Tárlat: A háború előtti korok

A gyűjtőkkel folytatott harc után megmaradt tárgyak, a 2000-es évek előttről.

Nem sűrűn járok a Földön és nem is szeretek túlságosan eljönni a megszokott környezetemből, de most nem tehettem mást, mert a parancsnokom bízott meg, hogy hozzak le valami fontos és csak kézben továbbítható csomagot az itteni Rendfenntartóknak. Itt persze rendőröknek hívják őket, de hát ez egy és ugyan az, bár azért eléggé lekezelően bántak velem, pedig igyekeztem a legjobb ruhámban megjelenni. Irigykedve néztem a tiszta és egységes egyenruhájukat, mikor rajtam csak egy fekete kommandós nadrág, fekete póló és a kissé kopott bőrkabátom volt, na meg a terep bakancsom. De hát nem siránkozom. A csomagot átadtam és most itt vagyok, mert a hajó indulásáig még el kelé töltenem valahogy az időmet és gondoltam legalább kulturálódom egy kicsit, milyen volt a föld, mikor még a fajtám nem pusztította el.
Magamban merengve nézelődtem és sétálgattam a tárlók között, miközben folyton azon járt az eszem, hogy milyen szép is lenne ez a bolygó, ha mi nem lettünk volna.

Nevezzenek strébernek, de én gyakran látogattam ide. A legtöbb ember szerint egy múzeumot elég egyszer látni, de én szívesen jöttem el újra és újra. Megérintett a történelem... Jó érzés volt... Főleg, hogy olyan tárgy is volt itt kiállítva, amit annak idején én mentettem ki a Louvre romjai közül... Miután az alkotójukat még régebben rábeszéltem, hogy próbálják eladni a műveiket. Az ember nem is gondolná, milyen visszahúzódó fickó volt van Gogh...
Egy fiatalember téblábolt nem messze tőlem. Nem épp múzeumlátogatáshoz öltözött. Inkább valamiféle fegyveres erő alkalmazottjának hittem, a praktikus és tartós ruházata alapján.
- Üdv! - szólítottam meg - Először jár erre?
Aztán észrevettem még valakit. Nocsak! Hisz ez Shalimar O'Dell... De rég láttam! Talán az érettségijén utoljára... Intettem neki, hogy csatlakozzon hozzánk.

Adott a kérdés: Mi a francért kell nekem a múzeumba jönnöm? A válasz: Mert az oktatóm parancsba adta. Szerinte semmi történelmi nincs a diplomamunka-kezdeményemben, és a Ladytől elvárható, hogy tisztában legyen a múlttal.
Azt tudom, mi volt régen... a dinoszauruszok, meg az oktatóm.
Ahogy céltalanul tébláboltam észrevettem még egy relikviát... nem mintha nem azzal lettem volna körülvéve: ott van Ben... meg Tyler... jah, meg a múzeumban kiállított tárgyak, forogtam körbe.
A volt történelem tanáromat pillantottam meg. Hah! Ez még kapóra is jöhet.
Széles mosollyal indultam felé és egy másik férfi felé.

Nem tolongtak sokan ma a termekben, így nem nagyon kellett figyelnem, hogy nehogy fellökjek valakit, bár azért egy-egy tárgynál megtorpantam, mert igen érdekesek voltak, így észre sem vettem, hogy más meg engem tart érdekesnek, csak amikor már megszólított.
- Üdv magának is. - biccentettem felé. - Igen, ennyire látszik? - jöttem kissé zavarba. Aztán megnéztem magamnak az illetőt, mert azt hittem, hogy valószínűleg ide tartozik, a múzeum alkalmazottja,, mert elég otthonosan bóklászott itt, ráadásul engem is kiszúrt, mint ismeretlent.
- Én a Marson élek és van pár elütni való órám, így gondoltam megnézem milyen is volt a Föld, mikor még ....béke volt. - torpantam meg egy alig észrevehető pillanatra, mert még kimondani is nehezemre esett volna a gyűlöletes szót. _ És Ön? Látom nem ismeretlen itt.
Aztán figyelem, ahogy int egy fiatal, apró termetű lánynak, aki mosolyogva felénk indul.
- Üdvözlöm hölgyem. - biccentek felé is.

