

Összevontam a szemöldököm. Sajnos a kisasszony nem értette meg azt, amit mondtam. Amets a legöregebb uralkodónk, valaki, aki ténylegesen egy királyi családból származik, nem pedig választott, bájolgó, egyszeri kis miniszter vagy fellengzős rang birtokosa. De ezeket a gondolataimat nem osztottam meg vele, legalábbis nem ebben a formában.
- Az Úrnő nem mindig foglalkozik a gátló tényezők szabályszerű megkerülésével, valóban. Ám olyasvalakitől, aki parancsoláshoz szokott, és aki saját ereje, valamint a szolgálatában álló hatalmak lévén valóban mindenkinek parancsolhatna, ez talán valamilyen szinten ha nem is megengedhető, de elnézhető. Másfelől pedig, hiába haragszik rá bárki is amiatt, amilyen, ő már nem fog változni.
Aztán szélesen elmosolyodtam.
- Nos igen... Remek, igazán remek idők voltak. Belélegeztük a történelmet, olyan csatákat fordítottunk a magunk javára, melyek ma a történelemkönyvek lapjain szerepelnek... Igazán nagyon élvezetes idők voltak. Megvallom, néha visszavágyom.

- A történelmet a győztesek írják. Vagy azok, akik beszámolhatnak róla. - szélesedett ki a mosolyom. - De ezt magának nem kell bebizonyítanom. Magának, aki látott megannyi civilizációt eltűnni, hódítót elbukni, zsarnokot megdönteni. Kalandos élet lehetett. - kortyoltam a cappucinóból, nehogy felkuncogjak. - Valami eszembe jutott az előadása kapcsán: Az első római császárt vajon miért ölték meg saját népének tagjai? Bár, ha ők nem is tették volna meg, hát azok, akiket meghódított, vagy megakart hódítani, igen. Egyik lény se szereti, ha megpróbálják uralni és irányítani. Már az ősidők óta... Kivéve a hangyák és a méhek... - gondolkodtam el. - De ott csak egy királynő van, és az őt körülvevő legerősebb herék.

Kissé elrévedtem a saját emlékeimben, így a lány mondanivalójának első fele elúszott a fülem mellett. Aztán felkaptam a fejem.
- Hm? Megdöntött zsarnok? Nem én voltam... Nos, Kleopátra zsarnoknak számít? Ja, hogy... Igen, no igen, hát... - dörmögtem - Arra is volt példa. Igen.
Kissé zavarba jöttem. Aztán a lánynak sikerült még jobban összezavarnia. A végné már nem tudtam, hogy most végül is leherézett-e, és ha igen, az vajon sértés volt-e. Gondolkodtam egy percet a válasz előtt.
- Ebben sajnos téved. Az egyén, mint individuum természetesen nem szereti, ha megpróbálják irányítani. Legalábbis a nagy többségre igaz ez. De mint csoport, szüksége van az irányításra, mert különben az elfojtani kívánt ösztönök, felsőbb, törvényhozó hatalom híján, átveszik az irányítást mindenki felett, és annak csak pusztítás és anarchia lehet a vége. Higgyen nekem. Tanítottam szociológiát. Sőt, ami azt illeti, én találtam ki.

Majdnem homlokon csaptam magam attól, amit elém tárt.
- És nyilván erre sincs bizonyíték, csak a hit, hogy az, aki akkortájt élt, igazat szólt... Ha a népek javát szolgálná a despotizmus, nem lázadnának fel ellene újra és újra. Egy ember döntése és akarata nem mindig szolgálja a köz érdekén. Az meg, hogy megpróbálják saját ideológiájukat ráerőszakolni a nagy többségre lázadáshoz és a karhatalom bukásához vezet. Előbb... vagy utóbb. Harc ellenes vagyok. Tehát reménykedem benne, hogy az irányítók meggondolatlansága, a leigázás vágyával együtt kihalt.

Megráztam a fejem, és elnézően mosolyogtam. A fiatalság jellemzője, hogy nem látja az árnyalatokat.
- Nem minden fekete vagy fehér. Egy uralkodónak nem kell szükségszerűen despotának lennie. Persze, többnyire vele jár, de el lehet kerülni. Vannak a történelemben is szeretett uralkodók. Nyilván kevés, de higgye el, ott voltam: volt, akit tényleg szerettek. És, hogy mi... Illetve hát én nem, de maguk... ezek közé tartoznak majd-e... Afelől majd ítél a történelem. Maga szerint a narancslevet itt frissen facsarják?

- Frissen a dobozból. - feleltem. - Csak remélhetem, hogy a tény, miszerint nem akarok egyetlen élőlénynek sem ártani, se pedig irányítani, leigázni egyetlen fajt sem olyan valakivé tesz, akire jó szívvel gondolnak. Nem hajt bosszú, erőszak, hatalomvágy, sem pedig előítélet. És idealista vagyok, de nem ostoba. - Megittam a maradék cappucinómat. Érdekes gondolatom támadt. - A könyvek szerint Kleopátrával méreg végzett. Valóban öngyilkos lett vagy nem értett egyet magával?

