Küzdőtér

Arénának is nevezik. Itt zajlanak a nagy párbajok, amikor valaki kihívja az aktuális uralkodókat, de szoktak itt csak úgy edzés gyanánt is harcolni a metamorfok. Legtöbbször lézeng itt pár kibic, hátha valamilyen látványos harcot nézhet meg.

Felvettem egy ujjatlan, fekete pólót és egy olyan nadrágot, mely különleges, nyúlékony anyagból volt. Nem fog leszakadni rólam, ha átalakulok, és nem fog szorítani sem... Nos, ott. Mert valljuk be, harc közben az igencsak zavaró tud lenni.
Fegyverül egy majd' két méteres, szantálfa botot választottam. Egyszerű, kicsit sem fellengzős és ami a legjobb benne, egy profi csak akkor okoz vele komoly sérülést, ha akar. Nekem pedig egyáltalán nem állt szándékomban. Nagy általánosságban ezeket az edzéseket sem kedveltem, mert ilyenkor kénytelen voltam bántani Shalimart. De ismertem magam, és tudtam, hogy bárki másnak, aki megteszi, kitépném a szívét, így inkább erőt vettem magamon és elvállaltam.
A lány felé fordultam, és odadobtam neki egy másik botot, az enyém ikertestvérét.
- Készen állsz?

Ha eddig még nem vallottam volna be: már vagy két éve nem jártam itt. Mégis mit gondoltam, mikor azt mondtam Bennek, hogy harcoljunk? Körülbelül annyi esélyem volt ellene, mint egy macskakölyöknek egy oroszlán ellen. Nagyon-nagyon pici kígyónak éreztem magam.
Elkaptam a felém dobott botot és hatalmasan nyeltem. Mi az, amiben jobb vagyok Bennél?... Mármint a harctéren? A futásban. Tehát... elkezdhetek körbe-körbe futni az arénában. Majd ráfogjuk arra, hogy ki akartam fárasztani.
Mimimimim... Irtó rossz ötletei vannak.
Bólintottam, hogy készen állok és szépen, lassan hátrálni kezdtem.

Felemeltem a botot, aztán le is engedtem. Elmosolyodtam.
- Én errefelé vagyok, drágám, itt előtted. Rossz irányba indultál.
Azzal határozottan elindultam a lány felé. Azt akartam, hoigy megijedjen egy kicsit és támadjon. Akadt néhány nézőnk, és nem akartam, hogy elterjedjen, hogy a Lady fél a harctól. A metamorfok közt a mai napig is voltak haragosaim, akik keresik a leggyengébb pontomat. Rossz volna, ha az terjedne el, hogy Shalimar az.
- Gyerünk, ne félj. - biztattam - Csak mutasd meg, mit tudsz.

Megtorpantam, ahogy beszélni kezdett hozzám. Tekintetét követve a kíváncsiskodó metamorfokat is észrevettem. Na így nem futhatok el...
Rég volt már, de talán valamire még emlékszem.
" Shalimar, te elég pici vagy, így könnyebb és gyorsabb az átlagnál." Meglátjuk pontosan mennyire is könnyű és gyors...
Nagy levegőt vettem és Ben felé kezdtem futni, majd, mint a magasugrók, a boto használva támasztékként a levegőbe emelkedtem, jobb lábamat a férfi felé irányítva.
A gondot csupán az okozta, hogy görbén vettem az irányt így féloldalasan elfordult a testem, és a cél eltűnt as szemem elől. De, ha van olyan szerencsém, hogy nem mozdul még eltalálhatom.

Maga a mozdulat szép volt, de rosszul kivitelezett. Így a lány nem láthatta a célpontot. mindazonáltal nem álltam hátrébb, nem léptem oldalra. Talpa a vállamnak csapódott. Meginogtam, és ha nincs a bot, hogy rátámaszkodjam, biztosan el is esem. A vállamba fájdalom robbant. De talpon maradtam. Shalimar viszont nem, és balszerencséjére a lábal előtt hevert.
A botomat úgy tartottam elé, hogy érzékelje, most bajba került, majd elvettem az arca elől és hátraléptem. Idők akartam hagyni neki, hogy felkelhessen.
- Ez szép volt. Ha a fejemet találtad volna el, győztél volna.
Leckének szántam, de nagy árat fizettem érte. Az egész bal karom zsibbadt. A botot is csak jobb kézzel fogtam. a bal egy ideig használhatatlan lesz. Legalább addig, míg át nem változok.
Vártam, hogy felkeljen. Aztán előre lendültem, derékmagasságban felé lendítve fél kézzel a botomat.

Éreztem, hogy eltaláltam Bent, de sajnos azután megmaradt lendületemmel a földbe csapódtam. Bár a hátamra érkeztem minden tagom beleremegett. De visszatartottam a köhögést.
A férfira fintorogtam, mikor az jelezte, hogy kiszolgáltatott helyzetbe hoztam magam és oktatni kezdett, majd felálltam.
Aztán egy bot lendült felém és nem az enyém. Sajátomat függőlegesen tartva védtem meg a támadott oldalt, majd arrébb ugrottam és leguggoltam.
Ha átváltozna, ezt is könnyebb lenne, de... Szabad kezemre támaszkodva fordultam oldalra és lábammal félkört írtam le, bár erő terén esélytelen volt, hogy ezzel kárt okozzak, még ha el is találom. Ellenben a másik kezemben lévő bottal már esélyesebb, ugyanis azzal már lendületből a térdhajlatát céloztam meg.