A visszafogottságából és a tisztelettudásából ítélve arra tippeltem volna, hogy a fiatalember katona. Ha egy fiatal férfi meglát egy olyan üde és szép kislányt, mint Shalimar, aligha viselkedik ilyen tartózkodóan, hacsak nem tanították meg a tisztelettudásra.
- Csak következtetek - feleltem a férfinek - Aki már nem először jár itt, az célirányosan a kedvenceihez megy, maga viszont mindent figyelmesen megnéz. Ennyi az egész.
Utána Shalimarhoz fordultam.
- Szervusz. Mi járatban itt? Te is kedvencet keresel? tudom ajánlani van Gogh-ot... Fura vörös haja volt, de egyébként kedves fickó... Hírében állt.

- Üdv. - biccentettem az ismeretlen felé, majd Holmes tanár úrhoz fordultam.
Hála neki, a múzeum nem volt ismeretlen számomra. És akkor is mindig így beszélt. Mint aki személyesen látta volna ezeknek a tárgyaknak a készültét. Emlékszem a viccelődésekre, miszerint neki is itt lenne a helye: a múzeumban kiállítva.
- Nem... én csak... kutatok. De arról fogalmam sincs mit találhatok itt - ahova a madár is csak halni jár, gondoltam - bármit is, ami a diplomáciához köthető. De sejtem, hogy Van Gogh, nem az lesz. -
Felmértem az idegent. Ki rítt a környezetből, de legalább színt vitt az itt kiállított ódon dolgok közé.

Csinos kis teremtés volt és még nagyon fiatalka a hozzánk csatlakozó lány, akit a férfit jó ismerősként üdvözölte láthatóan és aki minden bizonnyal valami iskolai munka miatt keresgélt itt a régi korok emlékei között.
A férfi ezek szerint tényleg igen ismerős itt, így most már kíváncsian hallgattam a beszélgetésüket.
- Hát nem irigylem a mostani diákokat, hogy ennyire régi dolgokkal kell foglalkozniuk. Engem csak pusztán a kíváncsiság hozott ide, de már így is elvesztem a rengeteg látnivalóban és sok mindenről még csak sejtelmem sincs micsoda. - igyekszem bekapcsolódni a beszélgetésbe halkan, bár talán nem is tartanak rá igényt, hogy belekotyogjak. Viszont elég barátságosnak tűnnek és én már olyan rég beszéltem másokkal, mint a társaimmal, hogy most szinte jól esik.
- Sajnálatos, hogy ezek a szép dolgok elpusztultak vagy feledésbe merültek a háború miatt. - teszem hozzá szomorúan.

Shalimarra mosolyogtam. Mindig is egyedi volt a gondolkodásmódja, és nem volt feladat, amit a csavaros eszével meg ne oldott volna. De mégis azt hiszem, most kifogtak rajta. Nos, egy kis segítség talán belefér...
Körülmutattam.
- Nézz csak körül. Itt minden a diplomáciához kötődik. Látod azt ott?-mutattam át egy szomszédos terembe az ajtón át - Egy csatában lelőtt X-100-as vezérlőpanelje. A csata a diplomácia bukása... Innen is elindulhatsz. De nem kell messzire menni... Nézz körül itt. Ezt a vázát egy Ming császár ajándékozta egy szomszédos uralkodónak, hogy jóindulatáról biztosítsa. Hogy miért? Mert el akarta venni a lányát. Ez is diplomácia... Csak tartsd nyitva a szemed, és látni fogsz.
Aztán a férfi szavaira elkomorodtam.
- A háború... Elkerülhető lett volna. A Gyűjtőkben azonban ott volt az agresszió, mélyen a DNS-ükbe kódolva. Akármeddig toldozgatták-foldozgatták a génállományukat, ezt nem tudták kiirtani belőle. És szerintem nem is akarták.

