Kasper Solarz

Név: Kasper Solarz, de a kalózok általában csak Dilinyósnak hívják (amit persze Kasper ki nem állhat)

Születési idő: 2955. március 10. (47)

Faj: telepata

Rang: nincs

Képességek: képes mások elméjébe férkőzve a legutoljára lepergett álmuk emlékképeit hallucinációk formájában „életre kelteni”. Mindehhez nem szükséges a célszemélynek emlékeznie a legutóbbi álmára, Kasper képes még így is rátalálni valahol a tudatalattiban rejtőző emlékképekre.
A képesség nagyjából fél perces koncentrációt követően aktivizálódik és legfeljebb néhány méterre kell lennie a telepatának a másik személytől (de nem lehet köztük fal, vagy más hasonló takaró elem). Amint aktivizálódik a képesség, az álomból felidéződnek személyek, helyszínek, tárgyak, de akár hangok is. Szélsőségesebb esetekben az egész külvilág meg is szűnhet ilyenkor a célszemély számára és csak azt a teret és személyeket látja, amit az álmában is. Fontos tudni, hogy nem képes gondolatok, más egyéb emlékek és érzelem közt olvasni, vagy az akarata szerint befolyásolni a hallucinációkat, Kapser mindössze csak a másik agyának egy kis szegletére képes hatást gyakorolni és semmi mást nem képes látni a másik fejében, csak a legutóbbi álmát képekben. Időben mérve a hallucinációk erőssége és hossza attól függ, hogy mennyi időt töltött már el ébren a célszemély, azaz minél közelebb járunk időben az ébredéshez (tehát minél frissebb az álom élménye), annál erősebb és hosszabb hatást képes kifejteni a telepata. Ebből kifolyólag egy 20 órája ébren lévő személyben már csak kisebb „kárt” tud tenni, mindössze néhány perc erejéig.

Ugyanez a képesség sokkal erősebben képes hatni, amikor a célszemély éppen alszik és az agyi tevékenysége már REM fázisba áll (ekkor keletkeznek az álmok). Ilyenkor szó szerint képes életre kelteni a másik álmát, amivel akár halált is okozhat. Bár ez erős fegyvernek tűnik, de mivel a telepata maga nem tudja befolyásolni mások álmát, ezért mindehhez hatalmas szerencsére van szüksége, hogy elkapja, amint valaki éppen a saját halálát álmodja meg (például, hogy épp lezuhan egy repülővel, vagy megkéselik). Éppen ezért ezt a képességet erősen a véletlen faktor vezérli. A halálon kívül más dolgokat is képes ilyenkor életre kelteni: ha az illető épp azt álmodja, hogy megmarta egy kígyó, vagy megégett, akkor a harapás, vagy az égési sérülés valóban meg is jelenhet a testén. Pozitív dolgokat is képes gerjeszteni, mint például az orvostudomány által gyógyíthatónak tartott betegségek meggyógyítását, vagy enyhébb égési sérüléseket, ehhez mindössze csak egészséges emberként kell a célszemélynek álmodnia saját magáról. Itt megjegyezendő, hogy a megálmodott jelenségnek minden esetben az illető saját személyével kapcsolatosnak kell lennie, tehát mondjuk az álomban látott halott nagypapát nem lehet feltámasztani (illetve ide sorolható minden élettani folyamatnak súlyosan ellentmondó jelenség, mint például a visszafiatalodás, örök élet adása, férfiból nőbe varázsolás és hasonlók). De mivel itt is sok múlik a szerencsén és a nagyobb kaliberű dolgok materializálásához komolyabb koncentrációra lenne szükség (ilyen mondjuk egy súlyosabb betegség gyógyítása), ezért nem állítható, hogy Kasper ontaná magából a Jézusi csodatételeket. Valójában hatalmas dolgokra lenne képes, de rozzant elméje miatt ha rajta múlik, csak gyerekes játszadozásokra és gólyatábor szintű szívatásokra használja a képességét.
Végezetül pedig jóformán mindenféle zavaró körülménnyel, de leghatásosabban erős zajokkal lehet a legkönnyebben kizökkenteni a koncentrációból, de ő maga is egyre nehezebben használja már a saját képességét az állandósult fejfájása és zavartsága miatt.