Elfintorodtam. Jó, belátom, a háború a narancsültetvényeket is megtizedelte, de hát itt az ifjú elmék, a jövő reménységei pallérozzák magukat... Igazán megérdemelnék a friss gyümölcslevet. Nos, hát ez van, ahogy mondani szokás.
- Azt hiszem, minden eddigi metamorf uralkodó közül kegyednek van erre a legtöbb esélye. - mondtam, aztán haragosan megvillant a szemem - Természetesen nem. Nem tudom, ki és milyen szándékkal beszélte tele a fejét, de felvilágosítom, hogy nem vagyunk érzéketlen gyilkosok.
Aztán fújtam egy nagyot, és kesernyésen elmosolyodtam.
- Nos, de a legtöbbünk mégis az. Mindazonáltal egy dolog a túlélésért ölni, és egy másik kedvtelésből. Ez utóbbi sosem tartozott az elfoglaltságaim közé.

- A gyilkosság, az gyilkosság. De... belátom, hogy a maguk életének ez a záloga. Nem tetszik, de nem kérhetem a maguk halálát sem... Bár, a kérdésemre nem felelt. Sebaj. - kértem még egy cappucinót. - A lényeg viszont: nem szeretném, ha a forrásomnak igaza lenne Amets királynőt illetően. A metamorfok magánügyei nem az ő felelőssége. Ha csak kifogásnak használja a fia sérüléseit, hogy Bennel kardoskodjon, hatalmasat csalódok benne.

Felvontam a szemöldököm, és dühösen pillantottam a lányra. Nem kedveltem, ha a királynőt becsmérelték.
- Kedves Shalimar - mondtam hidegen - Megismételném, hogy Amets több évszázada uralkodik. Tapasztalat és bölcsessége mesze fölénk emeli őt. Nem hiszem, hogy rászorulna akár az Ön, akár bárki más tanácsaira és kritikájára, ami az uralkodói stílusát és tetteit illeti.
Nagyot szusszantottam, ismét. Ilyen öreg létemre túl könnyű engem kihozni a sodromból.
- Mindazonáltal biztosíthatom, hogy mint anya, nem fogja a fia megkínzatását politikai célokra felhasználni - jelentettem ki minden eddiginél hidegebb hangon.

- A kor és tapasztalat gyakran kevés és nem helyettesíti az erkölcsöt. Csak mert uralkodó, nem jelenti azt, hogy a világon minden felett áll. Egy vezető alázatos a népével szemben és megadja a tiszteletet másoknak, nem csak elvárja. Példával jár elől. A halál talán elkerüli a morák többségét, de az idő minden más hatása nem. Béke van, mégis, ha tehetné Amets harcokat kezdene. Az maga imádata lehet, hogy indokolt, de mások óvatossága szint úgy.- mi ütött belém? Rám nem jellemző módon keltem ki magamból. - Nem akarok nézeteltérést, de az iménti kifakadásával csak azt bizonyította, hogy már azt se fogadják el, ha valakinek olyan véleménye, ami nem egyezik a magukéval. Sokat láttak és keveset tanultak... A büszkeség gyakran önhittséghez és önimádathoz vezet. - álltam fel, hogy távozzak.
- A maga kora legyen a bölcsesség forrása, ne a történelem téves döntéseinek tárháza. A tudását ne tévessze ö1ssze a nézeteivel és tapasztalatát ne arra használja, hogy a múltat újraélje, hanem hogy egy olyan jövő kialakítását segítse, ami mentes az egykor volt hibáktól. - indultam el.

Felemelkedtem, és a szemem szikrákat szórt. Amint elindult, a kevés árnyak egyikébe merültem, és elé siettem, hogy az orra előtt bukkanjak fel újra.
- Azt hiszem, kedvesem, alapvető tévedésben él - mondtam jéghideg hangon - Csak a kor és a tapasztalat, nem pedig a tanulás és akadékoskodás tehet valaki elég bölccsé és méltóvá ahhoz, hogy vezető lehessen. És semmiképp sem egy előnyös házasság... Maga, fiatalon és ostobán, alig túl a gyermekkoron a közelébe sem érhet azoknak a döntéseknek és megfontolásoknak, amiket bírál. Felteszem, meg sem fordult a fejében, hogy én, a magam háromezer és néhány száz évemmel, és Amets, aki ezerötszáz éve uralkodik, esetleg valamivel jobban tudja, hogy mit csinál, mint maga. Nyilván nem jutott eszébe, hogy esetleg ennyi idő alatt magunkra szedhettünk annyi észt, hogy ne szoruljunk az ifjúság tanácsaira.