- Magánál tanultam történelmet... és ismerem a diplomáció formáit is, csak... Konkrétan nem tudom feldolgozni a kettő összefüggését. Ahogy a háborút sem, mint azt pár éve a tudtomra adta. - húztam el kicsit a szám. Aztán a másik férfihoz fordultam.
- Feledésbe sose fognak merülni. Amíg ember emlékezet van, addig a múlt mindig bennünk él majd és nyoma lesz tetteinkben. A gyüjtőket is ezért lenne botorság elítélni. Hisz az agresszió, melyet Holmes tanár úr az imént említett, az emberekben ugyanúgy meg van, mint a gyüjtőkben volt. De azok a háborúk kissebbek voltak... Ha élnének ma is gyüjtők, akkor se lenne szabad elítélni őket olyan tettekért, amiket az elődjeik követtek el. Ahogy a ma embere se gyakorol bűnbánatot megannyi rémtettért, amikért a felmenői felelősek. A döntés, a választás joga minden EGYÉNNEK sajátja.

Érdeklődve hallgattam a férfi szavait, ami olyan magyarázóan hatott, hogy biztos voltam benne, hogy valami tanárféle lehet, és erre utaltak a lány szavait is. valószínűleg az ő tanára volt valamikor.
Az, hogy mindenben meglátta a diplomácia sikerét vagy mikéntjét, az azért elismerést váltott ki belőlem. Olyan könnyedén találta meg a tárgyak és a politika közötti összefüggést, mint ha ez a világ legkönnyebb és legnyilvánvalóbb dolga lett volna.
Mikor azonban a Gyűjtőkre került a szó én teljesen igazat tudtam adni neki, hiszen magamban is éreztem néha ezt az agressziót, ami igyekeztem a munkámba fojtani.
Viszont a lány szavai megleptek! Hiszen ezek szerint nem mindenki ítéli el a fajunkat, azért amit tettek? vagyis a leszármazottakat? Ez igen érdekes.
- Ebben teljesen egyetértek, hogy az egyéné a döntés, hogy mi lesz belőle, de mint a Tanár úr is kifejtette a Gyűjtőkbe genetikailag kódolva volt az erőszak, nem valószínű, hogy a leszármazottaik bármit is változtak volna. Ugyan olyan vérszomjas fenevadak lennének, mint az őseik, és nem valószínű, hogy bármit másként csinálnának, mint abban a szörnyű időben. Az ilyen fajt ki kell irtani! - lovalom bele magam önkéntelenül, de aztán elszégyellem magam a kirohanásom miatt. - Elnézést. - sütöttem le a szemem. - Nem akartam senkit megbántani. - Még egyszer elnézést.

Abból a rövid kis szónoklatból, amit Shalimar elmondott, két dologra következtettem. Az első, hogy a nézetei mit sem változtak az elmúlt néhány évben. A második pedig, hogy jót tett neki a Lady rangja. Sokkal magabiztosabb, határozottabb és összeszedettebb lett. Felnőtt.
Mindezek ellenére nem tudtam egyetérteni vele. A fiatalember viszont szavakba öntötte a véleményemet.
- Én úgy gondolom, hogy erre nincs bocsánat, Shalimar. Ha ott lettél volna, ha egy Gyűjtő a szemed láttára tépi a a gyermeked vagy a szerelmed fejét, ha látod, amint a borzalmas fegyvereikkel civilek búvóhelyeit égetik fel vagy tüntetik el örökre, akkor hiába tudná az agyad, amit most elmondtál, a szíved képtelen volna a megbocsátásra.
Egy üzemen kívül helyezett kommunikátor felé fordultam. Régen úgy neveztük, mobiltelefon. Elővettem a a "svájci bocskám", amitén egyszerűen csak csavarhúzónak szoktam nevezni, és rászegeztem. A vége felfénylett, zúgó-berregő hang hallatszott, és a mobiltelefon életre kelt.
- Látod ezt? Amikor a Gyűjtők megérkeztek, valamilyen fegyverrel szétsugároztak egy jelet. Mindenki, aki akkor épp ilyesmi fajta kommunikátort használt, megőrült a jeltől. Több millióan. Nem csak katonák. Szerinted ez megbocsátható?