Család: Johanna, a volt felesége (45, kémikus) és egy ma már fiatal felnőtt fiú, Anton (22, tanuló). Évek óta nem látta őket és ma már nem is érdekli, hogy mi lehet velük.

Foglalkozás: kalóz. Nincs behatárolt feladatköre, de jobb napjain általában a többieknek segít az akciókban. Amiért igazándiból még nem lökték ki a világűrbe, az a képessége, aminek a többi kalóz különleges erőt tulajdonít. Egyesek a hallucinogén drogokat helyettesítik vele, mások gyógyulásra, vagy rontásra várnak, ezért minden nap arra kényszerítik - gyakran erőszakkal - hogy a lehető legtöbbször használja a képességét másokon. Néha kap valamennyi zsebpénzt a többiektől, de soha nincs nála 100 dollárnál több pénz egyszerre.

Ingóságok: néhány kopott holmin kívül nem sok mindene van. Kalózként pedig állandóan hozzákerülnek dolgok – így pénz is akár – amiknek a nagy része nem sokáig marad nála. Egyetlen állandó fegyvere, amit a többiek engedélyeztek neki, egy régimódi pillangókés, ami zseblámpaként is funkcionál. Általánosságban elmondható, hogy ezzel többet árt magának mint másoknak. De minden álma, hogy egyszer legyen egy saját lézerkardja is.
Bolygók közt a kalózok hajóin utazik, neki sajátja nincsen, mint ahogy tényleges otthona sincs már évek óta. A Mimas-on egy „Vulture” becenevű metamorf kalóznál lakik. Mivel mindenki retteg a közösségben attól, hogy Kasper éjjelente rájárna az alvókra és mindenféle kreténséget művelne velük, ezért a napnak ebben a szakaszában egy szökés biztos kapszula-félében kénytelen aludni. De gyakran ő maga kéri, hogy zárják bele és emiatt erre a kapszulára saját tulajdonaként tekint, ezt nevezi otthonának. Erről a tárgyról annyit érdemes tudni, hogy hordozható, alapállapotban elfér egy hátizsákban, utána egy gombnyomással úgymond fel lehet fújni, kész állapotában pedig kevlár keménységűvé válik. Mindennel fel van szerelve belül, amivel az ember akár napokig is kibírja oxigénmentes zónában, illetve a toalettet sem szükséges ilyenkor felkeresni. Méretei: 3 m hosszú, átmérője 1 m.

Egészségi állapot: mentális eredetű betegsége a legfőbb baja, de ebből fakadó önkínzási hajlama miatt a teste sem mondható éppen makkegészségesnek. Nagyjából másfél évtizede kezdődtek nála a gondok, amikor a saját képességét akaratlanul magán is elsütötte párszor. Az ebből keletkezett hallucinációk aztán állandósultak és mostanra egyfajta tudathasadt, skizofrén állapotba került, amiben élve nem igazán tudja már, hogy mi valóságos és mi nem. A feje szinte állandóan fáj, amit orvossággal nem lehet elmulasztani. Állandó jelleggel gyötrik bizarr hallucinációk, gyakran még a saját testével kapcsolatban is valótlan dolgokat érez, például, hogy űrlények lárváit hordozza magában, akik aztán kikelnek a testéből. Időnként szélsőséges végletekben csúcsosodnak ki nála a problémák: van, hogy egész nap csak ül és maga elé mered, vagy a sarokban gubbaszt, míg más napokon a késével vagdossa össze a testét, vagy gondolkodás nélkül másokra támad. Rögeszméjévé vált, hogy meg akarják őt mérgezni, ezért alig eszik valamit és csakis azt hajlandó a szájába venni, amit maga készít el (de valamiért az italokkal már nem ilyen szigorú). Az orvosok nem tudtak rájönni a baj forrására, talán egy űrből jött ismeretlen vírus támadhatta meg az agyát, vagy a Kaspert ért családi tragédia zavart benne össze valamit, de neki ez teljesen mindegy, mert nincs betegségtudata. Összességében egy lassú, de folyamatosan romló szellemi leépülésen megy keresztül, ami miatt gyakran teljesen retardáltnak és ostobának tűnhet.