Szabályosan hárította a támadásomat. Majdnem kicsúszott a számon, hogy "nagyon szép!", de aztán emlékeztetnem kellett magam, hogy ez nem oktatómeccs. Ennek valami tétje is van, még ha csak az, melyikünknek volt igaza.
Ám ez a pillanatnyi figyelmetlenség is elég volt, hogy megtörténjen a baj. Nem koncentráltam eléggé, és ezért egy verekedésben mindig fizetni kell.
A botja és a lába egyszerre értek el. A térdem megcsuklott, egyik lában alól eltűnt a talaj. Hanyatt estem, de rögtön át is alakítottam egy hátra bukfenccé a dolgot. Rémesen ügyetlen mozdulat volt, és még a nyakam is megrándult. De valahogy talpra álltam.
- Előre lendültem, és fájdalom hasított a nyakamba. Lentről indítottam egy csapást, abban a reményben, hogy ki tudom ütni a botot Shalimar kezéből.

Igazából nem is láttam mi történik, mert a nagy forgásban elszédültem. De azt azért észre vettem, hogy a botom szárnyak nélkül elrepült. És a kezembe nyilalló apró fájdalom jelezte, hogy nem is önszántából döntött a távozás mellett.
Nem álltam fel, csak úgy guggolva kezdtem hátrálni. Van egy botja, nagyobb nálam, képzettebb nálam, erősebb nálam, meg ilyenek.
- Az nem számít biztonságos önvédelemnek, ha tudom, mikor kell futni? - kérdeztem mosolyogva. Nem akartam átváltozni. Olyankor... nincs meg a kontroll.

Akaratlanul is elmosolyodtam. Valóban, a bölcs harcos tudja, mikor jön el a harc ideje, és mikor a menekülésé. Hm... A menekülésérdekes dolog. Mármint... Ha az ellenfél csinálja, akkor persze menekülés. De ha mi, akkor úgy hívjuk, hogy visszavonulás. Nem részrehajlás ez egy kicsit?
Előrébb léptem és eldobtam a botomat.
- Ahhoz még egy kicsit talán túl korán van. De szívesen adok egy kis előnyt - incselkedtem.

Ugyan meddig tudnék így hátrálni? A falig, de attól tovább már nem jutnék.
És a férfi még felpiszkálni is megpróbált. Nyilvánvalóan a lámiát szeretné kicsalni belőlem. És más választásom nem is igen maradt már.
Behunytam a szemem és imádkoztam, hogy ne tegyek nagy kárt az arénában.
Éreztem, ahogy a csontjaim átalakulnak, és megnőnek. Az illatok erőteljesebb lettek, és ahogy kinyitottam a szemem az elém táruló kép is kiélesedett.
- Hello édesssz...! Megjöttem. - vigyorogtam, kivillantva két méregfogam.

Abban reménykedtem, hogy erre később kerül sor. Összességében ez nem volt hiba, nem igazán... De Shalimar mindig hamar átváltozott. Talán ezért kezelte különálló lényként a lámiát. Mert átadja magát neki, hogy harcoljon helyette az, ha már ő nem szeret. És ez később nagyobb gondokkal is járhat...
Ebben az alakomban tökéletesen esélytelen lettem volna a kígyóasszonnyal szemben. Átváltoztam. Villanásnyi, éles, sőt szaggató fájdalom... És máris három méter magasból néztem le a világra.
- Gyere szépségem! - mondtam hegyomlás-mély hangon, és elindultam Shalimar felé. Lépteim alatt döngött a talaj.

Végigmértem a hatalmasra nőtt férfit. Megközelítőleg egy magasak voltunk, csakhogy én kecsesebb.- Asssz...ta picinyem, te nőttél mióta utoljára láttalak. Mivel etetnek téged? Elefánttal? - lágyan arrébb siklottam. Gyorsabb és rugalmasabb voltam nála. És, ha a keze épp nincs útban, talán még erősebb is. Legalábbis szorosan tudom ölelni, mikor elkap a szerethetnék.
A háta mögé siklottam és karjaimmal átkulcsoltam a nyakát, de nem szorítottam meg.
- Táncolsssz... velem nagyfiú? -

Még így is kirázott a kellemes hideg az érintésétől. Egy előnye van, ha Shalimar átváltozik: levetkőzik egy jó adagot a gátlásaiból. De ezzel, tekintve jelenlegi testfelépítését, érdemben nem sokra megyek...
Elléptem tőle, kikerülve a karjai közül. Tudtam, hogy ha ő táncol, akkor harap. És az ebben az alakjában sokkal, de sokkal kellemetlenebb, mint a másikban...
- Ne játszadozz velem, kígyó! Harcolj vagy add fel!
Többnyire tökéletesen uralmat ezt az óriási alakot is, de valamennyi agresszió mindig szorult a viselkedésébe. De legalább nem volt lámpaoszlopokat kitépő, antigrav-kocsikat hajigáló, tomboló fenegyerek, mint régen...