Holmes történelmi tudása mindig is lenyűgözött, de még négy év is édeskevés volt ahhoz, hogy megszokjam a stílusát. Mindig úgy mesélt, mintha maga is látta volna, megtapasztalta volna a múlt eseményeit.
- Gondolom maga katona... - vetettem oda az idegennek. Csak egy megérzés volt. Valahogy, akik harcoltak valamikor is, sokkal... nagyobb hévvel akarnak mindent és mindenkit elpusztítani, aki nem illik bele az ő sajátos megítélésükbe.
- Akkor hát, nincs mit tenni... Le az emberiséggel! Vagy a morákkal. Sőt... pusztuljanak az állatok! - Kissé talán túl reagáltam, de zavart, hogy meginogtam kicsit a hitemben. - Maga Tanár Úr tudja, hogy sokakhoz hasonlóan nekem is megvan a magam tragédiája. Úgy állítok dolgokat, úgy adom elő a tézisemet és a véleményemet, hogy tisztában vagyok a szeretteink elvesztésének súlyával. De a bosszú nem válasz. Abban, csak mindenki elvérzik.

Szerencsére senki nem vette észre az elszólásomat, vagy legalábbis nem törődtek vele, elszólásnak is hihették, mikor úgy emlegettem a Gyűjtők faját, mint ha még mindig léteznének. Nem akartam pánikot kelteni azzal, hogy kiteregetem a kis titkomat, ez az én személye bosszú hadjáratom volt, hiszen esetleg, más fajombéli is megcsömörlött az saját népünktől, helyettük nem akartam ítélkezni.
De akármi is voltam, egyetértettem a tanárral, hiszen magam is átéltem a borzalmat, ami egy szeretett lény elvesztésével járt, és még csak háború sem kellett hozzá.
A lány hozzáállása viszont valahol szívmelengető is volt, hiszen ezek szerint vannak emberek, akik nem veszik egy kalap alá a bűn elkövetőjét és azok leszármazottait, még, ha ez a Gyűjtők esetében talán nagy naivságra utal, talán más fajok esetében ez tényleg működik.
- Ez mind igaz, de mondhatni hölgyem ez nem bosszú, hanem puszta önvédelem, hogy soha többet ne következhessen be amit a Gyűjtők tettek, hiszen amíg egy is él közülük, addig fennáll a veszély. Mármint, ha valahol, valamelyik közeli bolygón élnének még. - javítottam ki magam.

Megint megnyomtam a gombot a csavarhúzómon, mire megint felfénylett a vége és berregett egy kicsit. A kiállított mobiltelefon elsötétült. A kabátom belső zsebébe raktam a szerszámot.
- Túlzottan is sarkalatosan látod a dolgot, Shalimar. Vannak, akik halált érdemelnek a bűneikért, és vannak, akik nem. Nem büntetjük a fiúkat az apák bűneiért hetedíziglen, erről szó sincs. De... A Gyűjtők nem emberek, sem olyanok, akik az emberektől származnak. Nincs is bennük emberség. Némelyik tanulhatott volna, nem kétlem... De nem volt rá idejük. A kegyetlenség és agresszió nekik erény volt. Talán a DNS túlzott manipulálása miatt... Mint régen az uralkodóházaknál, tudod, akik csak egymás közt házasodtak. A DNS komoly dolog. Vigyázni kell rá. De visszatérve az eredeti kérdésre... Nagy általánosságban véve igazad van. De a Gyűjtőkre ezek a nézetek sajnos nem vonatkoznak. Ők nem érdemelnének kegyelmet. Még tőled sem.
Meghallgattam a fiatalembert is. Gyanakodva méregettem pár másodpercig. Néha, egy-két évtizedenként szárnyra szokott kapni a pletyka, hogy valahol a romok közt vagy egy kisbolygón, rejtőzve, élnek még Gyűjtők. Élnek, szaporodnak, erősödnek és új csatára készülnek. Vajon ő is hinne ebben a városi legendában? Vagy valami konkrétabb oka volna arra, hogy így beszéljen? Érdekes kérdések...