Kinézet: Nagyjából 185 cm magas, viszont rendkívül sovány, arca is beesett, mindig fáradtnak és kialvatlannak tűnik, mogyoróbarna szemei alatt is állandósultak már a sötét karikák. Az orrnyergén egy régi törés nyomai látszódnak. Eredetileg napbarnított bőre mostanra már inkább a sápadtnak is valamelyik kórosabb árnyalatába fakult át. Igénytelen ember benyomását kelti, ruházata a többiek levetett holmija, de ez zavarja őt a legkevésbé. Egy hirtelen felindulásból a közelmúltban kopaszra borotválta a fejét és a szemöldökétől is megszabadult, aminek hála így már a felesége sem biztos, hogy felismerné az egykoron volt sportos testalkatú, félhosszú barna hajú, kellően jóképű férfit. Ha valaki van olyan peches, és levetkőzve látja Kaspert, döbbenten veheti szemlére az egész mellkasát, hasát és minden végtagját beborító friss vágásnyomok és régi hegek ezreit. Mazochista hajlama miatt előszeretettel aggatja tele a testét biztosítótűkkel, vagy a bőre alá szúr be gombostűket, majd addig hordja azokat, amíg már elviselhetetlenné nem kezd válni a viselésük és valaki ki nem szedi azokat belőle.

Személyiség: eredeti személyiségéből mára már nem sok maradt meg, azt jóformán teljesen felemésztette az elmebaja. Szinte mindig zavarodottnak tűnik és soha nem lehet tudni, mit fog csinálni a következő pillanatban. Jellemző rá az eltúlzott bizalmatlanság mások felé és az ok nélküli üldözési mánia. Az emberi kapcsolatok terén közömbösnek tűnik és nincs az az ügy, ami őt igazán érdekelni tudná, jóformán csak magával van elfoglalva a nap nagy részében. Az érzéseit és reakcióit nem igazán tudja kontrollálni, bár alapvetően azt is nehéz lenne megmondani, hogy mikor boldog és mikor mérges, de a mérleg nyelve határozottan többször billen el a negatív irányba. Nem egyszer kísérelt meg már öngyilkosságot is, de eleddig nem járt sikerrel. Gyakran agresszívnek és kegyetlennek tűnik, bár még ő maga sem tudja, hogy másokat, vagy magát utálja-e jobban. Általában nem túl beszédes, és amit mond, az sem tűnik mindig követhetőnek, rendszerint nehezen jut el A-ból B-be egy beszélgetés során. De jellemző rá az is, hogy ok nélkül őrjöngeni és ordibálni kezd, vagy magában beszél órákig. A rövid távú memóriája szinte már legendásan rossz, gyakran azonnal el is felejti, hogy mit csinált az előbb, vagy hogy mit mondtak neki, az esze félig mindig valahol egészen máshol jár, még ha vissza is válaszolgat a másiknak. Teljesen megbízhatatlan, ön- és közveszélyes, de nem lehetetlen valami hasznát venni, mert a betegsége naivvá és könnyen befolyásolhatóvá tette, így általában mindig annak ad igazat, akivel legutoljára beszélt.

Szexualitás: heteroszexuális, bár az utóbbi években jelentősen lecsökkent a szexuális vágya.

Előtörténet:

Épp az űrhajónk ablakában könyököltem és unottan bámultam kifelé, ebbe az indokolatlanul nagy és sötét világűrbe. Már órák óta ezt csináltam. Itt volt egy csomó idegen kalóz, akiket még sosem láttam. És sosem tudom, mennyi idő kell ahhoz, hogy a Mars környékéről visszaérjünk erre Mimas nevű fagyott senkiföldjére. Hát persze, hogy itt kell élnünk, mert hol is éljen egy csomó törvényen kívüli? Pokoli álmos voltam, de nem tudtam aludni. Nem szeretek aludni. Álmodni meg még kevésbé… Aztán az egyik pillanatban, amikor már majdnem leragadtak volna a szemeim, egyszer csak beúszott valami a látómezőmbe. Hirtelen elkerekedtek a szemeim.
- NE! Ezt NE!! Miért nem szóltatok, hogy rohadnátok meg!!! – kezdtem ordítozni és egy akrobatikus mozdulattal elvetődtem az ablak elől és amilyen gyorsan csak lehetett, visszasprinteltem a helyemre. Az ülésbe dobtam magam, becsatoltam a biztonsági öveket és felhúztam magam elé a lábaim. Azok annyira remegtek, hogy át kellett karolnom őket. A homlokom a térdemnek támasztottam és behunytam a szemem. Minden erőmmel megpróbáltam azokat csukva tartani és nem felnézni. A szívdobogásom már a fülemben hallottam.
'- Ez hülye, ne is foglalkozzatok vele. Valamiért begolyózik, ha meglátja a Szaturnuszt. – röhögött a pilóta, de én csak azért sem mozdultam meg. Úgysem értené meg. Meg mások se... Pedig igenis kevés félelmetesebb dolog van ebben a rohadt világűrben, mint egy élettelen, hatalmas tömegvonzású és óriási gázbolygó! Ráadásul tényleg akkora, hogy az a két poros kis kavics – a Föld meg a Mars – úgy esnének bele, mint kövek egy feneketlen kútba. Hátborzongató! Ha ránézek a Szaturnuszra, úgy érzem, az magába akar szippantani. De messze a legrosszabb a Jupiter… Nem lehet annál rosszabb, mint beleesni valamelyik gázbolygóba! Hiszen még felszínük sincs. Akkor vajon hova esnék bennük? Mikor és miért halnék meg bennük egészen pontosan? Ez kész őrület! De ezek a hülyék csak kigúnyolnak engem, ha ezt elmondom nekik. Úgyhogy inkább nem is mondok semmit...