Összerezzentem, mikor közvetlenül előttem tűnt fel.
- A frászt hozta rám. Pedig azt tudtam, hogy árnyékba tud olvadni.-szorítottam össze az állkapcsomat, nehogy ideges mosolyt villantsak a férfira.
- Napestig bírálhatnánk egymást konzul úr. De valami miatt az a kényszerképzetem volt ezidáig, hogy maga van olyan bölcs, hogy a kritikát meghallgatja és elgondolkodik róla, mielőtt elutasítja.Én fiatal vagyok és talán tapasztalatlan. És, ahogy az előbb kiderült naiv is. Talán pont ezért nem áll szándékomban senkin átgázolni. Hiszek abban, hogy minden fajt azonos jogok illetnek meg. Egy morát ugyanúgy megvédek egy metamorffal szemben, mint fordítva. De én lettem a Lady, még ha ez egy hibás döntés volt is fajom részéről és ezért nem szívlelhetem azt, hogy a királynője bántani vagy megsérteni készül őket.

Nem kértem bocsánatot azért, hogy megijesztettem. Összeráncolt homlokkal hallgattam, amit mond.
- Az alappal rendelkező kritikát elfogadom, kedvesem - feleltem - De az olyat, amit egy kedves fiatal hölgy fejében az előítéletekkel teli vőlegénye ültet el, akinek nyilván csügg minden szaván, nos... Azt már kevésbé kedvelem. A szavaiból Benjamin visszhangzik, Shalimar. Önt ennél okosabbnak hittem.
Félreálltam az útjából, hogy menjen, ha akar.
- Nem tudom, ki a forrása - dehogynem tudtam, az az ostoba kölyök vajon miért hitte, hogy a merénylet után nincs huszonnégy órás megfigyelés alatt? - De biztosíthatom, hogy túl sötéten látta a helyzetet. Mondhatnánk úgy is, hogy gond volt a... Hm... az éleslátásával. Szemellenzős volt. Vagyis... No várjunk, hol is tartottam... Szóval a lényeg az, hogy nem, nem áll szándékunkban semmiféle negatív töltetű akciót foganatosítani a metamorfok ellen, egészen addig, amíg erre ők nem adnak okot. De nem hinném, hogy ez bekövetkezik.

- Igen, hisz eddig se volt rá példa. - dörmögtem. Tudtam, hogy nem fog jót tenni a rendszeres átváltozás. A lámia személyisége belecsepeg az enyémbe. - Nem látom okát, hogy a kapcsolatomról Bennel magának számoljak be. De mivel úgy látom, hogy a már berögzült véleményén túl mégis kíváncsi, csakhogy ismételten felsőbbrendűségét hirdesse, elmondom: szeretem Bent, de nem értek egyet vele. Senkit nem gyűlölök és iszonyat érzékeny vagyok. Minden nap úgy kelek fel, hogy remélem, valakit felvidíthatok. Tudom, hogy a világ és minden benne élő lény alapvetően jó. És a maga sértései, világnézete, rosszindulata és elvakult hite nem változtatnak ezen. - mosolyogtam vidáman és barátságosan. - Egy nap talán a maga bizalma is visszatér a világ felé.

Kedvesen és elnézően mosolyogtam rá. Egy gyermek szavai voltak ezek, aki még nem lépett ki a valódi világba. Mindazonáltal olyan gyermekéi, aki esetleg akkor is ilyen maradhat, ha majd az élet megmutatja neki az igazi arcát. Vagy mi... Ez enyhe képzavar volt, azt hiszem. Nos, nem is számít.
- A kapcsolatuk nem tartozik rám. Csak abban reménykedtem, hogy Benjamin előítéletei nem fertőzték meg az ön nézeteit... Nos, talán még van remény.
Léptem egyet hátra, és körülpillantva egy árnyékot kerestem, melyben feloldódhatok.
- Mindazonáltal félek, hogy a világgal kapcsolatban nekem van igazam. Ha látott volna egymást hátba szúró szerelmeseket, árulóvá vált testvéreket, megtört barátságokat, akkor nem lenne ilyen optimista. Ámbár... Ha máshonnan nézi az ember, a világ mégiscsak nagyszerű hely. Élvezze ki, amíg látja a csodáját.
Azzal eltűntem, és többé nem is váltam láthatóvá, míg el nem hagytam az egyetemet. Nem különösebben vágytam társaságra.

//Köszönöm a játékot! //

Elgondolkodtam a szavain. Nem csak engem, de még Bent is félreismerte. Lehet, hogy kifelé a rosszabbik arcát mutatja... A zord és idegenkedő arcát, de én tudtam, hogy ő legalább reménykedik.
- A szüleimet és az öcsémet megölték. - suttogtam, ahogy a férfi eltűnt. Ahogy felrémlettek az emlékek könny szökött a szemembe. - Nem adja be nekem, hogy maga nem mosolyodott el, mikor először lépett a napfénybe! Ha nem is látja be, de maga igenis szereti a világot! - kiabáltam az árnyékra amiben eltűnt, majd mosolyogva indultam el az órámra.

( Én is nagyon köszönöm )