Hiába... engem nemigen szoktak támogatni ilyen kérdésekben. De már megszoktam.
- Mi is az "emberség"?... Hm... érdekes kérdés. Egy ideológia, amit maguk az emberek határoztak meg. És most egy kis történelem... Hódítok: Nagy Sándor,a rómaiak, a németek... Háborúk: első és második világháború, hogy a nagyobbakat említsem. Mészárlások, tömeges kivégzések, munka- és haláltáborok. Itt az embersége Tanár Úr! - Oké, nagyon felhúztam magam, bár ez a hangomon nem mutatkozott. Aztán ismét a katonához fordultam.
- Önvédelem? Valóban? Előbb lövünk, és csak azután kérdezünk? Mit szólna, ha azt mondanám, hogy a legjobb barátomat egy katona ölte meg? Le kéne akkor magát lőnöm? Hisz a háborúban is a katonák irtották főleg az embereket. Hogy parancsra? És...? Ez vajmi keveset számít, szintúgy, mint az, hogy azok, akiket elítélnek, legyenek gyűjtők, vagy bármi egyebek, családdal, érzésekkel és talán büntetlen előélettel rendelkeznek. Maguk nem gondolkodnak - néztem elkeseredetten, hol egyikre, hol másikra. - A gyűjtők képesek voltak emberi alakban köztünk járni. Ha az olyanok, mint maguk egyszer csak a fejükbe veszik, hogy ma is élnek... abba ezrek halnak bele. és a faj,már nem fog számítani. - halkítottam le fokozatosan a hangom.

Igyekeztem lehiggasztani magam, hiszen ezek az emberek nem kell, hogy szembesüljenek a saját rémálmaimmal, így vettem pár mély levegőt és továbbra is érdeklődve figyeltem, hogy nekik is mennyire meg van a saját vesszőparipájuk, amibe szintén bele tudják lovalni magukat.
Az a kütyi a tanár kezében is érdekes volt, hiszen tudta vele irányítani a tárlóban lévő dolgokat, ezért szívesen megnéztem volna közelebbről, de hát nem voltam annyira jóban vele, hogy ilyet kérjek tőle, így aztán igyekeztem inkább ismét a beszélgetésre koncentrálni.
- Úgy látom, jó kis vihart kavart ez a diplomáciára irányuló beszélgetés. – mosolyodtam el, hiszen nem szándékoztam összeugrasztani őket, sem magamat rossz fényben feltüntetni, habár nem vethet meg jobban egyik sem, mint én saját magamat, így nem féltem attól, hogy a Gyűjtőkről való rossz vélemény rosszul esne, vagy megbántana.
Na meg jobb, ha nem lovalom bele magam én sem, mert a tanár már így is gyanakvó pillantásokkal méreget, amit természetesen észreveszek.
- Hála az égnek, már nem kell tőlük tartanunk, így kár is ezen vitatkozni, hogy milyenek is lehetnének, ha még élnének a leszármazottaik. És én nem ítélkezem senki felett kedves kisasszony, de amit tanultam a gyűjtőkről, függetlenül attól, hogy katona vagyok-e vagy sem, - sajnos a Tanár úr javára dönti a mérleget. Más fajokkal kapcsolatban valószínűleg osztom az Ön véleményét, így ne legyen rossz véleménnyel egy ostoba rendfenntartóról. – igyekeztem elvenni a beszélgetés élét. – Egyébként nem hiszem, hogy élne akár egy is közülük. – vonom meg a vállam.
~ Nem hiszem, hanem sajnos tudom. ~ fut át rajtam a súlyos gondolat.