Ezért azt sem mondtam el még ezeknek itt, hogy én egy régimódi fazon vagyok, akit a Földön szültek a világra, New Londonban. Az anyám ember volt, az apám telepata és valamiért a Föld mellett döntöttek, ennyi. De én szerettem ott lakni, egészen sokáig. Utazgattam ugyan a Naprendszerben nem is egyszer, de ma már unom az egészet. A nagy része úgyis a nagy büdös semmiből áll. Gusztustalanul unalmas és monoton, de ez mintha engem zavarna itt egyedül. Úgyhogy térjünk csak vissza New Londonhoz, ahol persze minden kötelező kört lefutottam. Gyerekként ráébredtem a képességemre, amivel időnként jókat lehetett játszani a haverokkal. Aztán felgyorsultak az események, nem voltam egy tétlenkedő alak. Jogosítványt minél hamarabb. Diplomát minél hamarabb. Családot minél hamarabb. Egészen jól éltem, mindenem megvolt, amit egy űrhajó hajtóműveket karbantartó és fejlesztő szakembertől el lehetett várni. Mert hogy az voltam valamikor... Sokat ingáztam az Orion 2 és a földi hangárok közt, mindenféle munkát elvállaltam. Volt lakásom a Földön és a műholdon is, de a családommal a Földön szerettünk lakni. Egy napon azonban minden tönkrement, végérvényesen. És erről majdnem mindenki tehet, de főleg azok az átkozott Gyűjtők! Azt mondta nekem mindenki, hogy azok már réges-rég eltakarodtak a fenébe, vagyis kidöglöttek, hogy egészen pontosak legyünk. De az ember mindig olyan ostoba, hogy azt hiszi, az ellenfeleit ha legyőzi, akkor ezzel örök időkre le vannak tudva és azok soha vissza nem jönnek már. Egy frászt! Ezek itt kolbászolnak köztünk még mindig! Mi lehet jobb bizonyíték erre, minthogy a szüleim egy napon szőrén-szálán eltűntek egy Föld-Hold út alatt?! Áh, felesleges is ebbe belemennem, eltűntek és kész. Soha nem találták meg őket, ez meg még inkább kész. Azóta pedig már rám is vadásznak...
~Tudod ki vadászik már rád nagyon? A Kaszás. A Kaszás. A Kaszás...~ visszhangzott körülöttem a végtelenségig ez a két szó, egyre hangosabban és hangosabban. Felordítottam kínomban, a hangom furcsán megbicsaklott egy idő után.
- NEM!! Nem tudsz te semmit, vagy hazudsz, te is csak hazudsz, te kis szar! Há! - kezdtem el ordibálni, de a szemeim még mindig nem nyitottam ki. Gyűlölöm, hogy a gondolataimban sem lehetek egyedül, valamelyikőjük mindig meghallja és válaszol rá!
'- Téged meg ki kérdezett Dilinyós? Dugulj már el! - vágott tarkón az egyik kalóz, mire én még jobban összehúztam magam az ülésben. A kezeim a füleimre tapasztottam, ujjaimmal a koponyámon kezdtem dobolni. Nem érdekel, akkor is végigmegyek ezen a gondolaton, még ha ezerszer meg is szakítanak!
Tehát a Gyűjtők. Nem tudom, hogy nézhetnek ki, biztos az bennük olyan remekbeszabott, hogy pont úgy néznek ki, mint az emberek, ha akarnak. Ráadásul pont akkoriban láttam a Testrablók Támadása című több mint ezer éves filmalkotást, ami menten felnyitotta a szemem. És amióta rájöttem a dolgokra, azóta nem bízom senkiben, hiszen bárki egy undorító Idegen lehet, aki a drága jó szüleimet is elrabolta! Aztán persze kire kezdtem el legelőször gyanakodni az egész rohadt ügy után: Johannára, a feleségemre. Sosem kedvelte túlzottan egyik felmenőmet sem, bár az okra sokáig nem jöttem rá. Végül nagy nehezen kibogoztam, hogy ő is csak egy Gyűjtő lehet. Egy szörnyeteget vettem feleségül! Egy szörnyszülött Idegen szült nekem fiút! Idővel megéreztem a bőröm alatt, a testemben, hogy valamiféle gyilkos petéket is elültethetett bennem az évek alatt, amik akkortájt kezdtek kikelni bennem. Hirtelen zsibajtól lett hangos idebent minden, a fejem állandóan hasogatott, a füleim zúgtak és szörnyű érzés volt a saját testemben lenni! A feleségem pedig minden percben arra várt már csak, hogy kikeljenek belőlem az undorító porontyai! Mivel azonban én nem hagytam magam, ő megpróbálta felgyorsítani a dolgokat és sorra olyan ételeket főzött nekem, amik nem sok okot adtak nekem a bizakodásra. Úgyhogy elkezdtem magamra főzni, mire ő aggodalmaskodást színlelt. Szerinte velem voltak gondok akkoriban és mivel az ételes trükkje nem jött be, úgy gondolta, megpróbálkozik egy másikkal: az orvosos trükkel. Nekem persze eszem ágában sem volt semmiféle kuruzslóhoz elmenni. Így végül meg kellett hoznom magamban a nehéz döntést: meg kell ölnöm őt és a fiammal új életet kell kezdenem valahol egészen máshol. De igazándiból azt sem tudtam, hogy kell embert ölni és ez nem is volt olyan pofonegyszerű, mint amilyennek a filmekben tűnik. Meg akartam őt fojtani egyik este az ágyunkban, miután az akkor 7 éves fiunkat közösen lefektettük. Csak úgy puszta kézzel akartam végezni a feleségemmel, semmi párna, vagy ilyesmi. Johanna arca hamar lilulni kezdett és én azt hittem, mindjárt végzek. Vártam, hogy kialudjon a szeméből az a jellegzetes csillogás, ami az élőt azonnal megkülönbözteti a halottól. De hirtelen fejbe kólintott az éjjeli lámpával és én ijedtemben elengedtem a nyakát. Erre mint egy méhkas, úgy bolydultak fel a testemben növekedő űrlény-lárvák. „Most fognak kikelni belőlem!” Ezt ordítoztam állítólag, de innentől alig maradtak emlékeim arról az estéről, mert a következő kép, ami halványan feldereng, hogy orvosok injekciót adnak be nekem és elvisznek otthonról. A feleségem meg csak zokogott, mert így sokkal hitelesebbnek tűnt az egész, persze. Engem pedig ezután bevittek egy pszichiátriára. Mondhatom, ezt jól kifundálta az az űrkurva! Odabent aztán még sokkal rosszabb lett minden, mert a lárvák végül tényleg kikeltek! A torkom kaparták, ahogy kijöttek a számon, én meg a fejem kapartam szét. Az ápolóknak eszük ágában sem volt segíteni nekem és megölni a kis rohadékokat, helyette leszíjaztak egy ágyra és úgy lenyugtattak, hogy napokig csak a holt csöndben lebegett az agyam, ami egészen kellemes volt a történtek után, ha úgy vesszük. De mire magamhoz tértem, az összes poronty ott nyüzsgött körülöttem! Egyfolytában pofáztak hozzám, egy perc nyugtom sem volt tőlük. És idővel egyre többen lettek, úgyhogy már elég bátorságuk volt rám támadni, nem is egyszer! Végül már csak épp hogy éltem, enni sem, élni sem akartam már. De az űrporontyok közben mind nagyobbak lettek és csak a véremet szívták. Azt sem tudtam, mennyi ideje lehettem benn a diliházban, de időközben eljutott hozzám a hír, hogy a feleségem elvált tőlem és a fiammal elköltözött... bánom is én hova. Többé nem is hallottam róluk. Hogy aztán mégis hogy jutottam ki ezek után? Hát, nem valami könnyen. A porontyok élvezték, hogy szenvedem, úgyhogy rájuk nem számíthattam. Főleg, hogy az orvosokkal is összejátszottak a szarháziak! Úgyhogy amikor épp jobban voltam, azon törtem a fejem, hogy valahogy mégiscsak meg kéne próbálni megszökni. Teltek múltak közben a hónapok, mert néha esett a hó, néha meg már tele volt virágokkal a kórház udvara. De én meg eközben semmire nem jutottam a nagy tervvel.
Aztán fura dolog történt valamelyik nyári reggelen. Épp a zárt osztályt a szabad világtól elválasztó szupermasszív ajtó közelében malmoztam, amikor egyszer csak bejött rajta az egyik fő-fő pszichiáter, egy vén, rozoga alak. Csak úgy szórakozásból rákoncentráltam az agyára. Micsoda egy pocsék álmot láttam abban a fejben! Az öreget a vén szipirtyó felesége megfenyegette, hogy feldugja a fenekébe az összes házi kovászos uborkájukat, ha ma nem jelenti be a nyugdíjba vonulását és nem tölt el vele még több időt. Na több se kellett nekem, rázúdítottam az öregre a saját álmát! Látni kellett volna, ahogy megtorpant a folyosón, felnyögött és a seggét kezdte markolászni! Én pedig egyszerűen elé álltam és közöltem, hogy a felesége engem bízott meg ezzel a bizonyos meguborkázással. Majdnem ötször is a pofájába röhögtem, mert aznap jó napom volt, biztos valami remek gyógyszerkoktélt adhattak be nekem. Na de mit válaszolt minderre az öreg? Először hitetlenkedett, aztán valószínűleg jópofa dolgokat láthatott és érezhetett, mert egy idő után Nelly-nek szólított, aki jobb esetben a felesége kellett, hogy legyen. És hogy eztán mi lett? Megadta nekem magát és szépen kisétáltam vele a pszichiátriáról, ki az utcára, úgy, ahogy voltam: kórházi pizsamában és mezítláb. De senkinek nem lettünk gyanúsak, úgy gondolták, ha orvos van mellettem, akkor minden oké. Egészen hosszúra sikerült az a séta, a talpamat már szétégette a forró beton. Ő végig csak azt ismételgette, hogy nem akar engem elveszíteni, de még nem nagyon akarna nyugdíjba vonulni, ha nem muszáj és legyek kicsit türelmesebb. Aztán egy ponton elegem lett belőle és egyszerűen elszaladtam. Egy idő után felismertem a környéket és határozottan a földi munkahelyem felé kezdtem venni az irányt. Na ja, ez már csak így megy, az ember megszökik a sárgaházból és első dolga dolgozni indulni. Ha-ha, röhögnöm kell, remélem nektek is, nyomorultak!