A szememet forgattam. Még emlékeztem Shalimar értetlenkedésére, amikor történelemórán ezeket a nagy háborúkat vettük. Ő sosem volt képes elfogadni, hogy az erőszak az emberi természet része. Talán, mert benne egy csepp sem volt...
A szavai szenvedélyesek voltak, és felébresztették bennem az örök vitázót, de igyekeztem visszafogni magam. Ha mi ketten belelendülünk, estig itt fogunk állni, ez előtt a mobiltelefon előtt...
- Amiket említesz, Shalimar, régi történetek. Ezerévesek, ha nem öregebbek. Ezeket példának felhozni... Az emberiség a legnagyobb háborúját a Gyűjtőkkel vívta. És akkor már jó ideje nem háborúzott... Csak gondolj bele. Az emberi civilizáció nagy volt és dicső, ráadásul bölcs, mikor a Gyűjtők mindent leromboltak. És tudjuk azt is, hogy nem csak ezt... De oly sok mást is évszázados nomád útjuk során. És a háborút nem mi kezdtük. Ezt az egyet nem.
Bólintottam a katona felé.
- Igen, egyetértek önnel. Minden egyén megérdemli, hogy ne a faj alapján ítéljék meg, amibe született. De a Gyűjtők ez alól kivétel. Ők mind egyformák. Mellesleg szólva... Én abban sem vagyok biztos, hogy mind meghaltak. Ilyen tökéletes népirtásra - mondtam keserűen - Még az emberiség sem képes. De megnyugtatlak, Shalimar, én nem fogok vadászni rájuk. Már ha él még akár egy is.

Az, hogy valahol igaza volt mindkettőnek, nem segített azon, hogy én nem akartam hinni az elveikben.
- A volton van a hangsúly... A látszat uralkodik most is. A morákat is elítélték, a metamorfokat is lenézték. Ez nem változott azóta sem. Csak lappang. Kimondatlanul és a háttérben, de jelen van. Apró szúrások és sértések. Csak, mert senki nem teszi szóvá, attól még jelen van. - Halott vita volt. Ők nem alapoztak az én véleményemre, én pedig nem fogadtam el az övükét.
- Rendfenntartó? - kérdeztem az idegen férfit. Egyfelől, hogy lezárjuk a kényesebb témát, másfelől, mert valahol mindig érdekes volt rendfenntartókkal találkozni. Igazából nem is tudtam miért olyan érdekes, hisz engem szinte azok vettek körül. Két ideiglenes testőröm, akik múzeum előtt vártak, ez alól kivételt képeztek ugyan, de a vőlegényem és az állandó testőröm például nem. Másfelől... egy rendfenntartóban élő alapvető agresszió... A férfi viselkedését meg is magyarázza.

Mivel már nem akartam újból felhozni a témát, nehogy a végén még előttem vesszenek össze, habár egyik részéről sem éreztem annyira agresszív viselkedést, inkább csak az érvek csaptak össze, azért már nem reagáltam a tanár szavaira, de meglepett, hogy azért azt feltételezi, hogy élnek még gyűjtők. Persze logikai úton igaza van, hiszen azt feltételezni, hogy mind egy szálig kipusztultak, nagy botorság lenne, még, ha nekem nem is érdekem, hogy ez napvilágra kerüljön.
- Igen rendfenntartó vagyok hölgyem, és eléggé udvariatlan is, - szégyellem el magam egy kicsit, - hiszen még be sem mutatkoztam. A nevem Jimmy O'Connor. - biccentettem meg a fejem mindkettő felé. - És én vadásznék rájuk, ha találkoznék eggyel, abban biztos vagyok. - villantak meg a szemeim önkéntelenül, mint egy kiéhezett vadásznak. - De, most éppen békés feladatot teljesítek, viszont már nagyon mennék vissza. - húzom el a számat, éreztetve, hogy ez nem az én világom.