~Ezt a történetet már unásig mesélted nekünk, te szenilis barom!~ szaladt keresztül az agyamon az egyikük pimasz válasza. Felröhögtem.
- Ugye jó kis sztori? Ugye? Csak irigykedtek, mert nektek egy ilyen sem volt! Piócák! - kiabáltam egy sort és tébolyultan röhögtem tovább, miközben a körmeimmel végigszántottam a tar fejemet. Még nem igazán szoktam hozzá, hogy oda az évekig növesztett sörényem... Na de hol is tartottunk? Megvan! Tehát bementem a munkahelyemre, ahol persze rögtön kivágtam a biztosítékot és Jézus nevét annyiszor kezdték el emlegetni a kollégák, hogy hirtelen azt hittem, Karácsony van, vagy minimum Húsvét. Végül inkább mégis csak kellemes húsvéti ünnepeket kívántam nekik – mint a nagy falinaptár szerint kiderült, július közepén, hat és fél évvel azután, hogy kivontak a forgalomból. A nagy megállapítás után sas szememmel kiszúrtam, hogy Fred barátom, aki a rakéták és egyéb fegyverek beszereléséért volt felelős a brigádban, már épp telefonálni készült. Én meg mint egy rossz gyerek, gondoltam, éppen itt az idő egy kis bújócskához! Egy ideig senki nem is követett, meg is lepődtem, hogy milyen könnyen eljutottam az új gépeket letesztelő hangárhoz. Ott pedig bevetődtem egy szimpatikus csapatszállítóba, ami annyira új fejlesztés lehetett, hogy semennyire sem volt ismerős nekem. Vagy csak nem emlékeztem már rá. Mert a porontyok arról is gondoskodtak, hogy elszívják az agyamból az évek alatt összekapart szakmai tudást, hogy aztán csak velük foglalkozhassak a nap minden percében! De azért az még mindig derengett, hogy milyen szokott lenni egy ilyen űrhajó belülről. Bebújtam aztán egy embertelenül szűk helyre, ahova csak azért fértem be, mert jó pár kilót ledobtam magamról az évek alatt. És eléggé úgy is tűnt, én nyerem meg a bújócskát, mert közben minimum egyszer elaludtam. Aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy a hajtóművek járnak és nagy valószínűséggel megyünk valahova. Én persze szépen lapultam tovább, egészen addig, amíg valaki fel nem nyitotta fölöttem a burkolatot. Néhány pillanatig meglepetten pislogtunk egymásra. Aztán nem túl kedvesen kirángattak a jó kis kuckómból és erőszakosan kérdőre vontak. A szórakoztató az volt, hogy ezek határozottan nem hatósági arcok voltak. Hát akkor mik? Na, egyet találhattok... hát kalózok! Mint megtudtam, nem messze a Földtől csaptak le a hajóra és aztán ki tudja, épp hova is tartottak vele... meg velem. A személyzettel végeztek, de az én életem végül mégis meghagyták azzal a feltétellel, hogy nyugton maradok és velük tartok oda, ahova épp mennek, vagy máskülönben űrszemetet csinálnak belőlem is. A bé verzió határozottan nem tetszett, úgyhogy belementem az alkuba. Eleinte aztán elég szemét módon bántak velem, meg lényegében még most is, de legalább már elfogadtak, mint kalózt. És ennek az egésznek már közel nyolc éve... Csak egyet bánok igazán, hogy a porontyoktól a mai napig nem tudtam megszabadulni!
'- Hahóóó! Mimas hívja Kaspert! Mimas hívja Kaspert! A landolás sikeres volt! - kocogtatta meg valaki a fejemet, mire én rémülten tértem magamhoz és először azt sem tudtam, hova nézzek. Egy mellekben is erősen „szemüveges” nő nézett le rám. Áh, tudom ki ez, ezt ismerem! De hogy mi a neve... tudom is én... pedig minden alkalommal elmondja nekem. Ő itt az egyetlen, aki a nevemen szólít. Ez jó pont, mert ezzel az utolsó helyre csúszott azon a nagyon hosszú listámon, amin azok vannak, akikben szívesen megforgatnám már a késem...

Az előtörténet természetesen elfogadva, jó játékot az oldalon!