- Látod? - kérdeztem mosolyogva, miután meghallgattam Shalimart - Pontosan ez a ma diplomáciájának lényege. Érted te ezt... Mégis hasznos volt idejönnöd. Mindenki gyanakodva szemléli a másikat, félünk a telepatáktól, hátha kitudják az agyunk legféltettebb titkait. Félünk a moráktól, mert nem ismerjük őket. Félünk a metamorfoktól, mert némelyikük nem ura önmagának. És legelső sorban mindenki retteg a Gyűjtőktől és attól, hogy talán élhetnek.
A Rendfenntartó hevessége megmosolyogtatott.
- Azt mondják, aki sokat harcolt, egy idő után ráun. Megcsömörlik. Látom, barátom, ön még nem érte el ezt az állapotot. Persze vannak, akik harcosnak születnek - biccentettem felé - És vannak, akik diplomatának - tettem ugyanezt Shalimar felé is.
Aztán kezet nyújtottam.
- A nevem Edward Holmes.

Bár grimaszolni támadt kedvem, mosolyogva néztem a Tanár Úrra. A szavaim kiforgatása mindig is veszőparipája volt... Ő nem értett engem, én meg nemakartam őt. Virágzó kapcsolat volt...
Aztán inkább a másik felé fordultam.
- Igen... Jack kapitányról mindenképpen el tudom hinni, hogy még hagyná is... - Persze, megpróbálnék lyukat beszélni a hasába, hogy ne tegye, de igazából nem arról híres, hogy hallgatna bárkire is.
- Shalimar O'Dell - mutatkoztam be.
Igazából tök mindegy, hogy mit is írok a dolgozatomba, hisz már diplomata vagyok... Elég vitatott diplomata, de mégis.

Azt hiszem talán igaza volt, vagyis talán igaza lett volna Edward-nak, ha ember, vagy metamorf, vagy akár mora lettem volna, de nem voltam az! Így az én lobogó harci vágyam valószínűleg sosem fog enyhülni. Lehet, hogy soha nem tört volna ki belőlem, ha együtt élhetek a nővel akit szeretek, de az is lehet, hogy ez csak egy hiú álom.
Ezért csak mosolyogva bólintottam a tanár felé.
- Igen, lehetséges, bár most még úgy érzem ez sosem következhet be. És Ön, minek született? - merül fel bennem vele kapcsolatban a kérdés, hiszen úgy beszélt eddig is, mint aki már nagyon sok mindent megtapasztalt, pedig a kora erre egyáltalán nem adott indokot.
Aztán a lány, Shalimar lepett meg, de alaposan, hiszen úgy emlegette Jack parancsnokot, mint akinek személyes jó barátja, vagy minimum ismerőse.
- Igen, tényleg ilyen. - bólintottam egyetértően. - Elég makacs egyéniség, de az rá bízott emberek életét mindennél jobban igyekszik védeni, és, ha felbukkanna egy Gyűjtő....., akkor azt hiszem ő sem habozna. - mondom a szavaira, mert valószínűleg így is lenne. - De, honnan.....honnan ismeri Ön a parancsnokot, ha szabad megkérdeznem? - néztem rá kíváncsian.

Láttam Shalimaron, hogy nem elégedett a dolgok alakulásával, de hát ő sosem volt az. a maga szelíd módján a lány örök lázadó volt. És talán nem is tudott róla. Rá mosolyogtam, aztán a férfi felé fordultam. Mit mondjak neki? Mi legyek, ember vagy telepata? Végül is semmi olyat nem tettem, ami arra utalt volna, hogy nem ember vagyok. Emellett maradtam.
- Egyszerű ember volnék, Jimmy. És Ön? Úgy hallottam, a Rendfenntartók közt minden faj fiai és lányai megfordulnak.

Ember... Ha nem láttam volna, ahogy a verőfényes napsütésben kóricál, azt mondtam volna, hogy mora. Mivel meg mertem volna esküdni rá, hogy semmit nem öregedett. Persze... lehet, hogy csak nem látszik rajta annyira.
A rendfenntartató kérdése viszont megakasztotta kicsit a gondolatmenetemet. Azt valahogy nem tudtam kinyögni, hogy én vagyok a Lady. Persze nehezebb lett volna letagadni, ha nem hagyom kint a testőreimet.
- A... vőlegényem révén ismerem. - válaszoltam meg a kérdést, ami részben igaz is volt. Eddig csak azért találkoztam vele, mert Ben is rendfenntartó volt valaha.